Harminc esztendeje, hogy az akkor 19 éves Patkó Dóra fejére került a korona
Március 29-én volt kereken harminc esztendeje, hogy hazánkban első ízben rendezték meg a Miss Universe Hungary elnevezésű szépségversenyt, amely – ahogyan azóta is – a híres-neves Miss Universe világverseny nemzeti válogatója volt. Persze, városunk lakóinak nem elsősorban a három évtizedes jubileum miatt lehet emlékezetes az 1992-ben Békéscsabán rendezett esemény, hanem azért, mert az azóta elhunyt Kossuth-díjas színművész, Kállai Ferenc irányította zsűri döntése alapján egy 19 éves tanárképző főiskolai hallgató, az egri születésű Patkó Dóra fejére került a legszebb hölgynek járó korona. Az évforduló apropóján kerestük meg az azóta már Budapesten élő és dolgozó valamikori szépségkirálynőt, hogy arról a bizonyos versenyről és természetesen az azt követő időkről beszélgessünk vele.
Kezdjük azzal, hogy így, három évtized távlatából, milyen érzésekkel gondol vissza arra a bizonyos békéscsabai szépségversenyre?
Számomra ez igen kellemes emlék – mondja Patkó Dóra –, mivel az egészet egy nagy és jó buliként éltem meg. Arról nem beszélve, hogy egy olyan világ tárult ki előttem, amit korábban egyáltalán nem ismertem. De talán ennél is fontosabb, hogy bebizonyosodott: álmodhat az ember nagyokat, tűzhet ki maga elé az első pillantásra elérhetetlennek tűnő célokat, ha komolyan hisz abban, hogy sikerülhet a dolog, nincs lehetetlen. Mindezt e versenyen tapasztaltam meg először, ám ez az élmény a későbbi életemet is befolyásolta, mert azt mutatta, bátran tervezhetek, hiszen amit nagyon szeretnék, képes is vagyok megvalósítani.
Ezek szerint arról is ábrándozott, hogy egyszer szépségkirálynő lehet?
Létezett valamikor az Ország–Világ című képes hetilap, amelynek a hátoldalán egyszer megláttam egy hatalmas fotót, ami azt mutatta, ahogy Lupita Jonest, a Miss Universe 1991-es győztesét éppen megkoronázzák. Nézegettem a fényképet, majd azt mondtam anyukámnak, hogy hú, milyen jó lenne egyszer egy ilyen nagy versenyt megnyerni, vagy legalább azon részt venni. Az anyukám persze, csak nevetett, aztán megjegyezte, hogy ahhoz először idehaza kellene szépségkirálynőnek lenni, másként esélyem sincsen arra, hogy ott lehessek. De – tette hozzá – ő még csak nem is hallott arról, hogy erre a Miss Universe-re magyar lány bármikor is eljutott volna. Én meg nyomban értetlenkedni kezdtem, hogy miért, elvégre ez nem egy olimpia, amire edzeni kell. Az ember felvesz egy szép ruhát, válaszol a feltett kérdésekre… szerintem ennél többet nem kell csinálni. – Na, akkor csináld! – mondta erre ő. Aztán egy év múlva már Lupita Jones mögött táncoltam a színpadon. És bár nem az én fejemre került a korona, e példa mutatja, amiről beszéltem, hogy tudniillik valóra válhat, amit nagyon akarunk.
A szavaiból azt érzem, a legmaradandóbb élményt a Miss Universe jelentette, amit 1992 áprilisában Thaiföldön rendeztek, és amelyen Ön képviselte Magyarországot. Az is érdekelne, miként sikerült ez a nemzetközi megmérettetés, merthogy ezzel a hazai sajtó már alig foglalkozott…
Így igaz, a Bangkokban eltöltött egy hónap valóban felejthetetlen. Ami meg a helyezéseimet illeti, a 78 királynő között az interjút tekintve a 11., míg összesítésben a 21. lettem. Ezzel különben elégedett lehettem, különösen, mivel 1992-ben még se híre, se hamva nem volt azoknak a tőkeerős cégeknek, amelyek ma mind az itthoni versenyeket, mind a külföldön szereplő magyar indulókat szponzorálják. Ráadásul – mivel nekem adatott meg első ízben, hogy ezen a nagy nemzetközi eseményen ott legyek – itthon még csak tapasztalatokat sem hallhattam arról, mi vár majd rám, mire készüljek. Mindennek a hátrányát igazából Bangkokban éreztem, ahol jól láttam, hogy a külföldi vetélytársak mögött milyen támogatók – divatházak, tervezők – állnak, s hogy ezek támogatásával a többi lány milyen csodálatos ruhakölteményekben vonulgat fel és alá. Akadt például, akinek a nemzeti viselete hatalmas ládákban érkezett. Nekem ebből a szempontból lényegesen egyszerűbb volt, hiszen – még nem lévén internet – nem tudtam, hogy egy ilyen versenyen mit is takar az a fogalom, hogy „nemzeti ruha”, ezért azután, amikor itthon erről kérdeztek, számomra egyértelmű volt, hogy kalocsai vagy matyó. Természetesen nem valamilyen modern kreációra gondoltam, hanem egy eredeti darabra. Egy múzeumtól kaptam is egy gyönyörű kalocsai ruhát, nem tudom, hány alsószoknyával, autentikus lábbelivel, mindennel. De egyébként egy csomó dolgot magamnak kellett kitalálnom, mert semmiféle segítségem, tanácsadóm nem volt, ellentétben a többi lánnyal.
Ha a Miss Universe Hungary 2021-es győztesének ruhabotrányát nézem – sokan kifogásolták, hogy egy pár ezer forintos ruhában állt színpadra –, azt kell mondanom, a helyzet nem sokat változott ahhoz képest, amikor Önök voltak a főszereplők…
Szomorú, de ez valóban így van. Ezt a show-t a Miss Universe Hungary első hazai jogtulajdonosa a körülményekhez képest úgy-ahogy tető alá hozta, viszont az utána következők már e nem túlságosan magasra tett lécet sem tudták megugrani. Mert arra aligha van magyarázat, hogy – ha jól emlékszem – zsinórban két olyan év is volt, hogy kis hazánkat senki sem képviselte a Miss Universe-ön. Kérdezték is tőlem azok a szépségkirálynők, akikkel Bangkok óta máig tartjuk a kapcsolatot, hogy miért nincsen magyar induló, amire ugye, nem lehet elfogadható választ adni.
Amúgy nagy meglepetésnek számított a győzelme? Mert a Békés Megyei Hírlap 1992. március 30-i számában az egyik vetélytársa azt nyilatkozta, Önre nem tippeltek…
Az igazság az, hogy ott nagyon más alkatú lányok voltak, mint én. Ráadásul mindnyájan szinte csak a kinézetükkel voltak elfoglalva. Olyannyira, hogy például a hajukkal százszor többet bíbelődtek, mint magam. Számomra nem ez volt az elsődleges, sőt, a ruhámmal sem törődtem annyit, mint mások. Az alakommal – miután korábban ritmikus sportgimnasztikáztam – elégedett lehettem, ám messze nem vettem olyan véresen komolyan ezt a dolgot, mint a többiek… Csakis azt éreztem, ez itt olyasmi, amit ki kellett próbálnom. Igyekeztem önmagamat adni, anélkül, hogy különösebben rágörcsöltem volna erre a történetre.
Apropó, frizura… Akkortájt nagyon ment a dauerolt haj, ám az Öné egyáltalán nem olyan volt…
Nem véletlenül. Amikor a fodrász végzett a hajammal, s kiszedte belőle a csavarókat – megjegyzem, én kerültem sorra utoljára –, kis híján rosszul lettem, hiszen a tükörből egy afféle élő tollseprű nézett vissza rám. Mivel eldöntöttem, hogy így nem állok színpadra, gyorsan megkérdeztem, mennyi idő van a kezdésig. Azt mondták, fél óra, mire úgy, ahogy voltam, fehér frottír fürdőköpenyben átrohantam a színházból a szállodába, ahol rögtön beraktam a fejemet a víz alá, majd megcsináltam a hajamat úgy, ahogy én gondoltam. Szerencsére sikerült időben visszaérnem, igaz, én voltam a legutolsó, aki beállt a színpadra. Mindenesetre e téren is jócskán kilógtam a sorból, akárcsak az egész versengéshez való viszonyommal, főként pedig a nyilatkozataimmal, amelyek – mint utólag megtudtam – kifejezetten tetszettek a zsűri elnökének, Kállai Ferencnek.
Bár utóbb nem a szépségiparban helyezkedett el, hanem – úgymond – civil életet élt-él, gondolom, a verseny után voltak olyan szerződéses kötelezettségei, amiknek eleget kellett tennie…
Szerencsére nekem a verseny akkori osztrák jogtulajdonosával volt szerződésem, aki meglehetősen nagy szabadságot biztosított nekem, így engem nem tudtak ide-oda rángatni. Hála istennek, ugyanis számomra az a kevés szereplés is roppant megterhelő volt, amit mindenképp végig kellett csinálnom. De ahogy elnézem, ma sem igazán tiszta, hogy a különféle honi versenyek győzteseivel mit kezdjenek. Azt sem értem, hogy egy ilyen kis országnak minek kell ilyen meg olyan szépségkirálynő… Miért nincs egy, aki mögött megfelelő menedzsment áll, s aki profi módon felkészítve jelenhet meg a nemzetközi megmérettetéseken Magyarország színeiben.
Jó is, hogy ezt említi, mivel éppen arról akartam faggatni, tervezte-e, hogy esetleg a szépségiparban vállal majd munkát…
A versenyt követő egy évben volt időm arra, hogy rájöjjek: pont úgy kezelnek, mint egy próbababát, vagyis a kutyát sem érdekli az agyam vagy a lelkem. Egyszóval olyan üresnek, semmitmondónak tűnt ez a világ, főként, mivel engem nem az éltet, hogy készítenek rólam egy szép képet, amely megjelenik ebben vagy abban a magazinban. Amikor meg a modellséggel kacérkodtam, amellyel esetleg pénzt is kereshettem volna, közölték, a szépségkirálynő és a modell más-más történet. Ami elég vicces, hiszen külföldön e két dolog között megszokott az átjárás. Nálunk nem, betudhatóan annak a szemléletnek, amely szerint mindenki a saját kis territóriumát óvja. Magamat természetesen valamelyest próbáltam menedzselni: miután akkor már beszéltem angolul, Bangkokban szóba elegyedtem nagyon sok olyan személlyel, akik ezt a világot kívül-belül rendkívül jól ismerik. Ennek köszönhetően meghívtak a Best Model of The World elnevezésű versenyre, ahol – mint elárulták – magyar résztvevő még nem fordult meg. Kérdezték, nincs-e kedvem ezen elindulni, s mivel nekem – ezt talán mondanom sem kell – volt, tíz napot töltöttem Isztambulban, ahol ráadásul átvehettem a legsármosabb modellnek járó díjat. A történethez hozzátartozik, hogy ott alá akartak íratni velem egy szerződést, ám mivel láttam, hogy semmiféle biztosíték sincs arra, hogy a későbbiekben foglalkoztatnak, úgy döntöttem, nekem ebből a világból ennyi elég, már csak azért is, mert – mint utaltam rá – számomra sokkal fontosabb, mi van a fejemben, mint az, hogy mi van a fejemen. Engem az nem tesz boldoggá, ha a portréim mosolyognak vissza rám az újságok oldalairól.
Ettől függetlenül a későbbi életét befolyásolta bármiként is, hogy Ön volt a Miss Universe Hungary első győztese?
Amikor – immár szépségkirálynőként – visszamentem Egerbe a főiskolára, azt figyeltem meg, hogy például a tanáraim is másként viszonyultak ehhez az egészhez. Volt, aki egyáltalán nem törődött vele, aztán olyan is, aki a vizsgán annak dacára is simán beírta az ötöst, hogy nem feltétlenül a maximumot nyújtottam, s persze, akadt, aki csupán azért „visszatapsolt”, mert képtelen volt feldolgozni, hogy egy szépségkirálynő egy főiskolát be akar fejezni. Ezeket a különböző megközelítési módokat azóta is volt alkalmam megtapasztalni. Jóllehet egyetlen munkahelyemen sem említettem meg a dolgot, valahogy mindig kiderült. Volt egy munkatársnőm, aki sok év után tudta meg mindezt, ám el sem akarta hinni, annyira nem egyezett a rólam kialakított képe azzal, amit a szépségkirálynőkről gondolt.
És a férjét – aki angol –, s akivel 1998-ban egy addig nem megszokott helyen, a bélapátfalvi ciszterci apátság templomában kötöttek házasságot –, illetve a fiaikat érdekelte életének e fejezete?
A férjem is rácsodálkozott erre az egészre, jómagam pedig úgy vélem, azoknak, akik hagyományos házasságot képzelnek el maguknak, előbb-utóbb fel kell hagyniuk mindazzal, ami a szépségkirálynők világával együtt jár, mivel onnantól, hogy feleségek, azoknak a színpadi-közéleti szerepléseknek, amik addig a mindennapjaikhoz tartoztak, a férjeik nem igazán örülnek. A gyerekeink pedig nem törődtek ezzel a sztorival, de szerintem fiúktól ez a természetes magatartás. Ők inkább poénra vették a dolgot. Ma már én is úgy vagyok vele, hogy remek kaland volt, amelynek révén sok embert megismerhettem, és persze, rengeteg olyasmit láttam, tanultam, tapasztaltam, amelynek a későbbiek folyamán nagyon jó hasznát vettem.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
