Május első vasárnapján köszöntöttük az édesanyákat, velük együtt ünnepelve a szeretetet, az aggódást, a törődést, a biztonságot. A mindennapi kapcsolatból, ölelésből, féltésből, olykor szigorúságból, bosszankodásból kiemelkedett ez a nap, mely – fátylat borítva az esetleges problémákra – háláról és köszönetről szólt. Alábbi összeállításunkban hárman mesélnek arról, hogyan váltak édesanyává, milyen érzés anyának lenni.
Valkóné Révai Renáta, a Dobó István Vármúzeum kommunikációs és közönségforgalmi osztályvezetője egy 14 éves lány és egy 10 éves fiú boldog édesanyja. Vallja, hogy az édesanyává válás, és az, hogy a családi harmónia egyfajta stabil támasszal legyen jelen a mindennapokban, nem jön hirtelen a gyermek születésével. Mindez egy hosszabb érési folyamat eredménye.
Minden kislány álmodozik gyermekkorában arról, hogy ki lesz a férje, hány gyereke lesz, milyen családot szeretne… Te miről ábrándoztál?
Ikreket szerettem volna. Praktikus embernek tartom magam, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha egyszerre jönnek a gyerekek… Ma már tudom, jobb volt ezzel a kis fokozatossággal. A gyerek- és kamaszkorom nem igazán volt idillikus, édesanyámat 15 évesen elvesztettem, édesapámra nem számíthattunk, úgyhogy engem és a húgomat nagymamám vett magához. Valahol mindig vágytam erre a családi idillre és stabilitásra, ami most körülvesz. Egyszer, egy gimnáziumi tanárom azt mondta, hogy abból a társadalmi determináltságból, szociális környezetből, amelyből jövünk, nagyon nehéz kitörni, én viszont már akkor elhatároztam, hogy nekem sikerülni fog. Hatalmas álmom valósult meg azzal, hogy Salgótarjánból Egerbe költöztem. Az, hogy több diplomát is szereztem, hogy férjhez mentem, hogy egy fiam és egy lányom van, kertes házban élhetünk, az nekem tökéletesen elég. Büszke vagyok arra, amit elértünk, ahol tartunk. Férjemmel gyakran szoktuk mondani: csak ennyi legyen, nem kell több…
Vezető beosztásban dolgozol, tavaly elindítottad a magánvállalkozásodat mint szertartásvezető, rendezvényeken moderálsz, de a férjed is nagyon elfoglalt. Klasszikus kérdés: hogyan lehet a munkát a családdal összeegyeztetni?
Csak közösen, csak együtt. Nincs a közelben rokonunk, aki segíthet, így egymásra számíthatunk. Igyekszem itthon is helyt állni, nekem például nem munka vagy nyűg, ha minden nap főzni kell, vagy este még össze kell dobnom egy süteményt. Ahhoz, hogy viszonylag minden zökkenőmentesen alakuljon, nagyon fontos a megfelelő társ, és azt hiszem, ezt a férjemben teljes mértékben megtaláltam. Ő nyugodtabb, türelmesebb típus, én lobbanékonyabb vagyok, de ezt nagyon jól össze tudjuk hangolni… Tény, hogy ez időbe telt, valahogy meg kellett érnünk erre a harmóniára. Kapcsolatunkban nem korlátoztuk egymást soha, és egy stabil, mély bizalom van bennünk a másik iránt. Nem éreztem azt sem, hogy az anyaság korlátozott volna bármiben, vagy emiatt le kellene mondanom valamiről. Az is igaz, mindig törekedtem arra, hogy önállóságra neveljem a gyerekeket. Mindenbe beavatjuk őket, mindent megbeszélünk velük. Épp a magánvállalkozásom indításakor éreztem azt, mennyire érdeklődnek a munkám iránt, mennyire örülnek a sikeremnek, és fontos volt, hogy lássák: a szülőnek is van igénye arra, hogy hiába ért már el valamit, mégis folyamatosan, tudatosan építse magát. Sokszor érzem azt, hogy kicsit lehetnék velük türelmesebb, kevésbé kemény, de ezt a gyermekkoromból hoztam, meglehetően szigorúan neveltek, talán ezért is szeretnék minden magam, és mások által állított elvárásnak megfelelni. A traumák után nem elkallódtam, hanem céltudatos és elszánt lettem. Mint anya, szeretnék következetes lenni, ugyanakkor vágyom arra, hogy gyermekeim barátként is elfogadjanak, őszinte, nyílt kapcsolat legyen köztünk. Az elengedés folyamata tudom, nem lesz könnyű, de mégis biztatni fogom őket, hogy menjenek, önállósodjanak, álljanak meg a saját lábukon.
Fontos, hogy a gyerekeid büszkék legyenek rád?
Az a fontos, hogy lássák: meg tudom valósítani az álmaimat. Hogy higgyék el, mindig lehet új célokat találni, és elérni azt, ami teljesebbé tesz.
Rázsi-Oláh Tünde pedagógus három fiúgyermek anyukája: férjével egy 11 éves ikerpárt és egy 8 éves fiúgyermeket nevelnek közösen. Hisz abban, hogy gyermek és szülő az évek során őszinte partnerekké tudnak válni, akik folyamatosan tanítják egymást, és tanulnak is egymástól.
Mindig nagy családra vágytál?
Amikor Botonddal összekerültünk, abban rögtön egyetértettünk, hogy négy gyereket szeretnénk, ezen össze is mosolyogtunk. Egyszerűen lételemem, hogy sokan legyünk a családban. Az első baba előtt már egy éve próbálkoztunk, de sajnos sikertelenül, és ki is derült, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk. Lombikprogramra jelentkeztünk, de a várakozás közben mégis megfogant természetes úton a baba, akit születése után három órával sajnos elveszítettünk. Ezután újra jelentkeztünk a programra, és akkor fogantak meg az ikrek, majd szűk két év múlva a legkisebb fiunk, szintén természetes úton.
Hogyan élted meg az anyává válás folyamatát?
Ez egy érési folyamat… Amikor még nagyon picik a gyerekek, akkor főleg arra koncentrálunk, hogy kielégítsük az igényeiket: etetjük, óvjuk, ápoljuk őket… de ahogy nőnek, egyre inkább társsá válnak, tanulunk tőlük, akár saját magunkról is. Egy szeretettel teli összhang, egy összekapcsolódás alakul ki az évek során, és úgy érzem, ez alatt a tanulási folyamat alatt értem igazán anyává.
Az első baba elvesztése után miből merítettél erőt az újrapróbálkozáshoz?
Ez is egy folyamat volt… Kellett egy év gyászidő, mialatt ezt helyre tudtam tenni magamban, és eközben jártam pszichoterapeutához is, aki segített a traumát feldolgozni. És persze ott volt a társam, a férjem. Amikor megfogantak az ikrek, kicsit féltem, de végig bízni akartam bennük, gyakran kommunikáltam is velük, hogy maradjanak bent, tartsanak ki, minden rendben lesz.
Bizonyára voltak nehézségek három pici gyerekkel, ezeket hogyan tudtad, tudtátok megoldani?
Nagyon nagy szerencsém volt, mert a szüleim és a férjem szülei mindenben segítettek. Ha el is fáradtam, mindig volt, aki támogatott abban, hogy kikapcsolódjak, feltöltődjek, érzelmileg, lelkileg tudjak építkezni. A férjemre is mindig számíthattam és számíthatok ma is, minden helyzetben támogatjuk egymást.
A munka és a család mellett magánvállalkozásod is van, az Őkelme – méteráru, rövidáru, kreatív alkotóműhely, mely gondolom, sok időt és energiát igényel.
Igen, de ami szívből jön, arra van időm és energiám. Már most megvannak a fejemben a nyári tábor tervei. Ráadásul az alkotóműhelyben visszakapom a női energiát a lányoknak köszönhetően, mert otthon csak férfiak vesznek körül, és mind a négy férfi elvárja tőlem a női szerepet, az ölelést, a gyöngédséget, a nőiséget. Fontos ugyanakkor az is, hogy a gyerekek is lássák: mindkét szülőnek megvan a saját felnőtt élete, amelyben örömüket lelik, amelyben megvalósíthatják önmagukat, és amit igazán szeretnének, azt el tudják érni. Nagyon sok mindenről beszélgetünk a gyerekekkel, akár saját konfliktusainkról is. Ha valami kicsit nehezebben megy, akkor leülünk, megbeszéljük, igyekszünk őszinték lenni velük. Arra vágyom, hogy ez a harmónia, amelyben élünk, a maga hullámvölgyeivel együtt fenntartható legyen a házasságunkban és a családunkban egyaránt.
Fischer-Puzsár Zsófia rádiós- és televíziós műsorszerkesztőt, a Líceum Televízió munkatársát sokan ismerhetik, hangját gyakran hallhatták a Rádió Eger híreiben. Jelenleg öthónapos kisbabájával tölti a mindennapokat.
A családalapítási terv nálatok szinte mintaszerűen, zökkenőmentesen zajlott: lett saját otthonotok, jött az esküvő, majd rá egy évre megszületett első közös gyermeketek, Flóra.
Igen, minden olyan ideálisan alakult, pedig a babavárás eleje nem volt problémamentes. Az esküvő után mindketten szerettünk volna már szülővé válni, de egy vizsgálat során kiderült, hogy nem lehet természetes úton gyermekünk, lombikprogramba kell belevágnunk. Akkor nagyon megviselt ez a felismerés, de megráztam magam és máris mindennek utánanéztem: hogyan működik a lombikprogram, milyen vizsgálatok várnak ránk. A téli időszakban át is estünk minden vizsgálaton, ez már épp a pandémia első hullámának idejére esett. Emlékszem, egy csütörtöki napra kaptunk időpontot, hogy a továbbiakat megbeszéljük, de valahogy pár nappal előtte volt egy olyan megérzésem, hogy meg kell csinálnom a terhességi tesztet. Nem igazán bíztam benne, úgyhogy nagyon meglepődtem, mikor megláttam a két csíkot. Izgalmunkban rögtön vettünk még féltucat különböző tesztet, de mindegyik azt mutatta, hogy terhes vagyok. Csodálatos érzés volt, főképp így, hogy már a lombikprogramra voltunk felkészülve. Érdekes, kedves véletlen számomra, hogy 2019. november 21-én volt az a bizonyos orvosi vizsgálat, és éppen a következő év november 21-ére írtak ki szülésre. Erre azóta is egyetlen magyarázatot kaptunk: Flóra egy csodababa…
Mennyire teltek ezek után izgalommal a babavárás hónapjai?
Mihelyst megnyugtattak arról, hogy jó helyen fekszik a baba és szépen fejlődik, onnantól teljes nyugalommal, végig zökkenőmentesen, boldogan vártuk. Sőt, még a szülés is szép emlék, hiszen mintaszerűen zajlott, és azóta is azt érzem, hogy minden olyan tökéletes. A szoptatás, az együttlétünk, a mi kis családunk mindennapjai… Minden olyan könnyűnek és csodálatosnak tűnik. A férjemre mindenben számíthatok, és fantasztikus érzés látni, mennyire élvezi az apaszerepet. Rengeteget foglalkozik, játszik Flórával. A pandémia miatt szerencsére ő az első két hónapban itthonról dolgozott, ami nagyon nagy segítség volt, mint ahogy édesanyám, és férjem anyukájának közelsége is. Érdekes… Valahogy nem érzem egyelőre azt, hogy a külvilág hiányozna. Annyira rácsodálkozom minden nap a gyermekemre, annyira leköt és annyi örömöt ad, hogy nincs igényem másra.
Mennyire vagy aggódó anyuka?
A kezdeti izgalmak után elszállt belőlem minden stressz, és ösztönösen érzem, milyen anyának kell lennem. Persze, vannak témák, melyeknek utánaolvasok, és van bennem egy természetes aggódás is, de inkább azt figyelem, mi a jó a kislányunknak, hogyan tudjuk férjemmel együtt magunktól megoldani az estleges problémákat. Édesanyám egyébként elvált szülőként nevelt minket, de ez nem befolyásolta azt, hogy az öcsémmel végtelenül kiegyensúlyozott gyerekkorunk legyen. Mindig, mindent meg tudtunk beszélni, és ez nagyon nagy bizalmat, biztonságot jelentett. Ez a harmonikus anya-lánya kapcsolat ma is megvan közöttünk, ilyet szeretnék megélni én is a lányommal.
SZERZŐ: VASS JUDIT
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
