Ihász Veronika messzire futott régi önmagától
Az új év egyúttal az újrakezdés reményét, lehetőségét is adja. Sokan teszünk ilyenkor könnyed ígéreteket és ünnepélyes fogadalmakat, mert magunk mögött szeretnénk hagyni helytelen életmódunkat, rossz szokásainkat. Ígérgetni könnyű, ám nap mint nap állhatatosan kitartani a változásban nem is olyan egyszerű. Az ózdi Ihász Veronikának sikerült megvalósítania az elhatározását; ma már nem ugyanaz a lány néz vissza rá a tükörből, mint évekkel ezelőtt. Ha éppen nem fut, akkor minőségellenőrként dolgozik, rengeteget olvas, és a kedvese mellé négy mentett cicát is befogadott.
Mikor érkezett el az a pont az életedben, amikor végleg szakítani akartál korábbi önmagaddal?
Utánaszámolva már tizenegy éve. Hosszú évek elégedetlensége, nyavalygása után eljött a pillanat, amikor elhatároztam: nemcsak akarom a változást, de tenni is fogok érte. Ez nem dátumhoz vagy eseményhez kötődik, hanem egy teljesen átlagos napon egyszerűen azt éreztem: elég! Már nem szerettem a lányt, aki visszanézett rám a tükörből.
Miből lett eleged, minek nem bírtad elviselni a látványát?
Igazából szinte semmi nem volt rendben, nem találtam a helyem. Huszonévesen hétközben robotoltam, hétvégén söröztem a haverokkal. Dohányoztam és folyton unatkoztam. Mindig ugyanaz történt, mindig ugyanúgy. Néha nézegetem a régi képeket, és teljesen rosszul vagyok attól, hogy képes voltam az akkori kövér testemben élni, álmok nélkül. Azt vettem észre, hogy hiába vagyok fiatal, mégis kezdek elfakulni.
Mi mozdított ki ebből a monotonitásból, ürességből?
Egyik dolog jött a másik után. Először egy hétköznapi, nőket megszépítő tévéműsor hatására éreztem, hogy számomra is lehet remény. Elkezdtem odafigyelni a külsőmre. Vettem pár csinosabb ruhát, és közben ráébredtem, hogy a csinos ruha csak a csinos testen mutat jól. Persze addig is tudtam elvben, de akkor tudatosult bennem. Letöltöttem az első öt kilométerem futótervét, és egy hónap alatt elértem, hogy képes legyek fél órát kocogni egyhuzamban. Nagy fegyvertény ez! Meg is szaladt az önbizalmam, ezért fél év elteltével, egyik pillanatról a másikra, végleg felhagytam a dohányzással. Ezután amiatt rettegtem, hogy a cigi nélkül tovább fogok hízni. Azonnal diétába fogtam, és lelkesen futottam, tornáztam. Le is adtam tíz-tizenöt kilót. Rátaláltam azokra a mozgásformákra, amelyek motiváltak, így hamarosan azt vettem észre: nem csak az álomalakért hajtok, hanem magáért a mozgásért mozgok. Nagy szerelmem lett például a rúdsport. Egy évre rá lefutottam az első félmaratont. Sírtam a célban, mint egy kisgyerek és fogadkoztam, hogy soha többé. Öt perc múlva már a maratont akartam. Több év futás és teljesítménytúrázás után belekóstoltam az ultrafutásba, és úgy maradtam.
Állt melletted valaki, vagy egyedül vívtad ezt a csatát?
Igazából azt hiszem, zászlóvivő típus vagyok, kezdetben én törtem az utat magamnak. Akadtak, akik motiváltak, például édesanyám, aki világéletében kemény munka és gyereknevelés mellett sportolt. Vagy az orvosom, aki nem leszoktató szerekkel, hanem akaraterővel hagyta abba a dohányzást. ‘Akaraterővel? Jól van, akkor én is meg tudom tenni!’ – gondoltam. Nagyon be tud találni nálam a személyes példamutatás. Viszont egyedül fogytam le, edző nélkül futottam évekig, egészen az első egyéni Ultrabalatonomig. Később akadtak társaim, barátaim. Mögöttem áll a futóegyesületem, a kedvesem pedig minden ultraversenyre elkísér, frissít, támogat. Ma már egészen más a helyzet, edző formálja a testem és a lelkem.
Miben más az életed, hogyan változtak meg a mindennapjaid?
Minden más. A változás a szellemi tompaságból is kiszakított. Kialakult bennem az igény a fejlődésre az élet minden területén. A mozgás a jellemet is erősíti, nem kevéssé. Nagyon messze még az utam vége, és hajlamos vagyok belesüppedni a kényelembe, de küzdök, mint az oroszlán – magammal, magamért. A sport a napjaim része, nem tudom elképzelni nélküle az életem. A futás által új, izgalmas helyekre jutottam el. Teljesen átalakult a baráti, ismerősi köröm, és rengeteg motiváló embert ismertem meg.
Biztos adódnak olyan napok, életszakaszok is, amikor nem könnyű kitartani az edzésben.
Csinálni kell és kész, mert fontos nekem és szeretem. Néha megengedem magamnak a pihenést, akár néhány hónapot is, ha testi vagy lelki problémám van. Szeptemberben részt vettem a görögországi Spartathlonon, és ez alkalommal kevésnek bizonyultam, 150 kilométer után kifutottam a szintidőből. Előtte sorozatos sérülésekkel küzdöttem, így számítani lehetett rá, mégis megrázott. Azóta még nem sikerült teljesen visszatalálnom önmagamhoz. Néha küzdök a súlyommal, a kiégéssel, de hosszabb távon tudom, hogy nem kell aggódnom: annyira szeretek mozogni, hogy ez mindig ki fog húzni a gödörből. Nem állítom, hogy örökké futni fogok, de valamit akkor is találok helyette.
Mit tervezel a jövőre nézve?
Eléggé ötletszerűen neveztem jövő évi versenyekre, de szinte csak ultra, vagyis száz kilométer fölötti távban. Reménykedem, hogy a Covid nem fújja el a következő évet, kicsit sok volt az egyedül futkosásból mindannyiunknak. Elsősorban az életem egyéb területein szeretnék rendet tenni, de vannak hosszú távú terveim is. Egy ideje vegán lettem, nagy vágyam kialakítani egy egészségesebb étrendet. Jó lenne a futásban gyorsulni. Vonz több hazai és külföldi terepverseny. Újra megpróbálkoznék az akadályversenyekkel. Bakancslistán szerepel a sziklamászás, és a legfőbb: pár éven belül tiszteletemet tenni Leonidas lábánál, a Spartathlon céljában.
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓ: VINCZE GÁBOR
