Beszélgetés Bíró Attilával, a női vízilabda-válogatottunk szövetségi kapitányával
Bár már a tokiói olimpia után elhatároztam, hogy egy beszélgetésre kérem Bíró Attilát, a magyar női vízilabda-válogatott szövetségi kapitányát – lévén irányításával nemzeti együttesünk olyan sikert ért el az ötkarikás játékokon, amire korábban nem akadt példa –, erre most két újabb apropó is alkalmat szolgáltatott. Egyrészt, hogy a szövetség a közelmúltban szerződést hosszabbított a szakemberrel, aki így újabb három esztendőn át vezetheti legjobb női pólósainkat, másfelől, hogy nemrégiben városunk is köszöntötte azokat az Egerhez kötődő sportolókat és edzőket, akik hazánkat képviselték Japánban, a világ legnagyobb és legrangosabb sporteseményén. Egyszóval bőven volt miről kérdeznünk a kitűnő trénert, aki nemcsak a hevesi megyeszékhely szülötte, de akit manapság is ezernyi szál fűz ide.
Feltételezem, jóleső érzés, ha az embert a szülővárosa is elismeri…
Örülök neki – mondja Bíró Attila –, annak pedig pláne, hogy én lehetek az első olyan egri születésű edző, szövetségi kapitány, aki magyar csapattal nemzetközi szinten ilyen eredményeket mutathat fel. Megtiszteltetésként élem meg, hogy gondoltak rám, sőt ránk, hiszen Szilágyi Dorottya és Vályi Vanda személyében két olyan lány is szerepelt a tokiói gárdában, akik ugyancsak a város szülöttei.
Úgy hiszem, a sportkarriered szempontjából is sokat köszönhetsz Egernek…
Igen, hiszen itt szereztem azokat az alapokat, amelyekre a sportolói pályafutásom épült. Hogy mást ne mondjak, Bitskey Aladár bácsitól tanultam úszni, Katona József volt az első vízilabdaedzőm, s még hosszasan sorolhatnám, ki mindenkinek van komoly munkája abban, hogy évtizedekkel később olyan sportsikereket értem el, amilyeneket. Arról nem beszélve, hogy húszéves koromig a városban laktam, és az itt szerzett élményeknek köszönhetően szerettem meg az uszodák, a meccsek világának a hangulatát, amiként azok határozták meg azt az utat is, amelyen napjainkban járok.
Már csak azért sem szakadtál el Egertől, mert a Szépasszonyvölgyben van egy pincészetetek, amely évtizedekig édesapád szívügye volt, s amit most te irányítasz. Ez üzleti vállalkozás, avagy szenvedély?
Is-is. A borászattal kapcsolatos munkám az utóbbi 15-20 évben teljesedett ki, miután egyre többet és többet segítettem édesapámnak. Azért csupán ilyen idősen, mert gyermek-, illetve kamaszkorban az ember nem feltétlenül a szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel van elfoglalva. Ám később, amikor úgymond benőtt a fejem lágya, elkezdett érdekelni a dolog, így Budapesten elvégeztem egy borászati iskolát, valamint egyéb szakmai képzéseken is részt vettem, így mind többet tudtam meg e mesterség rejtelmeiről, édesapám legnagyobb örömére. Mindezeknek köszönhetően az utóbbi 8-10 év szüreteit már együtt csináltuk végig, sőt olyan is előfordult, hogy ő pusztán felügyelte a folyamatokat. Mivel ő februárban elhunyt, az idei volt az első szüret, melyet egyedül kellett levezényelnem. Ami számomra olyan kihívás volt, mint amikor a lányokkal egy világversenyen veszünk részt.
Ha már világversenyek… Női pólósaink az irányításoddal – hogy csak a legfőbb sikereket említsem – szereztek egy Eb-aranyat és -bronzot, nem szólva a tokiói 3. helyről. Utóbbi különösen értékes, hiszen a lányaink ötkarikás játékokon még nem álltak dobogón. Mi kellett ahhoz, hogy az olimpiai éremhez vezető lépést megtegyétek?
Bár sok sportoló panaszkodott az olimpia koronavírus-járvány miatti elhalasztására, nekünk ez a plusz egy év rengeteget jelentett a felkészülésben. Ráadásul a többi országhoz képest mi viszonylag kevesebbet hagytunk ki, hiszen valahogy a bajnokság lezajlott. Így hát fiatal válogatottunk tagjai jóval többet fejlődhettek, mint a riválisok játékosai. S volt még egy kulcsfontosságú dolog: tavaly májusban három hétre beköltöztünk a Komjádi uszodába, ahol olyan feltételek mellett dolgoztunk, mint később Tokióban, magyarán azok a körülmények, amelyek Japánban vártak minket, már meg sem kottyantak nekünk. Tehát pszichésen kitűnően bírtuk az összezártságot, megkockáztatom, jobban, mint mások.
Álltál az új-zélandi női válogatott élén, 2015 óta pedig a mieinket vezeted. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött hogyan látod: mi a fő különbség egy férfi és egy női csapat irányítása közt? Például a pszichés felkészítés?
Dolgoztam a válogatottnál Kemény Dénes mellett, illetve férfi klubcsapatnál is, így látok egy nagyon lényeges különbséget: jelesül, hogy ha lányokkal utazom, s útközben megpihenünk valahol, soha nem kell a mosdó előtt sort állnom… A viccet félretéve, a lányokkal iszonyú jó edzésmunkát lehet végezni, mivel koncentráltak és tudatosak, ám az is tény, hogy a női mérkőzések jóval kiszámíthatatlanabbak, mint a férfiaké. Utóbbiak esetében kijelenthető, ha valakinél jobbak 4-5 góllal, az esetek nagyon nagy százalékában be is húzzák az összecsapást, míg a lányoknál akármi előfordulhat. Ami a pszichét illeti, korábban úgy véltem, ennek 30 százaléknyi szerepe van a fizikai és taktikai felkészültséghez képest, ám most azt gondolom, az aránya lényegesen nagyobb, nem utolsó sorban a koronavírus-járvány miatt. Bár közhelynek tűnhet, de tény: az úgymond egygólos meccsek nem az állóképességen és a taktikán dőlnek el, hanem azon, mi van a fejekben. Ezért örülök, hogy e téren is sokat fejlődtünk.
Hat éve vezeted a női válogatottat, és hol van még 2024… Mi az, ami visz téged előre?
Az érmek, a győzelmek motiválnak. Például, hogy irányításom idején – egyetlen kivétellel – minden világversenyen az első négyben voltunk. Most még magasabbra tesszük a lécet: úgy hiszem, érmeket kell nyernünk, méghozzá a bronznál is fényesebbeket. Akár már a 2022-es világbajnokságon is – ahol ugyan nem mi vagyunk a legfőbb esélyesek, hanem az amerikaiak, ám Tokióban már ellenük játszva is megmutattuk az oroszlánkörmeinket –, vagy épp a 2024-es párizsi olimpián, ami szintúgy nincs távol. Úgyhogy hajtóerőben nincs hiány.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
