Nagy Noémi egy súlyos baleset után jegyezte el magát a tánccal
Noha korábban mindössze annyit tudtam az Egerben élő Nagy Noémiról, hogy párjával az idén ősszel rendezett magyar bajnokságon a latin-amerikai táncok versenyében senior II. korosztályban első helyezést értek el, biztos voltam benne, hogy egy olyan hölgyről van szó, aki egészen kisgyermekként jegyezte el magát szerelmével, a tánccal. Beszélgetésünk során azonban nem csupán arra derült fény, hogy ilyesmiről szó sincsen, de arra is, hogy a Szombathelyen megszerzett győzelemig egy nem éppen szokványos és korántsem minden tanulság nélkül való életút vezetett. Ez utóbbi legfontosabb állomásairól kérdeztük őt.
Miután van öt diplomája, kíváncsi vagyok, mivel keresi a kenyerét?
Egy ideje már vállalkozóként dolgozom – mondja Nagy Noémi –, közelebbről pedig önkormányzatok számára írok különféle hazai, illetve európai uniós forrású pályázatokat. De utóbbiak között akadnak olyanok is, amelyekben közösségi programok szervezőjeként tevékenykedem.
Mikor és hol ismerkedett meg a táncok alapjaival?
Mi tagadás, igencsak későn kezdtem, harmincévesen. Hogy miért, annak elég egyszerű magyarázata van. Általános, illetve középiskolás koromban versenyszerűen tornáztam, amit viszont abbahagytam, mivel felvettek az egyetemre. Aztán jóval később, a tanulmányaim befejezését követően, amikor már munkába álltam, éreztem, hogy valami rettenetesen hiányzik az életemből. Nem volt túlzottan nehéz rájönnöm, hogy a mozgás az, ami egyébiránt végigkísérte a gyermek- és tinédzseréveimet. Mivel igen mozgékony kislány voltam, testnevelés tagozatos általános iskolába jártam, csakhogy nekem a heti öt tornaóra sem volt elég, ezért beírattak atlétika- és tornaedzésre, meg mindenre, amire csak lehetett. Ilyen előzmények ismeretében talán érthető, miért nem éreztem jól magam a bőrömben az egyetem elvégzése után. És volt még egy kis híján tragikus végkimenetelű esemény is, amely utóbb a tánc felé vitt. Ötödéves egyetemistaként ugyanis volt egy balesetem: karácsony táján az ónos esőtől szinte jégpályává vált beton lépcsőn elcsúsztam és a gerincemre estem… Jóllehet a gerinctörést megúsztam, ám heteken át moccanni sem tudtam a fájdalomtól, aminek következtében egy mélyvénás trombózis alakult ki a jobb lábamban. Annyira súlyos volt, hogy ha a véralvadásgátlók 24 órán belül nem hoztak volna változást, levágják a lábam. Mindenesetre ott, a kórházi ágyon fogadtam meg, hogy az egyetem után valamit újra sportolok.
És hogy lett ebből az elhatározásból versenytánc?
Több dologgal kísérleteztem, így túrázással, hegy-, illetve sziklamászással, ám ezeket – valószínűleg a baleset miatt – nem igazán bírta a lábam. Végül megláttam az újságban egy hirdetést, ami egy egri tánctanfolyamra hívta fel a figyelmet. S miután akkor már a megyeszékhelyen éltem, nem haboztam: elmentem, kipróbáltam… és rögtön beleszerettem. Rendszeresen eljártam a foglalkozásokra, később pedig – minden bizonnyal a sportolói múltamnak köszönhetően, amelyben ott volt a vetélytársakkal való megküzdés jóleső izgalma – úgy gondoltam, miért ne versenyezhetnék. És így is történt.
Az idei ősz igen szép sikereket hozott Önöknek, mert a latin-amerikai táncok kategóriájában magyar bajnokok lettek, októberben pedig a hollandiai világbajnokságon szerepeltek. Bemutatná pár szóban a párját és a felkészítőiket? S az is érdekel, miként oldják meg az edzéseiket, hiszen a táncpartnere – ha jól tudom – Budapesten él…
Pontosan így van. Őt Kiss Mihálynak hívják, 55 éves, és a vendéglátásban dolgozik. Két esztendeje táncolunk együtt, az edzőink pedig Andrea Silvestri és Váradi Martina, akik hazánk egyik legismertebb és legsikeresebb táncospárja: túl azon, hogy tucatnál többször lettek magyar bajnokok, világranglista 3. helyezéssel is büszkélkedhetnek. Ami a tréningeket illeti, általában heti három-négy alkalommal gyakorolunk, elsősorban a fővárosban. Az esetek többségében én utazom Budapestre, ami a munka mellett meglehetősen fárasztó – különösen, minthogy sokszor csak éjjel, az utolsó buszok valamelyikével érkezem vissza Egerbe –, de természetesen tudomásul veszem, hogy mindez ezzel jár.
Ahogy elnéztem, csak a latin-amerikai táncok versenyében indulnak. Miért? S ezek közül melyek a kedvencek?
Akkortájt, amikor még csak kezdtem a táncot, láttam a tévében egy világbajnok párost szambázni. Nagyon megfogott a dolog, s magamban azt mondtam, nekem azért kell táncolnom, hogy valami ilyesmit tudjak én is. Majd megragadtam ennél a „műfajnál”. És hogy melyik táncokat szeretem? A szamba továbbra is a szívem csücske, de a rumbát is a magaménak érzem. Utóbbi a lelkületemhez áll közel, lévén egy érzelmekben rendkívül gazdag tánc, míg előbbinek az izgalma, vérpezsdítő mivolta fog meg leginkább, túl azon, hogy nagy kihívás is, hiszen nem könnyű mozgásformáról van szó.
Itthon mennyire népszerű a versenytánc?
Nem eléggé. Európa jó részében sokkal kedvezőbb a helyzet, amely megállapítás az idősebbekre is érvényes. Hiszen a tánc olyas valami, amit lényegében bármely életkorban el lehet kezdeni. Például a standard táncokat egy hatvan, hetven vagy akárhány pluszos pár is gyönyörűen eltáncolhatja.
A végére hagytam a legnehezebb kérdést: megfogalmazná, mi szépséget talál a táncban?
Vannak, akiket esetleg a táncparketten való „csillogás”, az előadás, a siker vonz. Engem nem. Én azt szeretem, ahogy a mozdulatok megszületnek, amint egy-egy, a nézők által megcsodált figura létrejön. És mindig, amikor újat tanulok, megdöbbenek, hogy egy picike tánctechnikai eltérés milyen hatalmas látványbeli különbséget eredményez. Máig ámulattal tölt el, mennyi csodára képesek az izmaink, ha megfelelően működtetjük azokat. Számomra tehát a versenyeknél lényegesebb az azokhoz vezető út. Természetesen fontosak a tapsok, az eredmények, elvégre visszajelzések, de a mindennapokban nem ezek vezérelnek.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT, EILER DÓRA
