Beszélgetés Kovács Nimróddal, avagy az „amerikai álomtól” az egri borokig
Akár egy izgalmas regény vagy film alapjául is szolgálhatna Kovács Nimród élettörténete, mivel ötven esztendővel ezelőtt különösen nem volt mindennapos, hogy egy huszonéves fiatalember egyik napról a másikra nekivágjon a nagyvilágnak, majd a tengerentúlon rövidke egy évtized alatt megvalósítsa az „amerikai álmot”, s legyen mosogatófiúból egy nagy kábeltelevíziós cég marketing-, illetve műsorigazgatója. Később pedig, immár újra Magyarországon, megőrizze pozícióját az üzleti élet első vonalában, hogy aztán újabb évek múltán – véglegesen elköszönve ettől e világtól – ideje és energiái javát régi szenvedélyének szentelje, s létrehozza a nevét viselő borászatot, ami mára nagyon komoly eredményekkel büszkélkedhet. Fordulatos életútjáról, a siker receptjéről, és persze, a borokhoz fűződő viszonyáról beszélgettünk vele.
Kereken fél évszázada, 1971-ben, 22 évesen hagyta el Magyarországot, hogy a volt Jugoszláviának a mai Szlovéniához tartozó részéről Olaszországba ússzon. Miért döntött úgy, hogy – akkori kifejezéssel élve – disszidál?
Akkortájt a Kádár-rendszer még élt és virágzott – mondja Kovács Nimród –, velem pedig a kérdéses időszakban sok negatív dolog történt. Egyrészt szerettem volna ügyvéd lenni – az édesapám is az volt –, ám a kitűnő érettségi bizonyítvány ellenére sem vettek fel a jogi egyetemre, mert nem számítottam úgymond megbízható kádernek. Másfelől a körülményeink sem voltak a legmegfelelőbbek, mivel egy aprócska lakásban éltünk a Rákóczi úton. Ezekhez jött még, hogy a párkapcsolatomban is nehézségek adódtak, ráadásul a két legjobb barátom is disszidált, úgyhogy teljesen egyedül maradtam. Mindezek nyomán határoztam el, hogy külföldön új életet kezdek. Persze, az égvilágon senkinek sem szóltam, a családomnak sem, nehogy bajba sodorjam őket. Aztán 1971 júniusában nekivágtam…
Az olaszországi menekülttábor után az Egyesült Államok következett, ahol tényleg a legalján kezdte, mivel mosogatófiú volt egy szállodában…
Sőt, a mosogatóknak is csak a másodvonalához tartoztam, az úgynevezett „fekete mosogatókhoz”, azaz, akik az edényeket tisztították. A tányérokkal és poharakkal való foglalkozás már magasabb szint volt. De angoltudás nélkül még ennek a munkának is nagyon örültem, amit egyébként egy oklahomai, közelebbről tulsai magyar család szerzett nekem, akikkel azt követően ismerkedtem meg, hogy New Yorkból eljöttem, ahol nem igazán találtam a helyem. Amikor már elsajátítottam a nyelvet, jöhetett a tanulás: előbb a Coloradói Egyetem, azután az arizonai Phoenixben lévő Thunderbird School of Global Management, majd a kaliforniai Stanford Egyetem.
Mindössze hat évvel az USA-ba érkezése után már egy New York-i reklámügynökségnél dolgozott, ami számomra elég gyors előrehaladásnak tűnik. Utólag visszanézve, mennyire volt nehéz ez az út?
Nem volt könnyű, noha lépésről lépésre haladtam előre. Igaz, a legelső vágyam csupán annyi volt, hogy legyen egy saját szobám, ami Magyarországon nem adatott meg. Később kezdtem egyre inkább megismerni Amerikát, a lehetőségeket. Ebben nagy szerepe volt az imént már említett magyar család fejének, aki esténként elmesélte nekem az „amerikai álmot”, vagyis, hogy mi mindent lehet abban az országban elérni. Ezt amúgy az életpályájuk, sorsuk is igazolta. Tőle kaptam A pozitív gondolkodás hatalma című könyvet, ami azt fejtegette, hogy ha pozitívan állunk a világ dolgaihoz, az élethez, az emberekhez, előbb-utóbb velünk is jó dolgok történnek majd, míg az ezzel ellentétes szemlélet gátol, sőt, visszahúz. Na, ezeket tudva én is felbátorodtam, mert tényleg hittem benne, hogy ha keményen dolgozik az ember, s közben pozitívan áll a dolgokhoz, bármi elérhető. Ebben mindmáig hiszek, így az optimista szemléletemet igyekeztem megőrizni. Azt is vallom, hogy nincsenek kudarcok, csak leckék. Ha az ember nem csinál semmit, nyilvánvalóan nem hibázik, ám nem is jut sehová. Vagyis próbálkozni kell, amiben mindig benne van, hogy nem sikerül. Ezekből nemcsak lehet tanulni, de kell is. Ha valami nem jött össze, utólag elemeztem, hol rontottam el, hogy legközelebb ugyanazt a hibát ne kövessem el. Más kérdés, hogy elérhető célokat kell kitűznünk magunk elé. Ha visszatekintek az életemre, nincs bennem hiányérzet, mert annak a nagy részét, amit szerettem volna, elértem.
New Yorkból később Coloradóba költözött, hiszen 1982-től egy kábeltévés társaság, az United Cable Television Corporation marketingigazgatója lett, amihez később a műsorigazgatói poszt is társult. Ezt követően le is horgonyzott a kábeltelevíziózásnál. Miért?
A New York-i reklámügynökségnél felépítettem egy marketingkarriert, ami akkor igen jól eladható dolog volt, arról nem is beszélve, hogy a kábeltelevíziós szakma éppen akkortájt kezdte erősíteni a marketingvonalat és a piacszerzést. Ami olyannyira sikerült, hogy évről évre hihetetlen növekedést tapasztalhattunk. Megjegyzem, ez volt az elsődleges oka, hogy maradtam a kábeltévézésnél, ugyanis ez a „műfaj” akkoriban elképesztően szárnyalt. Elmesélek valamit… Az ugye, nem vitás, hogy az üzleti világban, amiben én működtem, a sikert pénzben mérik. S amikor körbenéztem, hogy kik is csinálnak komoly pénzeket, azt láttam, hogy három embercsoport: a politikusok, a feltalálók és a bankárok. Utóbbiak nem különösebben értenek semmihez, egy dologhoz viszont nagyon: meglovagolni a ciklusokat, azaz a megfelelő időben be-, illetve kiszállni. Tehát, ha egy olyan iparágba szállsz be, ami éppen elindul fölfelé magasra juthatsz. Így voltam én a kábeltelevíziózással, amit brutális térhódítás jellemzett évtizedeken át. Ma már nem ez a helyzet, így, ha most kellene választanom, vélhetően az internet világa lenne az, ahol érvényesülni próbálnék.
Ha már ennyire belemerültünk a dolgokba… Véleménye szerint melyek a legfontosabb eltérések a magyar, illetve az amerikai munkakultúra, szemlélet között?
A rendszerváltás után – akkor Londonban dolgoztam – felmerült, hogy milyen izgalmas lenne Magyarországon is létrehozni egy kábeltévés céget. Ez 1991-ben megtörtént, és elkezdtük a magyar munkaerő kiválasztását. Ennek során bizony megtapasztaltam, milyen óriási különbség van az angolszászok pozitív hozzáállása, illetve az itteni emberek világlátása között. Nem szólva a csapatmunkáról: a tengerentúlon például ennek erejében mindenki hisz, a siker fontos feltételének tartja, míg nálunk szóló játékosok vannak. De említhetném az „élni és élni hagyni” elvét is. Azaz, hogy nem kell teljesen lepucolni az asztalt, a másiknak is hagyni kell valamit, még ha vetélytársak vagyunk is. Szóval nem kell addig ütni, amíg mozog. Megjegyzem, ez nem kizárólag magyar sajátosság, hanem erre a térségre jellemző. Így szocializálódtunk. A kábeltelevíziós vállalkozásunknál ezért is igyekeztünk fiatalokat alkalmazni, hogy talán az ő attitűdjük már nem olyan, mint a korábbi korosztályoké.
Sokáig vezette a magyarországi UPC-t, sőt, e kábeltévés szolgáltató létrehozásánál is ott volt. Aztán 2009-ben visszavonult, s azóta ideje jó részét szenvedélyének, a borászatnak szenteli. Honnan ered a bor iránt érzett „szerelem”?
Ez a történet régre nyúlik vissza, mert már az édesapám is hódolója volt a finom boroknak. Később, amikor pincér voltam, magam is azzá váltam. Igaz, nem idehaza, mert bár a Duna Intercontinentalban dolgoztam, minőségi borokkal ott sem találkoztam. De amikor az USA-ban az egyetemi tanulmányaim mellett egy olasz étteremben voltam felszolgáló, a tulajdonosok – akik nemcsak szerették a bort, de értettek is hozzá – megtanították nekünk a tudnivalókat. Ott rendkívül sokat tanultam erről a világról, később pedig, amikor ebbe vagy abba az országba utaztam, mindig megkóstoltam a helyi borokat, így egy idő után pontosan érzékeltem a különbségeket, észrevettem a jellegzetességeket. Végül teljesen magával ragadott ez a sajátos közeg.
A borok nagy rajongójából hosszú évekkel ezelőtt egy borászat tulajdonosa lett. Milyen örömöt talál abban, hogy immár nem csupán ízlelgeti, de készíti is a minőségi italokat?
Nem tudom, az édesanyámnak köszönhetem-e, aki babákat csinált, de engem mindig vonzottak a kreatív tevékenységek. Ilyen volt, amikor annak idején különféle televíziós programokat készítettünk, és természetesen ilyen, amikor az ember jó, értékes és izgalmas borokat állít elő. Kihívás, ugyanakkor élvezet is, amikor valaki azon töri a fejét, hogy miként tud egy szőlőből, avagy szőlők kombinációjából olyan fehér vagy vörös „műalkotást” létrehozni, amit az emberek szívesen, örömmel fogyasztanak. Én egyébként nem 2009-ben, hanem már 2000-ben beszálltam a borszakmába, amikor megalakítottuk a Monarchia nevet viselő borkereskedelmi céget, aminek az volt a küldetése, hogy segítsünk a magyar boroknak visszanyerni azt a nemzetközi rangot, megbecsülést, amelyet valamikor kivívtak, ám ami az „átkosban” elveszett.
Ha jól tudom, többek között a Monarchiának köszönheti, hogy Egerben jött létre a pincészete…
Igen, ugyanis kapcsolatba kerültünk a Pók Tamás nevével fémjelzett pincészettel, amelynek okán én is egyre gyakrabban megfordultam Egerben, ami amúgy is rendkívül közel állt a szívemhez. Hogy miért? Az ok egyszerű. Édesanyám Ózdról származott, a legjobb barátnője pedig Egerbe ment férjhez, s én gyerekkoromban rengeteget jártam a városban, amihez így élmények sokasága fűzött. Emellett, amikor Pók Tamással jártuk az országot, rájöttem, hogy nekem főként a hűvösebb éghajlatú helyek borai jönnek be, amelyek elegáns stílust képviselnek. Azt gondoltam és gondolom ma is, hogy az egri lehetőségekből hosszabb távon sokkalta többet lehet kihozni, mint ha Villányban vagy Szekszárdon próbálkoznánk.
Ha azt kérdezném, a Kovács Nimród nevével fémjelzett borászat mivel tűnhet ki a többi pincészet közül, mit felelne?
Abban a kedvező helyzetben vagyunk, hogy az itteni tíz legjobb termőhely közül három is a miénk, amelyek mindegyike a legmagasabb minősítéssel rendelkezik. Ami a boraink stílusát illeti, számunkra a legfontosabb a gyümölcsösség, az elegancia, a kifinomult ízvilág, amely jellemzőkkel a borszerető közönség felső közép, illetve felső rétegét célozzuk meg. Az ország azon borászatai közül, amelyeknek ugyanilyen törekvéseik vannak, csupán néhány található az egri borvidéken.
Ön szerint hogyan lehetne visszaszerezni a nagyvilágban a boraink tekintélyét?
Úgy, ha jó borokat készítünk. Elmesélek egy igaz történetet… Jó tíz éve járt nálam egy nemzetközi küldöttség, akik között voltak borszakértők, sommelier-k, és így tovább, akikkel végigkóstoltattuk a magyar borvidékek legjellegzetesebb borait. Ezt követően megkérdeztem tőlük, hogy a tapasztalataik alapján hogyan is írnák le hazánk borait. A felelet így hangzott: az olcsó magyar bor nem elég olcsó, a drága viszont nem elég jó. És ez igaz, hiszen a boraink az ár-érték arányt tekintve még mindig keresik a helyüket. Ehhez aztán azt is hozzátehetjük, hogy a világban igazán nem ismernek minket. Egyszóval a minőséget illetően tudnunk kell, amit a külföldi vetélytársak, az árban pedig még kedvezőbbnek kell lennünk, mert be kell hoznunk azt a hátrányunkat, hogy nem ismernek.
Ennyi „iszogatás” után csak megkérdezem: milyen borok a kedvencei?
Az elegáns, kifinomult, a termőhely sajátosságait kifejező nagy vörösborok állnak közel hozzám. Így aztán szívesen fogyasztom azokat, amelyek a borászatunkban születtek.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
