Beszélgetés Csontó Lajossal, az EKKE docensével, a Rosti-díj idei nyertesével
Idén immár a második alkalommal osztották ki a Nemzeti Múzeumban a Rosti-díjat, amit a hozzáértő szakemberekből álló bírálók mindenkor az elmúlt időszak legkimagaslóbb művészi értéket képviselő fotókönyvének ítélnek oda, s amelyet ez évben Csontó Lajos, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Média és Design Intézetének egyetemi docense vehetett át a 2020 Kutyaév című munkájáért. Miként születtek azok a képek-versek, amelyekkel először a Capa Központ 2021-es, Gyógyír című kiállításán találkozhattak az érdeklődők? És vajon mire utal a csöppet sem szokványos kötetcím? Többek között erről kérdeztük az alkotót.
Először is arra lennék kíváncsi, hogy e fura cím – 2020 Kutyaév – mit takar. Azért is érdekel ez, mert a világjárvány miatt 2020 világszerte „kutya egy év volt”, ám – ha jól tudom – személy szerint Önnek még kutyább…
A cím egy önkéntelen felkiáltás – mondja Csontó Lajos –, hogy ez aztán tényleg kutya egy év volt! A járvány miatt persze, mindenkinek, számomra pedig különösképp, mivel átestem egy szívműtéten. A betegséggel 2019 nyarán-őszén szembesültem, ráadásul kiderült, hogy az nem csupán engem érint, hanem – családi halmozódásként – mindkét fiamat is. Noha ezek személyes ügyek, a visszajelzésekből számomra úgy tűnt, hogy az általam megélt nehéz időszak krónikája – amelyben volt elszigeteltség és magány is bőven – valahogy áttételesen is működik, tehát egy időszak társadalmi közérzetét is képes kifejezni. Ezért is került a 2020-as szám a KUTYAÉV cím mellé.
A 70 darab fotó és az azokon látható versek-szövegfoszlányok gyakorlatilag a lenyomatai azoknak a heteknek-hónapoknak, amelyek során szembesült a betegséggel, várt a műtétre, túlesett azon, végül gyógyult. A képek, szövegek eleve „dokumentálási” szándékkal készültek, avagy csak később gondolt arra, hogy ezek összerendezve egy embert próbáló periódust adhatnak vissza?
Igen is és nem is. 2019-ben felkérést kaptam a Capa Központtól, jelesül Gellér Judit kurátortól, hogy vegyek részt a Gyógyír című közös kiállításon. Az a gondolat, amit ez a cím és a vázolt tematika sugallt – miszerint társadalmunknak szüksége van a gyógyulásra, s erre kellene nekünk sajátos egyéni, illetve közösségi válaszokat adni –, Judittól zseniális megérzés volt, ugyanis akkor még szó sem volt Covidról, amiként én sem tudtam, hogy engem is meg kell műteni, mert csak a kisebbik fiam vizsgálatai folytak. Ám ahogy egyre-másra derültek ki a betegség részletei, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy ha akarnék, sem tudnék mással foglalkozni, mint a betegséggel. Egyszóval tudtam, ha már így akarta a sors, avagy magasabb elrendelés, nekem ezzel valamit muszáj kezdenem. Persze, sokáig semmiféle munkára sem tudtam gondolni: a műtét előtt főként, de jó darabig még utána sem. Azután egyszer csak jött az első szöveg, amit gyors egymásutánban követett a többi is. A fényképek pedig szinte természetesek, lévén az én életem is agyon van dokumentálva, mint mindnyájunké…
Első ránézésre úgy tűnik, mintha a képekre ráírták volna a szövegeket, de nem erről van szó. Milyen technikával készültek a sorozat darabjai?
A fotók és a szövegek lefényképezett képei külön készültek, majd utólag lettek egymásra helyezve, a szó szoros értelmében. Ez amúgy egy régebbi sorozatomnál kialakult technika, ahol a kinyomtatott képeket egymásra helyeztem egy átvilágító asztalon, aztán így fényképeztem le. Ennek köszönhetően kelt olyan hatást, mintha egymásra lennének montírozva: egyszerre jelenik meg a két kép, ám attól függően, melyik van alul vagy fölül, lesz az egyik erősebb vagy gyengébb tónusú. A KUTYAÉV-képeket nem jó minőségű fotókként csináltam, hanem egy egyszerű otthoni lézernyomtatóval nyomtattam ki. Ennek a nyomatképnek eleve van egy felkeményedett, rendkívül kontrasztos világa, ami az egymásra helyezések után kialakult végső képnél egy meglehetősen sajátos, komor – ha úgy tetszik: vészjósló – hangulatot áraszt. Úgy gondoltam, a megélt életérzés visszaadására ez lesz a legmegfelelőbb.
A fotókat a mobiljával késztette, ami számomra azt sugallja, hogy nem művészi igényű felvételeket akart csinálni, mint inkább ötletszerűen egy-egy pillanatot, hangulatot kifejezni-rögzíteni. Jól hiszem?
Igen, mert a mindennapjaink része, hogy állandóan nálunk van egy technikailag és a használhatóság szempontjából is tökéletes eszköz. Szerintem mindenki fényképez mindent: olykor praktikus okokból, a dokumentálás szándékával, máskor pedig az élete emlékképeit készíti el. Ezt tettem magam is: vagy azért fotóztam, hogy pontosan emlékezzem a megélt pillanatokra, helyzetekre, vagy csupán „zsigeri”, ösztönös, amolyan „muszáj-képeket” készítettem, sokszor magam sem tudtam, milyen indíttatásból.
Amikor megszületett egy-egy kép, rögtön párosította az Ön által ahhoz passzolónak vélt szöveggel?
Minthogy egy idő után nem egy-egy kép és szöveg lett fontos, hanem az általuk kialakított történet, adódott, hogy egy könyv legyen az anyag végső formája. Ettől a ponttól kezdve teljesen természetes volt, hogy átesett egyfajta szerkesztésen, és tudatosan kezdtem a viszonylag nagyszámú képanyagot, illetve a szövegeket párosítani. A könyv minden oldalpárján megjelenik egy szöveg és egy kép, ami az egyik oldalon teljes egészében látható, a másikon viszont egy kiválasztott részlet. Az, hogy a részleten vagy a teljes képen jelenik-e meg a szöveg, főképp tervezőgrafikusi és esztétikai szempontok alapján dőlt el.
Akár a betegsége, akár a képek vagy épp az azokból megszülető könyv mennyiben változtatott – változtatott-e egyáltalán – az Ön világlátásán, életfelfogásán, a művészethez való viszonyán?
Egy ilyen súlyú „életesemény”, aminek ráadásul következményei, folytatása is van, mindenképpen megállásra kényszeríti az embert. Ez szerintem amolyan kívülálló helyzet: akár úgy is fogalmazhatnék, hogy megemelkedett nézőpontból tudsz a dolgokra tekinteni. Nem a részletek, mint inkább a lényegi vonulatok lesznek fontosak. Ezért jobban látszik a folyamat eleje és vége is. A betegségem előtt éltem a mindenki által jól ismert, rohanásban és állandó részkérdésekben szétfolyó életemet, de a műtétre való felkészülés és a felépülés alatt belekényszerültem az említett új nézőpontba. Amit én áldásként, lehetőségként éltem meg, mert a betegség nemcsak szenvedést hoz, de esélyt a lelki jobbulásra is.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT. CSONTÓ LAJOS
