A RÉV egy új élet reményét adja a szenvedélybetegeknek
Az Egri RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat 24 éve karolja fel a függőség áldozatait. Talán elmondható, hogy a szenvedélyek köre bővül, és a mai fiatalok egyre hamarabb találkoznak a romboló hatású szerekkel. Az intézmény vezetője szerint nem azért lesz valaki függő, mert ez tényleg jó számára, hanem a szer valamit pótol: emberi kapcsolatokat, kommunikációt, szeretetet, ölelést. Ezért a szakemberek a mögöttes okokat keresik, illetve ha mód van rá, a családdal is kapcsolatba kerülnek. Erről a nem mindennapi hivatásról és a RÉV közel negyedszázadáról beszélgetünk Kohári Szilviával.
RÉV – mi mindent hív elő benned ez a szó?
A RÉV egy mozaikszó: Remény, Élet, Változás. Amikor 1998. április 1-jén megnyitotta kapuit az intézmény, akkor egy másik értelmezése is volt a RÉV-nek: Rabság, Értelem, Választás. Ezenkívül eszembe jut az együttműködés, és itt nemcsak a többi társszakmára gondolok, hiszen a szenvedélybeteg-segítést nem lehet egyedül csinálni, hanem arra a csapatra, amely a RÉV-ben dolgozik. Hiszek abban, hogy a segítői team meghatározza az intézmény légkörét. A felsorolásból nem hagyható ki a család sem, a szenvedélybetegek családjai, akik hozzánk fordulnak. Olyan közösségben igyekszünk gondolkodni, ahol közösen kell dönteni a felépülés mellett. Kiterjesztve a család szót fontosnak érezzük, hogy a saját közösségeinkben is jól legyünk, mert ez leképződik a kliensekkel való kapcsolatban. Szoktam mondani, hogy van egy nagyobb családunk is; a szenvedélybeteg-segítés Magyarországon nagyon kis szakma, ahol jó, ha együttműködünk az alapellátásoktól egészen a rehabilitációig.
Melyek a RÉV 24 éves történetének fordulópontjai?
Amikor 1998-ban hárman elindultunk, még törvényi háttere sem volt az efféle ellátásoknak. Az egészségügy látta el a klienseket a pszichiátriai osztályokon, és nem volt más alternatíva. A német pszichoszociális ellátóhelyek adták a mintát, tőlük kezdtünk el tanulni. A másik nagy fordulópont a normatívás ellátások megjelenése, amikor bekerült a jogszabályba a szenvedélybeteg-ellátás, lett szakmai és anyagi háttere is. Nyolc RÉV indult az országban a Magyar Karitász fenntartásával, az egri negyedikként. Eleinte egy szegény gondozónővérnek a kis családi házát kaptuk használatra, és a 2000-es években bővítettük az intézményt, a legújabb szárnyat pedig 2015-ben adtuk át. Az egyház két autót biztosított ahhoz, hogy 49 települést lássunk el. Zöldövezetben, családias környezetben dolgozhatunk egy személyes ellátáson. Jó lenne egy rehabilitációs intézet Észak-Magyarországon, és félutas házról is álmodunk, hátha egyszer megvalósul.
Melyik korosztály felé fordultok elsősorban?
A prevencióra mindig nagy hangsúlyt fektettünk. A diákoknak nem előadást tartunk, hanem interaktív foglalkozást, rengeteg játékkal. Így könnyebb felmérni, hol tartanak éppen, mit tudnak, van-e tévhit a fejükben. A középiskolák jelzései alapján már nem csak megelőzésre van szükség, ezért kihelyezett tanácsadásokkal vagyunk jelen heti egy alkalommal. Nem az iskolában kezelünk, de ott kérhetnek segítséget, a kollégák helyben diagnosztizálnak, vagy szükség esetén tüzet oltanak. Ha hosszabb távú folyamatról van szó, azt mindenképp kihozzuk a RÉV-be. Az iskolákban még elérhetőbbek a családok, és jól együtt tudunk működni pedagógus kollégákkal, az iskolaegészségüggyel és az iskolai szociális segítőkkel. Ez a korai kezelésbe vételnek a legfontosabb lehetősége. Ha ki kell emelnem még egy korosztályt, ők a 40 év fölötti szenvedélybeteg-problémával küzdő családok. Azok a hozzátartozók, akik érzik, hogy probléma van, illetve azok a szenvedélybetegek, akik valamilyen változtatási szándékkal keresnek meg. Amikor először megy valaki segítőhöz, nem hiszem, hogy soha többet nem akar inni vagy drogozni. Csak annyira szenved, hogy szeretné, ha valami történne vele. Velük jól lehet dolgozni, mert már túl vannak néhány mélyponton, amire lehet építkezni a folyamatban.
Elég nyomasztó sorsokkal találkoztok napról napra. Hogy sikerül ezeket hordozni, feldolgozni?
Amikor valaki úgy jön vissza a következő találkozásra, hogy azóta nem kellett szert használnia, az reményteli érzés. Bár óvatosan szoktam örülni, mert tudom, hogy nagyon egyszerű visszaesni. Amikor valaki egy éve tiszta, őt nagyon szeretjük megölelgetni és megünnepelni. Én nem személyes sikerként élem meg, hanem egyrészt kegyelem, másrészt az egyén személyes sikere. Ezek nagyon előrevivő pillanatok; az apró elmozdulásokért is megéri csinálni. Csak a jelen pillanatra szabad gondolni, hogy ma nem kellett innia, és ha ezt megtanulod, nem lesz baj. A segítő és a segített találkozik ebben a folyamatban; ez egy kísérés, amiben támogatom, de ő oldja meg a nehézségeket. Én már annyi mindent hallottam a segítői szobában, hogy előttem nincs miért szégyenkezni, egyébként meg mindannyian esendők vagyunk. Visszafelé csak azért érdemes felbontani az eseményeket, hogy lássuk az elakadás okait, de onnantól kezdve érdemes azt nézni, hogy mit csináljunk másképp. Amikor megérzik a feltétel nélküli elfogadást és nyitottságot, akkor leomlanak a gátak. Sokan olyan háttérproblémákról, családi gyökerekről beszélnek, amiket soha senkinek nem mondtak el. Ez óriási bizalom felénk, nagy ajándék a részükről – ez a kölcsönösség szerintem.
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
