Beszélgetés Dr. Gucsik Arnolddal, az Eszterházy Károly Egyetem docensével
Bár egy természettudományos műveltségű személynél nem szerencsés azt feltételezni, hogy a jövőbe látott, egy tény: azt a fiatalembert, aki gimnazistaként – nem kis önbizalomról téve tanúbizonyságot – nem egyszerűen levelet írt az USA Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatala egyik szakemberének, de még bírálta is annak bizonyos állításait, úgy három évtizeddel később az említett „cég”, vagyis a NASA a kiemelt kutatói közé sorolta. Nem véletlenül, hiszen az egykori tini, azaz DR. GUCSIK ARNOLD földtudós az évek során remek tudományos pályát futott be. S mivel ennek része az Eszterházy Károly Egyetem is, ahol egy ideje már nemcsak oktat, de a fizika tanszék vezetője is, így találkozásunkkor a tanításhoz való viszonyáról épp úgy kérdeztem, mint kutatói munkásságáról.
Földtudós, okleveles általános és középiskolai tanár, természetvédelmi szakmérnök, az Eszterházy Károly Egyetem docense, a fizika tanszék vezetője, aki a Bécsi Tudományegyetemen szerzett doktori címet kozmo- és geokémiából, ösztöndíjasként járt az Okayamai Tudományegyetemen, a Cambridge-i Egyetemen, a németországi Max Planck Intézetben, dolgozott dél-afrikai, illetve japán egyetemeken, és akkor ott van még a NASA számára végzett munkája. Ezek után kíváncsi vagyok, mit felelne, ha azt kérdezném: voltaképp ki is Ön?
Amikor magunkat írjuk le – mondja Gucsik Arnold –, általában a hozzánk közel állók rólunk alkotott véleményére hagyatkozunk. Nos, ebből kiindulva akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy jó értelemben vett őrült, egy megszállott vagyok, ám én sokkal szívesebben gondolom azt, hogy egy olyan valaki, aki közel az ötvenhez is ugyanolyan – szinte már gyermeki – érdeklődést tanúsít a természettudományok iránt, mint fiatalként, noha számomra is világos, hogy nem lehet mindig ugyanazon a magas hőfokon élni. Talán ezért is mondta nekem egy japán professzor, hogy nagyszerű, amit elértél, Arnold, de arra vigyázz, hogy ne égj ki ötvenéves korodra, lévén az embernek akkor kell leginkább sugározni az addig megszerzett tudást. És bár egyáltalán nem vettem vissza a tempóból, nem érzem úgy, hogy mostanra kiégtem volna – igaz, a dolgok fontossági sorrendje némileg módosult a korábbiakhoz képest –, mivel éppen olyan kíváncsian figyelem, mi történik például a biológia vagy a kémia világában, mint amellyel a saját tudományterületem eseményeit követem.
Az Önről imént felsoroltak – amelyek a felét sem teszik ki eddigi életútja főbb történéseinek –, egy nyolcvanéves professzorhoz inkább passzolnak, mint egy olyan illetőhöz, aki két hónapja ünnepelte a 49. szülinapját. És ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy e pályát három gyermek mellett futotta be, jogosnak tűnik a kérdés: hogyan?
Ehhez kellett egy kiegyensúlyozott családi háttér. Olyan párt sikerült találnom, aki a jegyességünk, majd később a házasságunk alatt is tudta, mivel jár az a világ, amelyben én élek és dolgozom. Ez egy darabig működött is, ám amióta a gyermekeink felnőttek – hiszen már a legkisebb, Ákos is 15 éves –, úgy érzékelem, hogy én is és a feleségem is némileg belefáradtunk ebbe az életformába. Erre utaltam az előbb, amikor a prioritások átrendeződéséről, a manapság már fel-felbukkanó fékekről beszéltem. Na, egyszóval a feleségem támogatása nélkül szinte bizonyosan nem így alakul a karrierem, ami attól függetlenül is igaz, hogy őt nagyon megviselte a magunk mögött hagyott időszak, amelyet csak tetéz a koronavírus-járvány és az abból fakadó bizonytalanság. Ez utóbbi engem is érint, hiszen nem tudok utazni, előadásokat tartani, beszámolni a kutatási eredményeinkről, ami mind-mind hozzátartozik a tudományos tevékenységhez.
Dolgozott a NASA-nak… Mikor és hogyan került kapcsolatba a világ talán legismertebb űrhajózási, űrkutatási szervezetével?
Onnan kezdeném, hogy a ’80-as évek második felében a monori József Attila Gimnázium diákjaként – hála egy kiváló tanáromnak – az első 10-be kerültem földrajzból az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, ami azt jelentette, hogy felvételi nélkül bekerültem a felsőoktatásba. Ekkortájt jelent meg idehaza magyarul a Science című havilap, s mivel találtam benne egy engem érdeklő írást, bementem a Földrajztudományi Kutatóintézet könyvtárába, hogy elolvassam az eredeti cikket, amit a NASA egyik professzora írt, s ami a bolygók keletkezésének kérdésével foglalkozott. Na, erre én – gimnazistaként, rettenetes angolsággal – írtam neki egy levelet, hogy örülök az elméletének, de az szerintem ezért és ezért nem helytálló. Mivel vagy fél évig nem érkezett válasz, már lemondtam az egészről, amikor jött a levél, méghozzá azzal a megszólítással, hogy „kedves Gucsik Arnold professzor”. A szövegben pedig azt állt, hogy kiválónak tartja az észrevételeimet, amiket a kutatócsoportja meg is fontol. Illetve kérte, hogy adjam meg az intézmény nevét és címét, ahol dolgozom. Mire megírtam, hogy nincs semmiféle intézmény, mivel én egy érettségi előtt álló tanuló vagyok. Így aztán a következő levelében már nem voltam „professzor”, sőt, azt is megjegyezte, nehezen hiszi el, hogy itt egy diák gondolatairól van szó.
Viszont a történet csak jóval később folytatódott…
Így van. Az 1990-es évek közepe táján írtam a szakdolgozatomat egy Ghánában lévő meteoritkráter kutatásáról – megjegyzem, ebben az időben a meteoritkráterek tudományos vizsgálata még igencsak gyerekcipőben járt –, s ennek okán 1995 januárjában 3-4 társammal sikerült eljutnunk Ghánába. Ezt a dolgot azért említem, mert épp ebben az időben, 1995-ben, majd 1996-ban és 1997-ben az UNESCO támogatásával Magyarországon nemzetközi konferenciát rendeztek a meteoritkráterek kutatásáról. Nos, a ’96-os, budapesti találkozó előtt kaptam egy levelet a NASA professzorától, hogy itt az ideje a személyes találkozásnak. Ez meg is történt, és amikor elmeséltem neki, hogy is képzelem a jövőmet, azt javasolta, töltsek el a NASA-nál pár évet. Ám közben befutott egy ajánlat Japánból is, én pedig – máig sem tudom, miért – utóbbit választottam. Nem bántam meg, mivel onnan is eljutottam a NASA-hoz. Ettől függetlenül rengeteget köszönhetek az amerikai professzornak, aki mindvégig támogatott afféle mentorként, s akinek az indítványára lettem 2017 áprilisában a NASA „kiemelt kutatója”.
E címhez mi minden kellett?
Egyrészt az a bő két évtizedes munka, ami akkor már mögöttem volt, másfelől az a Christian Köberl professzor, aki rendszeresen dolgozott és dolgozik a NASA-nak, aki a kozmo- és geokémia területén a világ legkiválóbb koponyáinak egyike, és akinek a Bécsi Tudományegyetemen a tanítványa voltam. Ő szakmailag hihetetlenül sokat adott nekem, kihozva belőlem a maximumot.
Jól feltételezem, hogy a meteoritokból vagy meteoritkráterekből származó minták vizsgálata azért fontos, mert amennyiben sikerül meghatározni, hogy a becsapódáskori átalakulás milyen nyomáson, illetőleg hőmérsékleten következett be, abból visszakövetkeztethetünk magának az ütköző testnek a természetére?
Lényegében igen. És ezzel kapcsolatosan volt egy olyan ötletem, hogy ha mesterségesen átalakított mintákat szerzünk – amelyeknél tudjuk, hogy az adott szerkezeti átalakulás mekkora hőmérsékleten és nyomáson ment végbe –, úgy azokat összehasonlíthatjuk a meteoritokból vagy meteoritmintákból származó anyagokkal, így jutva közelebb a megválaszolandó kérdésekhez. Én mindezt a gyakorlatban ki is próbáltam, s kiderült, hogy jelentős hasonlóságok vannak a szerkezeti módosulásokban. Persze, itt atomi szintű változásokról van szó, amiket azonban a korszerű technika segítségével tökéletesen lehet vizsgálni. Mindenesetre, amikor ezt az elképzelésemet és az eredményeimet előadtam az USA-ban, a jelenlévő tudósok egyöntetűen úgy vélték, ez egy jelentős áttörés, ezért feltétlenül dolgozzam ki, majd publikáljam az elméletét és a módszertanát. Voltaképpen így indult a történet…
Ha már USA és előadás… Évről évre megrendezik Houstonban a holdi és bolygókutatással foglalkozó legnagyobb nemzetközi konferenciát, amire idén március közepén került sor – a járvány miatt online módon –, és amelyen az Eszterházy Károly Egyetemen Ön által létrehozott planetológiai és műholdas földmegfigyelő kutatócsoport is szereplési lehetőséghez jutott. Mit mutatott be?
Az köztudott, hogy azokat a világűrből, így például különféle bolygókról származó mintákat, amiket az erre a célra használt eszközök a Földre hoztak, ma már lehet vizsgálni, vagyis a kezünkben vannak. Mi egy olyan módszert ismertettünk, amit az elmúlt két évtizedben fejlesztettem ki, s amelynek során úgynevezett finomszemcsés asztro ásványtani anyagokat vizsgálunk nem roncsolásos technikával.
Miután az oktatás végigkísérte és kíséri az életét, érdekelne, minek tartja magát: egy tanárnak, aki közben tudományos munkát végez, vagy inkább egy kutatónak, aki emellett szívesen tanít?
Jó kérdés. Úgy vélem, itthon egy egyetemi oktató vagyok, aki tudományos munkával is foglalkozik, ám azokon a külföldi állomáshelyeken, ahol megfordultam – legyen szó Dél-Afrikáról, a Max Planck Intézetről, a stockholmi egyetemről vagy a japán felsőoktatási intézményekről –, elsősorban kutató voltam, s csak utána tanár.
Itthon elég régóta mondogatják, hogy mind kisebb a természettudományos műveltség jelentősége, értéke. Ön is így véli?
Ennek kapcsán három rövid megjegyzésem van. Az egyik, hogy e kijelentés alátámasztására éppen úgy lehet példákat felhozni, mint a cáfolatára. A másik, hogy azok az emberek, akik ebben a világban élnek, és pont azért dolgoznak, hogy az ilyen negatív dolgok ne következzenek be, nehezebben veszik észre a kritikus megállapításokra okot adó változásokat, mint a kívülállók. Végül pedig úgy hiszem, itt generációs különbségekről is szó van: például a mai ötvenesek-hatvanasok, tehát a mi korosztályunk olyan környezetben szocializálódott, amelyben a természettudományos ismeretek rendkívül komoly értékkel bírtak. Napjainkra jócskán megváltozott a környezet, másfajta kihívásokkal kell szembesülni, következésképpen a hangsúlyok is máshová kerültek. Azaz nem feltétlenül hanyatlást látunk, hanem csak azt, hogy a mai világban másfajta kompetenciákra van szükség.
És a gyermekei milyen irányba tartanak?
A nagyobb fiam a Debreceni Egyetemre jár, ha minden igaz, belőle biológus lesz. A kisebb szerintem valamely műszaki pályán helyezkedik majd el, teszem azt gépész- vagy építészmérnökként. A lányom viszont kilóg ebből a sorból, hiszen ő humán beállítottságú, ráadásul kicsi kora óta. Nemcsak imádja a verseket, de maga is írogat. A nagy-nagy kedvence Pilinszky János.
Annyi komoly témáról esett már szó, a végére hagytam egy vidámat. Elmesélné, miként sikerült egy texasi kocsmában megfagyasztania a levegőt?
Amikor kint dolgoztam, a munkatársaimmal péntekenként rendre felkerestük valamelyik pubot, hogy kiengedjük a fáradt gőzt. Miután én soha nem fogyasztok alkoholt, amikor megkérdezték, mit innék, mondtam, hogy tejet. Hát, mintha bomba robbant volna… Nem elég, hogy a törzsközönség azonnal elhallgatott, a tulaj is odajött az asztalunkhoz, hogy ő ilyet még soha nem hallott. Ám végül azért csak elküldte az egyik alkalmazottját tejért. Aki hamarosan vissza is tért, ám nem egy pohár, sőt, még csak nem is egy liter tejjel, hanem egy gallonnyival, ami közel négy liter. Egy kicsit meglepődtem, de azért az est során elkortyolgattam. Ahogy a kocsmabeliek arcára visszaemlékszem, szerintem ezt az esetet még ma is emlegethetik.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
