Két hónap sem kellett az Egri csillagok leforgatásához

Kovács István színművészt, Bornemissza Gergely megformálóját kérdeztük

Várkonyi Zoltán 1968-as mozija, az Egri csillagok minden idők legnézettebb magyar filmje. Az alkotás népszerűségét nem csupán az mutatja, hogy nincs év, amikor egy vagy több nemzeti ünnepünkön ne tűzné a műsorára valamely televízió, de az is, hogy mindmáig felbukkannak a valamikori forgatáshoz kötődő érdekes és igaz történetek, amiként olyan legendák is, amelyek izgalmasak ugyan, csak semmi közük a valósághoz. A példátlanul sikeres produkcióról kérdeztük annak főszereplőjét, a Bornemissza Gergelyt alakító színművészt, Kovács Istvánt.

Először talán azt a titkot kellene megfejtenünk, hogy az Egri csillagok – amellett, hogy máig messze a legnézettebb magyar film – miért lehetett oly népszerű az egymást követő korosztályok körében…

Nem vitás – mondja Kovács István –, hogy az 1968-as premier után ez az alkotás hosszú-hosszú időn át a hazai közönség egyik legnagyobb kedvence volt, ám abban már korántsem vagyok biztos, hogy ez a megállapítás a közelmúltra, illetve napjainkra is érvényes. Amivel szerintem nincs semmi baj, hiszen hatalmasat változott a világ, miért kellene ugyanannak érdekelnie az embereket, mint negyven-ötven éve. Kétségtelen, hogy a bemutatásakor nagyot szólt a film, amelynek a hatását még rendkívül sokáig tapasztalhattuk mi magunk is. És hogy mi volt a titka? Úgy gondolom, ezt nem lehet egyetlen dologra visszavezetni. Először is, e mozi megszületése arra az időszakra esett, az 1960-as évek második felére, amikor a magyar kultúra – és azon belül a filmgyártás – kezdett megszabadulni attól a sematizmustól, amely a korábbi időszakot jellemezte, és ami döntően a politikának, az ország akkori irányítóinak volt betudható. Ahogy tehát engedett a szorítás, úgy jöttek létre újabb és újabb olyan filmek, mint az Egy magyar nábob vagy épp a Kárpáthy Zoltán, amelyek közvetlenül megelőzték az Egri csillagokat. De a sikerben múlhatatlan szerepe van a forgatókönyv alapjául szolgáló Gárdonyi-műnek, amellyel szinte valamennyi honfitársunk találkozott, s ami mindenkiben megmozgatja a nemzeti érzelmeket. Nagyon jól emlékszem, gyerekként magam is milyen lelkes olvasója voltam.

Arról nem szólva, hogy a film felvonultatta a hazai színjátszás legnagyobbjait, aminek köszönhetően a csupán pár pillanatra felbukkanó karaktereket is Kossuth-díjasok alakították…

Így van. Az ember most is beleborzong, ha arra gondol, hogy a nézők még az alig néhány mondatos epizódszerepekben is olyan művészeket láthattak, mint Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán, Pécsi Ildikó és még nagyon hosszasan sorolhatnám.

Megjegyzem, számomra az is sokat elárul a Várkonyi-mozi iránti érdeklődésről, hogy máig jelennek meg olyan írások, amelyek a forgatással kapcsolatos különböző legendákról, kulisszatitkokról szólnak.

Ilyen értelemben igaza van, de azt az elementáris hatást, amit annak idején váltott ki a film, ma már hiába is keresnénk. De – ismétlem – ez teljesen érthető, ráadásul egyáltalán nem csökkenti az alkotás értékét. Amire különben a legjobb bizonyíték, hogy a hazai televíziók hányszor tűzték már műsorukra az Egri csillagokat, amit valószínűleg nem tennének, ha az a nézők számára teljesen érdektelen lenne. És még valami… Egy, a MOKÉP-től származó adat szerint azon időszakban, amikor a mozikban ment a film – írd és mondd – 18 millióan váltottak rá jegyet. Úgy vélem, ez a siker megismételhetetlen.

Az imént nem véletlenül hoztam szóba a legendákat, amelyek közül az egyik legelterjedtebb, hogy a film költségvetése – persze, az amerikai és magyar filmgyártás eltérő anyagi lehetőségeit figyelembe véve – már-már hollywoodi léptékű volt…

Kétségtelen, hogy példátlanul drága film volt. Emlékeim szerint – remélem, nem tévedek – 90 millió forintból készült, ami 1968-ban hihetetlenül nagy összeg volt. Viszont arról sem szabad elfeledkezni, hogy ebből fel kellett építeni az „egri várat” a Pilisben, előteremteni a bulgáriai forgatás költségeit, és akkor még nem említettük a jelmezeket – köztük a több ezer statisztáét –, díszleteket, stb. Egyszóval volt helye a millióknak.

A világért sem akarok turkálni a zsebekben, de meg kell kérdeznem: a magyar viszonyokhoz mérten a színészek gázsija is Hollywoodot idézte?

Akkoriban fizetési kategóriák voltak: ha például egy frissen végzett főiskolás egy főszerepet játszott, 4 ezer forint járt neki. Én is ennyit kaptam volna az 1966-os Kárpáthy Zoltánért, mivel abban az évben vettem át a diplomámat a Színház- és Filmművészeti Főiskolán… Hogy ebből 6 ezer lett, azt szerintem Várkonyi hiúságának köszönhettem, aki úgy vélhette, hogy az ő címszereplője nehogy már annyit vigyen haza, mint mások. Az Egri csillagoknál ismét csak kiemelt gázsim volt, ami azt jelentette, hogy az akkor megszabott 6-8 ezer forint helyett 9 ezerért csináltam egy-egy részt. Ez a 18 ezer forint közel kéthavi munkáért ma viccesnek tűnik, de abban az időben nekem horribilis összegnek tűnt.

Ha már a dolgot szóba hozta, kíváncsi lennék rá, hogy mennyi idő alatt forgatták le a két részt?

Elképesztően gyorsan. Gyorsabban, mint ma egy olyan, átlagos filmet, ami nem igényel különleges helyszíneket, díszleteket, stb. A munka a színházi évad után, valamikor 1968 júniusának végén, július elején indult, augusztus 20-22. táján pedig be is fejeztük, méghozzá Bulgáriában, ahol a törökországi, illetve a tengerparti jeleneteket vettük fel. Utóbbi időpont azért is emlékezetes, mert a csehszlovákiai bevonulás miatt igencsak kalandos volt a hazatérésünk. A lényeg, hogy e monumentális alkotást nem egészen két hónap alatt hoztuk tető alá.

Várkonyi Zoltán azon rendezők közé tartozott-e, akik jó előre centiről centire kidolgoznak mindent? Kérdezem ezt azért, mert az Egri csillagokban nem egy és nem is két olyan jelenet volt, amelyet aligha lehetett megismételni…

Várkonyi – akinek nemcsak a filmjeiben játszottam, de a főiskolán a növendéke is voltam – mindig pontosan tudta, mit akar. Amiként azt is tudta – s ez egy senki máshoz sem hasonlítható tulajdonsága volt –, hogy melyik színészétől mit várhat el. Tehát nem csupán azt, illik-e rá az adott szerep, de azt is, mi jöhet majd vissza tőle anélkül, hogy hosszasan magyarázni kellene neki. Arra kifejezetten büszke vagyok, hogy engem is azok közé sorolt, akiket nem szükséges lépten-nyomon instrukciókkal ellátni. Ő amúgy nem is szívesen mondott többet két-három mondatnál, az is igaz viszont, hogy az a néhány szó bőven elég volt ahhoz, hogy az ember a helyes irányba induljon egy-egy figura megformálásakor.

A szintúgy Várkonyi rendezte Kárpáthy Zoltán címszerepének mekkora része volt abban, hogy Ön lett Bornemissza Gergely?

Jó lenne, ha erre válaszolni tudnék. Annyi biztos, hogy a Kárpáthy Zoltán sikerének Várkonyi is örült, velem pedig madarat lehetett volna fogatni, hiszen életem első főszerepe volt. Ennek ellenére nekem egy szót sem szólt az Egri csillagokról, bár akkor már foglalkozott a dologgal. Volt viszont egy érdekes sztori… A Magyar Ifjúság című hetilapban megjelent egy írás a készülő filmről, amihez egy egyoldalas közvélemény-kutatást is csatoltak, méghozzá oly módon, hogy közzétették 5-6 fiatal színész, illetőleg ugyanennyi színésznő képét, majd megkérdezték az olvasóikat, hogy szerintük ki játssza Bornemissza Gergelyt, valamint Vicuskát. Nos, a szavazók 98 százaléka Venczel Verára és rám adta a voksát, amitől mindketten rettentően boldogok voltunk. Hogy Várkonyit ez mennyire befolyásolta, fogalmam sincs, mindenesetre, amikor megnevezte a szereplőket, úgy tett, mintha a kiválasztásunk magától értetődő lenne.

A Kárpáthy Zoltán országos népszerűséget hozott Önnek. Gondolom, az Egri csillagok további lökést adott a pályafutásának…

Ezt így nagyon nehéz lemérni, ám annyi bizonyos, hogy a nézők szeretetét nem lehetett nem érezni, ami számomra elképesztően sokat jelentett és jelent. Nem véletlenül használom a jelen időt is, mivel – s ezt szerénytelenség nélkül mondhatom – manapság sem tudok úgy végigmenni az után, hogy meg ne állítsanak, ne fejeznék ki valahogy a szeretetüket. Úgy vélem, ennél többet az ember nem érhet el. És ez Bornemissza Gergelytől eredeztethető, mert bár életem során sok-sok színházi- és filmszerepet játszottam el, a közönség akkoriban zárt a szívébe.

Ha ma azt hallja, hogy Egri csillagok, mi az, ami először eszébe jut akár a forgatás időszakából, akár az azt követő időszakból?

Szívesen említenék egy-két-három epizódot, de az igazság az, hogy számomra – és ezt valószínűleg a többi szereplő is megerősítené, csak hát alig-alig él már valaki közülük – a legmaradandóbb élményt a forgatás sajátos, nagyon ritkán tapasztalható hangulata jelentette. Elég nehéz ezt megfogalmazni, de mindnyájunkban volt egyfajta megmagyarázhatatlan lelkesedés, mintha csak éreztük volna, hogy itt valami egyedi, különleges, születik.

Azzal kezdtük ezt a beszélgetést, hogy sok-sok korosztály tagjainak okozott már nagy örömöt az Egri csillagok. Ennek apropóján kérdezem, emlékszik-e még arra, hogy az Ön gyermekei – akik közül már a legkisebb is kész felnőtt – annak idején hogyan fogadták a filmet?

Hogyne emlékeznék. Rettentő lelkes közönség voltak, akiket a cselekmény az első pillanattól kezdve az utolsóig lekötött. Ezt onnan lehetett jól lemérni, hogy egy másodpercre sem zökkentette ki őket a történet élvezetéből az a tény, hogy a mozivásznon-tévéképernyőn az édesapjukat látják. Egyébként van ezzel kapcsolatban egy viszonylag friss élményem is… Amikor 2018-ban – a film megszületésének 50. évfordulója alkalmából – bemutatták az alkotás teljeskörűen felújított változatát, én is meghívást kaptam a vetítésre, ahová magammal vittem a legkisebb unokámat. Figyeltem, ahogy nézi a filmet, és azt láttam, levegőt is alig vesz, annyira leköti őt. Ennél nagyobb elismerést nem tudok elképzelni.

---

SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT