Beszélgetés dr. Ködöböcz Gábor József Attila-díjas irodalomtörténésszel
Ahogy az köztudott, az 1950-ben alapított József Attila-díj a magyar irodalom egyik legrangosabb szakmai elismerése, amit immár dr. Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi és Művészeti Kara Irodalomtudományi Tanszékének docense is a magáénak tudhat, köszönhetően – többek közt – kiemelkedő színvonalú irodalomtörténészi tevékenységének. Hogy miként fogadta a József Attila-díjat, és mit jelent számára az egész életét átszövő tanítás? Sok más mellett ezekre a kérdésekre is választ vártunk tőle a vele folytatott beszélgetés során.
A József Attila-díjnak nyilván különleges helye lesz a kitüntetései között. Mire gondolt, amikor értesült e megtiszteltetésről?
Számomra hihetetlenül fontos a díj névadója – mondja Ködöböcz Gábor –, ugyanis József Attila minden költészettel foglalkozónak példája, patrónája, egyben égi pártfogója. Semmihez sem fogható biztonságot, méltóságteli nyugalmat és mérhetetlenül nagy segítséget – egyszerre oltalmat, kapaszkodót, léptéket és mértéket – jelent az, hogy személyében van egy költőnk, aki tökéletes viszonyítási pontként él bennünk. Az irodalmi köztudatban teljes egyetértés van arról, hogy költészete a magyar lírahagyomány valamennyi értékét máig ható érvénnyel képes fölmutatni. Amikor az elismerésről értesültem, mindenekelőtt a szülői házra és az iskoláimra gondoltam, lévén szüleim és nagyszüleim életpéldája, tanítóim, tanáraim áldozatos munkája nélkül nem lehettem volna az, aki vagyok. Ezért nem győzök hálát adni az Úrnak, hogy mindig a legkiválóbb emberek egyengették az utamat. Amikor átvettem ezt a valóban rangos díjat, Rabindranáth Tagore indiai költő csodaszép gondolata jutott eszembe: „Elaludtam és azt álmodtam, hogy az élet öröm. Felébredtem és láttam, hogy az élet kötelesség. Cselekedtem és látom, hogy a kötelesség öröm”.
Mikor, milyen élmények hatására jegyezte el magát az irodalommal?
Habitusom és neveltetésem folytán is mélyen hiszek abban, hogy mindenki testre szabott kereszttel és feladattal születik e világba. A Jóistentől kapott talentumokkal pedig csak egyet tehetünk: megpróbáljuk azokat az életünk és munkánk szolgálatába állítani. Ahogyan azt Hamvas Béla írja: „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban”. Nem ritkán úgy tűnhet, hogy az utazás külső tájakon történik, csakhogy ez eredendően mindig egy mély, belső barangolás, ahol rejtett erőforrásainkat keltjük életre. Weöres Sándor örökérvényű tanítására gondolva, voltaképpen csak egyetlen tanulnivalónk van: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése. Mivel a Fennvaló kegyelme rendszerint embereken keresztül nyilvánul meg, feltétlenül meg kell említeni, hogy általános és középiskolai tanáraim a magyar órákon szinte minden kínálkozó alkalommal felolvasták a fogalmazásaimat és a műelemzéseimet. Egy idő után magam is kezdtem elhinni, hogy az íráshoz, illetve a művekhez lehet némi érzékem. Így amikor döntenem kellett, magától értetődő volt, hogy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakán folytatom a tanulmányaimat.
A diploma megszerzése után gimnáziumi tanár volt, majd 1986-ban érkezett a jelenlegi állomáshelyére, az irodalomtudományi tanszékre. Milyen szerepet játszik az életében a tanítás?
Akár sorsszerűnek is mondhatjuk, hogy a kedves tiszaháti falucskában, Vámosatyán nevelkedve a József Attiláról elnevezett úttörőcsapat tagja voltam. E minőségemben nemcsak Csillebércen járhattam, de egy ízben még a néhai Kádár Jánossal is találkozhattam a nyíregyházi vasútállomáson. Ez csak egyszerű tény, mindenféle felhang nélkül. Általános iskolai tanulmányaimat egy faliújságon olvasható, ikonikus idézet is végigkísérte: „Dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”. A kései József Attila-töredék elejével („Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres”) jóval később találkoztam. Ez is azt példázza, hogy nincsenek véletlenek, mindennek rendelt ideje van. Kicsi koromtól fogva érdekelt a sport, olyannyira, hogy egy időben sportriporter akartam lenni. Ebbéli érdeklődésemnek a gimnáziumi felvételi vizsgán is jó hasznát vettem, hiszen hibátlanul fel tudtam sorolni a legendás aranycsapat tagjait. Így kerültem a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium orosz tagozatos osztályába, ahol kitűnő tanárok vártak rám. Közülük azért említem a matematikát tanító Gábor Ferencné Évikét, mert neki köszönhetem, hogy nem lettem bukott diák. Az ő tüneményes pedagógiai gyakorlata mély nyomot hagyott bennem, mert ha csak tehettem, a pályám során én is kerültem a buktatást. Példaképnek tekintett és mesterként tisztelt tanáraimtól leginkább talán azt tanultam meg, hogy szeretni kell a tárgyat és a ránk bízott diákokat. Itt jó okkal idézhetem Juhász Ferencet: „Mert a szeretet a látás! / Mert a látás a szeretet! /Mert a szeretet a Minden! / Mert a szeretet a nem-látható / mégis tapintható Isten!” Kis híján negyvenévnyi tanárkodás után tiszta szívvel kijelenthetem, hogy nekem a munkám a hobbim és a hobbim a munkám. Így aztán az életben egyetlen napot sem kellett dolgoznom.
Miért épp a határon túli, illetve a kortárs magyar irodalmat választotta kutatási területül?
Utólag visszatekintve, másfajta fénytörésben mutatkoznak a dolgok. Gondolva például az előképekre és az örökre belénk égett képekre. A csonka-beregi tájhaza – legyek bárhol a világon – mindig, mindenhová elkísér. A vámosatyai szülőház, a Bockereki erdő, a Büdi-vár, a messze földön híres templom és az iskola nekem tényleg a létezés centruma. A lélekbe égett képek közül hadd említsek most egy fontosat. Amikor 6-8 évesen első ízben felmentem a falu tiszta faácsolatú, erdélyi mintára épült, huszonnyolc méter magas harangtornyába, a látványtól a lélegzetem is elállt, hiszen magam előtt láttam a Kárpátok előnyúlványait, a Kaszonyi és a Beregszászi hegyet. Odahaza aztán megtudtam, hogy Kárpátalján is nagy számban élnek magyar ajkú nemzettestvéreink. Arról értesülvén, hogy a határ túloldalán tucat számra vannak Ködöböcz nevet viselő rokonok, akikkel sohasem láthatjuk egymást, bizony végtelen szomorúság vett rajtam erőt. Az egyetemi tanulmányaim során az is nyilvánvalóvá vált, hogy Trianonban jóvátehetetlen dolog történt. A Lisztóczky László kollégámtól majd’ húsz éve megörökölt Határon túli magyar irodalom kurzus tanítása során mindig arra törekedtem, hogy legalább lélekben egyesítsük, ami összetartozik, és hogy a szívekben soha ne legyen Trianon. Tematikus kötetem, az Erdélyi élmény, erdélyi gondolat pont e szándékkal látott napvilágot a Líceum Kiadó jóvoltából. Tudatos törekvésem, hogy kutatási eredményeimből a hallgatóim is minél többet profitáljanak. A már tizenöt éve létező Agria folyóirat alapító főszerkesztőjeként is az egy és oszthatatlan magyar irodalmat szolgálom. Jól tudván azt, hogy az egésznek része csak az lehet, ki szíve részévé tette az egészet. Ahogy azt Kányádi Sándor írja a Halottak napja Bécsben című versrekviemjében: „szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig / szabófalvától san franciscóig”.
Egy Önnel készült interjúban szép szavakkal emlékszik vissza Görömbei András professzorra. Mit kapott tőle emberileg, szakmailag?
Az általam már réges-régen példaembernek tekintett Görömbei András portréja az erkölcsi tisztaság és bátor kiállás, a szakmai-emberi igényesség, a minőségeszményt és létteljességet megcélzó értéktudatos cselekvés, az összmagyarságért vállalt áldozatos szolgálat mozaikjaiból áll össze. Ez a kép a rokonszenves szerénység, a tapintatos figyelem, a finom humor, a féltő szeretet s az önzetlen segítőkészség hangsúlyos említésével válik teljessé. Szavakkal csak nehezen kifejezhető hálával és köszönettel tartozom neki azért, hogy szelíd következetességével mindig a testre szabott feladat, a férfias erőfeszítés felé terelgetett azzal a szándékkal, hogy a valódi képességeimmel azonos lehessek, és hogy – végső soron – emberebb ember legyek. Az egykor tőle kapott szakdolgozati minősítést, valamint a doktori értekezésemről írott elismerő véleményét ma is ereklyeként őrzöm. Ám a lehető legnagyobb ajándék mégiscsak az, hogy folyamatosan egyengette a pályámat, állandóan figyelt rám, fogta a kezem. Amit Görömbei András tett évtizedeken át, az fölöttébb ritka, hiszen apám helyett apám volt. Isten áldja őt haló porában is!
Hadd idézzek Öntől: „… a Görömbei András nevével fémjelezhető debreceni iskolához tartozom. Ennek megfelelően a szekértáborosdit, a kirekesztést, a megosztottságot sohasem helyeseltem”. Na, de lehet-e tenni ezek ellen egy olyan országban, ahol az irodalmi szekértáborok harca mindig is dúlt, hogy a költőink által megénekelt „turáni átokról” már ne is szóljunk…
Úgy vélem, a megosztottság, a szekértáborosdi olyan luxus és erőpocsékolás, amit történelmünk során sokszor megszenvedtünk. Az ilyesféle jelenségre a leghatásosabb válasz talán a személyes példamutatás lehet. Bár nem mindig lehet megtenni, amit kell, mindig meg kell tenni, amit lehet. Hozzáteszem: az igazi dialógushoz jóindulatra, józanságra, belátásra, bölcsességre lenne szükség. És talán a Márainál olvasható kitétel megértésére is: „Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret”. De úgy tűnik, hogy egyelőre különösebb érdek és igény sem fűződik az érdemi párbeszédhez. Kár, ugyanis a tűpontos Kányádi-vers szellemében – „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet” – akár az értelmes konszenzusra és a közös cselekvésre is lehetne esélyünk. A nemzeti aspektusnak a teljességigény horizontjából való kiküszöbölhetetlenségére figyelmeztet W. B. Yeats, a Nobel-díjas költő: „Az univerzum felé csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk ki, s ez a kesztyű a nemzetünk”.
SZERZŐ: STANGA ISTVAN
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
