„Túl korán hagyta abba az életét”
Sokunkat lesújtott és mélyen megrendített a hír december 31-én, miszerint az év utolsó reggelén, Eger egyik közismert és kedvelt újságírója, fotósa nem ébredt fel, örökre itt hagyott bennünket. A 61 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Ebner Bélára a TV Eger A mi történetünk című magazinműsorában is megemlékeztünk. Ebben volt kollégái, barátai siettek segítségünkre: Pócsik Attila újságíró, fertálymester, Honfi Gábor a Szuperinfó Média Kft. hálózati vezetője és Barna Béla túravezető, szakújságíró.
Az újságkészítés minden mozzanatát ismerte
Honfi Gábor: Nyomdászként kezdte munkáját, amikor még olyan szakemberek dolgoztak, akik ólombetűket szedtek. Ez a mai technológiákhoz képest már furcsa lehet a fiatalságnak, azaz egyenként összerakni egy újságot – Béla ezt is tudta. Végig a nyomtatott szó mellett maradt, más-más munkakörben. Pócsik Attilával például együtt írták azokat a tudósításokat, interjúkat, amelyeket bárki elolvashatott az egész megyében, de azon kívül is, hiszen országos lapoknak is dolgozott.
Pócsik Attila: Valóban a nyomdában kezdte, tördelőszerkesztőként dolgozott, és mellette írt is. Az olvasók találkozhattak a nevével a cikkeknél, de gyakorlatilag az újságkészítésnek, amely az élete volt, minden mozzanatát ismerte. Képes volt megírni, betördelni és nyomdába küldeni egy újságot – ilyen embert talán már nem is nagyon találunk a szakmában. Béla az egész folyamatot ismerte, és nemcsak annak végrehajtója volt, hanem együtt gondolkodott az újságíróval, a szerkesztővel. Mindig arra törekedett, hogy minél jobb lapot adhasson az olvasók kezébe.
Barna Béla: Amellett, hogy a tipográfiában is jeleskedett, végtelenül precízen és szenvedélyesen írt. Mindig a legmegfelelőbb jelzőkre törekedett, de nemcsak a színikritikáknál jellemezte ez a munkáját, hanem egy egyszerű jegyzetnél is, vagy ha egy-egy túráról írt. Sokat viccelődtünk például azzal, amikor arra keresett egy kifejezést, hogy havazik – ahogyan ő írta: „pilinkél a hó”.
Figyelmesség, tisztelet és kedvesség jellemezte az életét
P.A.: Főiskolás koromban aktív tagja voltam egy színjátszócsoportnak, és nagyon nagy büszkeséggel töltött el bennünket, hogy eljött „az Egres”, hogy beszámoljon rólunk. Később az újságírás felé fordultam, így a színházi nézőtéren is sokszor találkoztunk, majd később megadatott, hogy egy szerkesztőségben dolgozzunk. Már a legelején nagyon nagy büszkeséggel töltött el, hogy elfogadott kollégaként, és megkérdezte a véleményemet, sőt néha írásokat is küldött át, mielőtt leadta volna a szerkesztőnek – ez nagyon jól esett.
B.B.: A megismerkedésünket és az utolsó találkozásunkat is keretezi az a végtelen figyelmesség, amit barátai, embertársai iránt mutatott, és amire szerintem nagyon kevesen képesek. A Heves Megyei Nap című lapnál találkoztunk először, egy impresszumbulin iszogattunk, és ő volt az, aki másnap visszajött, hozott egy kis kefirt, és megkérdezte, hogy vagyok. Az utolsó találkozásunk pedig úgy két héttel a halála előtt történt; decemberben betegen az ágyat nyomtam, ezért meglátogatott – akkor mandarint hozott.
H.G.: Nekem azonnal az udvariasság jut eszembe róla, hiszen ezt felsőfokon képviselte. Ahogyan nőnapkor, névnapkor vagy bármilyen ünnepségen a hölgyekhez viszonyult, úgy férfiként azt gondolom, csak szégyenkezni lehetett mellette e téren. Igazán remek ember volt, sajnos túl korán hagyta abba az életét.
A kultúra különösen foglalkoztatta
H.G.: A kritikáiban nagyon alaposan körbejárta a témákat, de azt gondolom, hogy senkibe se rúgott nagyot. Úgy fogalmazta meg a gondolatait, addig kereste a legmegfelelőbb szavakat, hogy bár kimondta, amit ki kellett, de építő jelleggel.
P.A.: Kétségtelen, hogy szívügye volt a színház, és még a legkisebb, ötszáz karakteres anyagot is a legnagyobb alázattal küldte el. Azt sokan tudják róla, hogy kritikában nagyon otthonosan mozgott, de írt például publicisztikát is, és nemcsak a színház állt közel a szívéhez, hanem a kortárs irodalom is. Amikor például leült beszélgetni egy szerzővel, baráti viszonyban álltak fel. Egy nagyon nyitott, alázatos ember volt, ugyanakkor EMBER volt.
H.G.: A fotózás is rendkívüli mélységekig érdekelte, fotóklubokban is szívesen töltötte az idejét. A vekker járása, a fényképezőgépek működése és az objektívek világa különösképp felkeltették a figyelmét.
Fotó: Víg Lajos
Szakmai alázat mindenekelőtt
H.G.: Bár mindig is a színház imponált neki a leginkább, azonban a legegyszerűbb tevékenységet is ugyanolyan lelkiismeretesen végezte, mint a kritikaírást, amit sok esetben országos lapoknak küldött. Erényére vált, hogy soha nem jellemezte az összecsapott munka. Kifejezetten érdekelte az írásainak az utóélete, hogy milyen egyéni vagy társadalmi haszna lehet a munkájának.
2017-ben, a szabad sajtó napján vehette át az Év Újságírója elismerést az egri önkormányzattól. Szerintem előbb is megkaphatta volna, de azt gondolom, hogy mindannyian egy emberként örültünk a díjazásának.
Éltette a közösség és a tenni akarás
P.A.: Béla a millenium évében töltötte be Alsó-Károlyváros fertálymesteri tisztségét – ezt mindig hangsúlyozta. Büszkeséggel töltötte el, hogy tagja ennek a közösségnek, hiszen lokálpatriótának vallotta magát, a szó nemes értelmében. Igyekezett sokat tenni ezért a városért, és egyáltalán az emberekért. Nagyon sok energiát adott mindenkinek, akivel csak találkozott.
B.B.: Béla a generációk közötti összekötőkapocs szerepét is betöltötte, hiszen a nagyöregeket is ismerte és tisztelte, de például az egykori főiskolásaimmal, a 20-as 30-as korosztállyal is leült sörözni, és mindenkivel megtalálta a közös szót.
P.A.: Ez a szerkesztőséget is jellemezte, hiszen amellett, hogy a fiatalok felnéztek rá, az idősebb kollégák is elismerték a munkáját.
Egyéniben vagy párosban, mindig csapatjátékosként küzdött
B.B.: Mikor legutoljára találkoztunk, arról beszéltünk, hogy szívesen jönne velünk kéktúrázni, ez azóta is cseng a fülemben. Rengeteg helyre eljutottunk közösen, nagyon fitt volt, sportos, például mindenhová kerékpárral ment, még a színházba is.
H.G.: Az utóbbi években pedig nagyon komolyan vette a teniszt. Reggeli edzésekre járt, de előfordult, hogy délutánra is meghívták. Szinte mindig párost játszott, ami jól illeszkedik ahhoz, hogy igazi közösségi emberként tevékenykedett. Akik a párost választják, tehát bevállalják és fel tudják dolgozni mások hibáit is, azok valóban kiváló személyiséggel megáldottak.
Több száz embert sorolhatnánk fel, akik megdöbbenve kerestek, és kérdezték, hogy mi történt azon a végzetes hajnalon, az év utolsó reggelén. Azt hiszem, a lehető legkevésbé fájdalmasan hagyott itt bennünket: egyik pillanatról a másikra állt meg a szíve, egy pillanat alatt szűnt meg élni – ezzel még egy jó 20-30 évet várhatott volna. Hogy dr. Halmos R. Pétert idézzem: „Az a bélás mosoly hiányozni fog”.
Ebner Bélát a Szuperinfó Média Kft. saját halottjának tekinti, hamvait – szűk családi körben – az egri Grőber urnatemetőben helyezték nyugalomra.
SZERZŐ: VERES PETRA
