Dr. Pintér Márta Zsuzsannával, az EKKE kitüntetett dékánjával beszélgettünk
Egy kitüntetés nyúlfarknyi indoklásából rendszerint nem derül ki, milyen ember és milyen munka is áll a méltatás mögött. Így történt ez dr. Pintér Márta Zsuzsanna, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi és Művészeti Karának dékánja, tanszékvezető egyetemi tanár esetében is, aki a színháztudomány mint egyetemi diszciplína elismertetését szolgáló negyedszázados munkája, illetve a magyar dráma és színjátszás történetének kutatása, valamint oktatása terén végzett tevékenysége elismeréseként vette át nemrégen a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést. Találkozásunkkor nemcsak az idáig vezető út fontosabb állomásairól, de a tanításhoz való viszonyáról is beszélgettünk vele.
Úgy tudom, már fiatalon elhatározta, hogy tanár lesz, amiben óriási szerepe volt az édesanyjának, aki tanítónőként dolgozott, ráadásul az egri főiskolán szerzett diplomát…
Így igaz. Kicsi koromtól vitt magával az iskolába, szinte ott nőttem fel. Nemcsak jól éreztem magam abban a környezetben, de testközelből láthattam a pedagógusok munkáját, illetve, hogy egy oktatási intézmény miként működik a mindennapokban. Jórészt ezeknek az élményeknek tulajdonítható, hogy már felső tagozatos diákként tudtam, felnőve ezt szeretném csinálni. A tudományos munka, a kutatás pedig a gimnáziumi éveimben indult, alapvetően a nagyszerű történelemtanáromnak köszönhetően, aki megismertetett a tudományos kutatás szépségeivel.
Ahol magyar nyelv és irodalom-történelem szakon végzett. Mindig e két tárgy érdekelte?
Igazság szerint a történelem izgatott, emellett a földrajz és a nyelvek. Az, hogy a történelem mellé a magyar nyelv és irodalom társult, a véletlenen múlt, ugyanis abban az évben az ELTE-n nem indult földraj-történelem szak. Igaz, az egyetemi tanulmányaim elkezdése előtti nyáron már igen komolyan készültem arra, hogy akkor irodalmár leszek, s ezen szándékomnak óriási lökést adott, hogy rögtön az elején olyan kiváló tanárom volt, mint V. Kovács Sándor, aki ráadásul közölte egyik írásomat a Magyar Könyvszemlében, noha csak elsőéves voltam.
És mikor fordult az érdeklődése a dráma- és színjátszástörténet felé?
Negyedikes gimnazista voltam, amikor – az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny keretében – készítettem egy dolgozatot, amelynek témája Esztergom dualizmuskori színháztörténete volt. Ehhez rengeteg forrást olvastam, s valahogy megtetszett az egész. Később pedig, az egyetemen, indult egy drámatörténeti szeminárium, ahová jelentkeztem. Ám abban, hogy elköteleztem magam e terület mellett, két dolog játszott főszerepet: részint a remek tanáraim, akik elindítottak a pályán – így Kilián István és Tarnai Andor, akik ráadásul mindketten egri ciszterci diákok voltak –, részint meg azok a nagyszerű barátok a magyar drámatörténettel foglalkozók köréből, akikre azokban a műhelyekben tettem szert, amelyekben elkezdtem tevékenykedni, s akikkel mindmáig együtt dolgozunk. Ennek a munkának az eredménye végül öt önálló könyv és egy régi magyar drámákat közreadó sorozat lett.
Közel egy évtizede, 2012 óta él és dolgozik Egerben, ahová – mondhatjuk – hazajött…
Kétségtelen, lévén a szüleim noszvajiak, s az ottani gyökereik attól függetlenül megmaradtak, hogy elkerültek a Dunántúlra, ahol én is születtem. Egerbe a veszprémi Pannon Egyetem színháztudományi tanszékéről jöttem, ahol másfél évtizedig dolgoztam, s ahonnan akkor hívtak az Eszterházyra, amikor kellett valaki, aki régi magyar irodalommal foglalkozik. Igent mondtam, ami már csak azért sem esett nehezemre, mert édesanyám – aki látta, hogy nem valami jól érzem magam Veszprémben – gyakorta kérdezgette, miért nem jövök ide. Mindenesetre jól döntöttem, mert a város és az egyetem egyaránt inspirál, utóbbitól ráadásul sok támogatást kapok, legyen szó alkotói szabadságról vagy ösztöndíjról.
Ha már oktatás, meg kell kérdeznem: Ön szerint milyen egy jó tanár?
Erre nem egyszerű felelni, merthogy az ember mindig elégedetlen önmagával. Én sem vagyok biztos magamban, és sokszor irigylem egyik-másik kollégámat, mert úgy érzem, ezt vagy azt a dolgot jobban csinálják, mint én. De hogy ne kerüljem meg a kérdést… Úgy vélem, ehhez a hivatáshoz kell szereplési vágy, s e tekintetben hasonlít a színészi pályához: itt is, ott is ki kell állni a „nézők” elé, magunkkal kell ragadnunk őket, s persze, hitelesen átadni, amit szeretnénk. És még valami: egy jó tanár az óra végén nem zárja magára az ajtót, azaz mindig meg lehet őt keresni kérésekkel, kérdésekkel, bármivel.
Régi magyar irodalmat oktat, ami nehéz lehet, hiszen a középiskolai tananyagban egy csomó dolog nem szerepel, és akkor még nem is említettük ezen alkotások nyelvezetét és témáit: egyik sem olyan, ami a ma embere számára – főleg, ha fiatalokról van szó – könnyen emészthető. Van megoldás?
Először is jó műveket kell választani, hiszen csakis így lehet megszerettetni a diákokkal az irodalom értő olvasását, elemzését. Magam törekszem arra, hogy megmutassam, ezek a munkák is rendkívül sokszínűek, hogy ezekben sem csak érdektelen, unalmas témák bukkannak föl, és hogy a régi magyar nyelv legalább olyan szép, kifejező és jól olvasható, mint a mai. Noha az ember sokszor hiábavalónak érzi ezeket a napi küzdelmeket, egy-egy sikerélmény mindig visszaadja a kedvét: például, amikor egy tanítvány azzal állít meg, hogy tanárnő, korábban azt sem tudtam, mi az, hogy régi magyar irodalom, most meg nyáron Bornemissza Pétert olvasok… Hát, az ilyen mondatokért éri meg csinálni.
Dékáni és tanszékvezető munka, tanítás, kutatás, publikációk, konferenciák, és még sorolhatnám. Mindez aligha mehetne támogató családi háttér nélkül…
Ez nem is kérdés. Az édesanyám például nem csak a háztartás vitelében, de a két fiam nevelésében is segített, amiként a férjem is sok otthoni terhet vesz le a vállamról, túl azon, hogy mindig biztat, és őszintén érdekli, amivel foglalkozom. Nem véletlen, hogy ő az, akinek először mutatom meg egy-egy kutatásom eredményét. Mindkettejüknek hálával tartozom.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
