Baráth Zoltán színművész levele
Aggodalommal terhes napok után, jobbulásban bízva vártuk, hogy Csabáról kedvezőbb hírek érkezzenek. Vasárnap este egy kis reménnyel tekintettünk a napra, hétfőn mégis…
Nem vagyok jól, Zolcsi! Ezt mondta utolsó személyes találkozásunkon az utcán, ebédidőben, a színház sarkán. Bármi is legyen az, túl leszel rajta, abban biztos lehetsz, válaszoltam. Nem így lett.
Kelemen Csaba, színművész 1955-2020
Este hét óra van. Állunk a színház előtt, szemben velünk Csaba képe az előcsarnokból, körülötte mécsesek, gyertyák és a fényképről ránk néző, mosolygós barna szempár. Jó ember volt. Ha grófnak vagy bárónak születik egy más korban mint a mai, rajongtak volna érte a jobbágyok. Finom úr volt. Csak annyi hibával, amennyi minden emberben van. Annyi idealizmussal, ami kell a föld felett járás könnyedségéhez, az álmok kergetéséhez és az igazi, emberbaráti szeretethez. Csak annyi hiúsággal, ami a színészlét elengedhetetlen sajátja és annyi szomorúsággal, amivel emlékeztet az élet arra, hogy nem vagyunk a magunk urai.
Sokáig állunk ott, tele kérdésekkel este hét órakor. Abban az időpontban, amikor rendes körülmények között csak percek választanak el a közönséggel történő találkozástól a nehéz függönnyel takart színpadon állva.
Nem tudom, létezik-e égi színtér, vagy a színház csupán itt a földön hivatott arra, hogy valami évezredes csodával takarja el két lélegzet közti nyomorúságunkat, és nincs is felhőcsücskös fodros páholy?! Nem tudom. Törvényszerű, hogy a halál után az élet tükrözése vagy folytatása a legjobb megoldás?
Ősz hajú jegyszedő néni (arcán táncolnak a vibráló lángok), lassan odailleszti mécsesét a többi mellé. Festői kép, a művészt elismerő mozdulat, miközben hallani gondolatait: Én is itt vagyok, művész úr! Nekem is fontos tetszett lenni!
Éjjel háromnegyed tizenegykor kikelek az ágyból, kocsiba ülök, és visszamegyek a színházhoz. Az üres utcán lassan pernyél a köd. Körbe-körbe sétálok az épület mellett. Hol a kép előtt, hol fölötte, hogy megcsapjon a gyertyák mindenszenteket idéző illata. Átmegyek a szemben álló emlékműhöz, és leülök egy padra. Onnan nézem a fényeket. Néhány fiatal fekvőtámaszt csinál a zebrán, kihasználják, hogy nincs forgalom. Újabb körökre indulok. Meglátom az üveges vitrinben utolsó szerepének fotóit. Elegáns az uniformisban. Kevesen tudnak természetesen, ilyen jól kosztümöt viselni. A Bazilika órája háromnegyed tizenkettőt jelez. Elhatározom, hogy maradok éjfélig. Kong a harang. Csak egy kis idő kéne, és épp annyi percet töltenék itt egyedül, ahány évig Csaba élt, 65-öt. De nem várok. Teljesség nélkül hagyom most itt a vele kapcsolatos emlékeimet. Ahogy a teljességre jutás nélkül távozott ő is közülünk. Épp, mint az éjféli hold a színházzal szemközti fák csúcsán. Széles, nagy udvarral, de nem kereken. Hiányzik egy rész. Már pótolhatatlan rész.
Nyugodjék békében!
65 éves korában elhunyt az egri színművész, Kelemen Csaba
Október 26-án hajnalban elhunyt az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja, Kelemen Csaba. A színművész 1955-ben született Szolnokon. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát Kerényi Imre osztályában végezte 1980-ban.
A debreceni Csokonai Színház, majd a budapesti Radnóti Színház után Egerbe került, és 1989-től az egri Gárdonyi Géza Színház társulatát erősítette. Olyan darabokban játszotta a címszereplőt, mint például a Fejedelem vagy a Görgey.
A színművész az idén 45 éves Agria Nyári Játékok ügyvezető igazgatója volt. A Gárdonyi Géza méltán híres regénye alapján készült Egri Csillagok című történelmi musicalben két évtizedig alakította a hős Dobó István várkapitány szerepét.
26-án este a társulat tagjai, munkatársak, barátok hajtottak fejet a tiszteletére, és gyertyagyújtással emlékeztek a színháznál.
Kelemen Csaba színművészt Eger városa saját halottjának tekinti. Temetése november 14-én 10:30-kor lesz a nagytályai temetőben.
(EM)
