A csapatmunkát hangsúlyozza dr. Thummererné Rebicsek Rita ápolási igazgató
Bár a világban immár több mint egy éve tomboló koronavírus-járvány szinte mindenütt nagyon súlyos következményekkel járt – munkahelyek sokaságát tette tönkre, hihetetlen gazdasági károkat okozott, s akkor még nem beszéltünk a száz- és százezer áldozatról –, azt megmutatta, hogy az egyes országok egészségügyi ellátórendszere miként képes megbirkózni korábban nem látott típusú és nagyságrendű feladatokkal. Vajon hogyan is folyt és folyik a munka ebben az embert próbáló időszakban a Markhot Ferenc Oktatókórházban? Többek között erről kérdeztük dr. Thummererné Rebicsek Ritát, az intézmény ápolási igazgatóját.
Sok egészségügyi dolgozótól hallottam, hogy a családban látott minták vezették őket erre a pályára. Önnel is ez történt?
Egész pontosan nem tudom megmondani – kezdi dr. Thummererné Rebicsek Rita –, hogy annak idején miért határoztam így, de ha jobban belegondolok, a család valamelyest az én esetemben is szerepet játszott. Ahogy ugyanis visszaemlékszem, amikor a nagypapám egy alkalommal megbetegedett, majd kórházba került, én pedig meglátogattam, nagyon megfogott, megérintett az ott látott világ különös, egyedi légköre, hangulata. Úgy gondolom, később ezek az élmények is befolyásolták a döntésemet.
Mivel régebben ismerjük egymást, nemcsak azt tudom, hogy jó ideje dolgozik az egészségügyben, de azt is volt módom megtapasztalni, hogy mindig örömmel végezte a dolgát, bármilyen területen is tevékenykedett. Ennyi év után bizonnyal meg tudja fogalmazni, mi adja e munka szépségét…
Számomra mindig is rendkívül fontos volt a változatosság, ami az egészségügyre teljes mértékben jellemző, hiszen itt egyetlen nap sem olyan, mint a többi. Ám ennél jóval lényegesebb, hogy bár mi is szembesülünk kudarcokkal, mint mindenki más, számtalan olyan sikerélményben van részünk, amiért ezt az egészet érdemes csinálni. Bár közhelyszerűen hangzik, ettől még igaz, hogy egy-egy felgyógyult beteg hálás mosolya rögtön elfeledteti az emberrel a fáradtságot, azt a sok-sok nehézséget, amellyel naponta meg kell küzdenünk. Meglehetősen nehéz mindazt leírni, amit akkor érzünk, amikor egy-egy olyan embert látunk a kis táskájával kilépni a kórházunkból, akiről korábban már-már lemondtunk.
Egykoron az Országos Traumatológiai Intézetben kezdett, aztán volt az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat vezető ápolója is, itt, a kórházban pedig dolgozott az intenzív osztályon, majd a belgyógyászaton és a pszichiátrián. Mindez azért érdekes, mert olyan ismeretekre és tapasztalatokra tehetett szert, amikre ápolási igazgatóként is támaszkodhat…
Ez így igaz, különösen, mert én ténylegesen a betegágy mellől indultam. Megtanultam vérnyomást mérni, ágyat áthúzni, vért venni, EKG-t csinálni, betegeket tisztába tenni, és így tovább, amiket mind-mind ellenőriztek az akkori feletteseim, így aztán nem csak elméletben tudom, amit egy ápolónőnek tudnia kell. Természetesen ez a mostani feladataim elvégzése során igen hasznos, hiszen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az ápolási munkát végzőket hogyan is lehet a legjobban segíteni.
Amire egy ideje különösen nagy szükség van, elvégre a világjárvány, a Covid 19-betegek gyógyítása a Markhot csapata számára is óriási erőpróbát jelentett és jelent. Nézete szerint mi volt a legnagyobb kihívás?
Nem vitás, hogy a járvány őszi hónapjai összehasonlíthatatlanul nehezebbek voltak a tavasziaknál. Véleményem szerint a munkánk szervezési része volt a legbonyolultabb. Az pedig, hogy ezt sikeresen megoldottuk, alapvetően a főnővéreknek tudható be, akikkel – köszönhetően többek között annak is, hogy jól ismerem a tevékenységüket – igen jó kapcsolatban vagyok. Így azután nemcsak az osztályok közötti átcsoportosítás nem okozott gondot, de az sem, amikor például a balassagyarmati kórházban segítettek a mi ápolónőink. Mindez egyértelműen a gárdánk erejét mutatja, azt, hogy a legnagyobb nehézségek közepette is bátran számíthatunk a dolgozóinkra.
A nővérek számára fizikailag vagy pszichésen megterhelőbb a koronavírus-fertőzöttek ellátása?
Is-is. Ettől függetlenül mindent megtesznek azért, hogy a betegek napjait megkönnyítsék. Utóbbiak számára például nagyon zavaró volt, hogy azt sem tudták, melyik ápolónő áll az ágyuk mellett, hiszen úgy be vannak öltözve, hogy csak a szemük látszik. Erre a lányok kitalálták, hogy a nevüket feltűzik a védőfelszerelésre, mert így mégiscsak közvetlenebb, személyesebb a kapcsolat. Ez csak egy példa, de jól jelzi a hozzáállást, aminek az ember azért örül különösen, mert a nővérektől is rendkívül komoly erőfeszítéseket követelt és követel a járvány, amely olykor tragikus pillanatokat is hoz magával.
Nemrégiben beszélgettem a fertőzőosztály főnővérével, aki elmesélte, hogy például masszírozást is biztosítottak számukra…
Tény, hogy a kórház vezetése minden módon próbálta őket segíteni. Ha kellett, megoldottuk az ön által is említett masszírozást, de az étkezésekre is igyekeztünk odafigyelni: kórházunk folyamatosan pizzákat, gyümölcsöt juttatott az osztályokra. És természetesen – ahogy ezt a lehetőségeink engedték – anyagilag is megkíséreltük elismerni azt a helytállást, amit ezekben a nem szokványos hónapokban tanúsítottak.
Észrevettem, hogy amikor megkapta a koronavírus elleni vakcinát, szinte azon nyomban posztolta is az egyik közösségi oldalra, hogy immár Önt is a beoltották. Miért tartotta ezt ilyen fontosnak?
Részint, hogy példát mutassak, részben pedig, mert ma ez az egyetlen eszköz, amellyel legyőzhetjük a járványt. Hiszen, ha valaki, akkor mi egészen közelről láthattuk, mire képes a koronavírus.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
