Bódizs Andrásnét, az egri kórház onkológiai osztályának főnővérét kérdeztük
Jóllehet a nővérek munkája az egészségügy egyetlen területén sem könnyű, kívülállóként úgy vélem, bizonyos szempontból a daganatos betegekkel foglalkozók vannak a legnehezebb helyzetben, mivel a gyógyulásban reménykedők – az orvosok mellett – leginkább talán tőlük várják azt a bátorítást, azt a folyamatos lelki támogatást, amelyre nemcsak egy kedvezőtlen diagnózist követően van szükségük, de az emberpróbáló kezelések során is. Hogy mindez valóban így van-e, s ha igen, hogy élik meg azok, akiknek ezeket a csöppet sem egyszerű, érzelmileg is rendkívül megterhelő tennivalókat napról napra el kell végezniük? Egyebek mellett erről kérdeztük Bódizs Andrásnét, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet onkológiai osztályának főnővérét.
Az Ön esetében is érdekelne, hogy anno miért ezt a pályát választotta…
Arra pontosan már nem emlékszem, hogy 14 éves koromban miért döntöttem így – mondja Bódizs Andrásné –, de az biztos, hogy családi minta nem volt előttem, ugyanis a szüleim a kereskedelemben dolgoztak, akiktől azt a tanácsot kaptam, hogy legyek akármi, csak kereskedő ne. Szerintem akkor úgy gondolkodhattam, hogy miután betegek mindig vannak, ápolónőkre is szükség lesz, tehát ez a hivatás biztos megélhetést jelent. Arról nem szólva, hogy gyerekkorom óta szerettem segíteni másoknak, így magától értetődőnek tűnt, hogy az egészségügyi szakközépiskolában tanulok majd tovább. Utóbb be is bizonyosodott, hogy helyesen választottam.
Rögtön az egri kórházban helyezkedett el? S miként került képbe az onkológiai osztály?
Igen, 1989-ben végeztem, és attól kezdve ez a munkahelyem. Tudni kell, hogy itt abban az időben indult önálló osztályként az onkológia, amelynek az akkori főnővére megkérdezte tőlem, nem lenne-e kedvem náluk dolgozni. Én pedig nagyon megörültem ennek a lehetőségnek, mivel úgy véltem, hogy daganatos betegeket ápolni rendkívül szép feladat. És noha azóta több mint három évtized telt el, ma is pontosan ugyanazt érzem.
Mivel harminckét esztendeje végzi ezt a munkát – tizenkét éve már főnővérként –, bizonyára meg tudja fogalmazni, mi minden kell ahhoz, hogy valaki jó nővérré váljon…
Azt hiszem, mindenekelőtt töviről hegyire kell ismernie a mesterségét, azaz a szakmai felkészültség döntő fontosságú. De legalább ilyen lényegesnek tartom az elhivatottságot – azt, hogy szeresse, amit csinál –, no, és természetesen az empátiát, ugyanis tisztában kell lennünk a betegek érzéseivel. Ennek hiányában igen nehéz lenne megtalálni a közös hangot a gondjainkra bízott emberekkel, márpedig ez elengedhetetlen a mindennapok során. Amiként az is, hogy képesek legyünk a kórterem ajtaján kívül hagyni a gondjainkat, hiszen a betegek ugyanazt a figyelmet és törődést várják tőlünk, függetlenül attól, jó vagy rossz napunk van.
Bódizs Andrásné főnővér elmondta, hogy az onkológiai osztály és szakrendelés nemrégiben új helyre, az irgalmas rendi épület magasföldszintjére költözött, ahol kulturált környezet és kiváló gyógyítási feltételek várják a betegeket.
Ön szerint mi az oka, hogy ápolónőkből szinte minden egészségügyi intézményben hiány van? A sok munka? A nem megfelelő bérek?
Ez eléggé összetett kérdés, de egy biztos: önmagában a nagyobb fizetéstől még senki sem válik jobb ápolónővé, mivel az elhivatottság nem a forintokon múlik. Aki csak a pénzért csinálja, hosszabb távon aligha marad meg ezen a pályán. Persze, nem szeretnék álszentnek tűnni, nekünk is fontos a fizetés, mi is pénzből élünk, de ha valakit csakis ez motivál, az édeskevés.
Ön például mi szépet talál a munkájában?
Számomra az egyik legvonzóbb az onkológiai terület folyamatos és nagyarányú fejlődése, amelynek köszönhetően a kezelési lehetőségek borzasztó sokat javultak az évek során. Elég, ha csak a biológiai terápiákra utalunk. Így aztán napjainkban már jóval több sikerélményben van részünk, mint akár csak néhány esztendővel ezelőtt. Manapság ott tartunk, hogy bizonyos, kellő időben felismert daganatos betegségek százszázalékosan gyógyíthatók.
Ettől függetlenül a legtöbben, akiknél valamilyen rosszindulatú tumort fedeznek fel, ezt a diagnózist úgy értékelik, mintha a halálos ítéletüket kapták volna kézhez. Amiből következően sokkalta nagyobb szükségük van lelki támogatásra, mint jó pár másik osztályon. Ez Önökre is rengeteg plusz terhet ró…
A diagnózis felállítása, a betegek felvilágosítása természetesen orvosi feladat, tény viszont, hogy az érintettek ezt követően sok esetben nem merik azonnal feltenni az őket foglalkoztató kérdéseket, így sokszor hozzánk fordulnak. Ilyen értelemben valóban komoly lelki teher hárul ránk. Nyilván az ember ilyenkor igyekszik megadni a felvilágosítást – már persze, ami a mi illetékességi körünkbe tartozik –, plusz biztatni a beteget, hiszen az egyik leglényegesebb, hogy akarjon meggyógyulni, higgyen abban, hogy ez sikerül. Ősrégi tapasztalat, hogy a pozitív hozzáállás hihetetlenül sokat segít a gyógyulásban.
Önöket mennyire viseli meg ez a tevékenység? Vagy idővel hozzá lehet szokni?
Hozzászokni szerintem már csak azért sem lehet, mert – fejlődés ide, új terápiák oda – kudarcokkal mostanság is szembesül az ember. Az is tény ugyanakkor, hogy ma már összehasonlíthatatlanul több a sikerélmény, és ezek mindig visszaadják a hitünket. Megjegyzem, mind a betegeknek, mind nekünk tudni kell örülni a legkisebb eredményeknek is, tehát, ha például azt látjuk, hogy a kezelések hatására a tumor – ha csak kicsit is – zsugorodott. Mindenesetre azt a lelki terhet, ami a munkánkból adódóan rakódik ránk, közösen is megpróbáljuk feldolgozni, mégpedig azokon a csapatépítő összejöveteleken, ahol igyekszünk kikapcsolódni, feltöltődni.
Vagyis összetartó társaságról van szó?
Igen. Rendkívül büszke vagyok erre a gárdára, ugyanis csodálatos munkatársaim vannak, legyen szó szakmai vagy emberi szempontokról. Kis osztály vagyunk, inkább hasonlítunk egy nagyobb családra. Mindenkor megtaláljuk a közös hangot, ismerjük egymás gondjait, amelyek megoldásában próbálunk segíteni. Javarészt e jó légkörnek köszönhető, hogy az ember szeret ide naponta bejönni.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
