Beszélgetés Keller Péterrel az „egri remete” dédunokájával
Hogy ki hogyan viszonyul az elődeihez, embere válogatja. Keller Péter, a magyar irodalom egyik jeles alakjának, Gárdonyi Gézának a dédunokája mindenesetre nemcsak azt tekinti a küldetésének, hogy kutassa és másokkal is megismertesse nevezetes elődje életének és munkásságának eleddig fel nem tárt momentumait, de azt is, hogy gondozza azt a szellemi örökséget, amelyet az író a műveiben ránk hagyott. Hogy miért is vállalta e missziót, s hogy lesz-e, aki folytatja? Az „egri remete” halálának közelgő, 100. évfordulója arra is alkalmat teremt, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk vele.
Azt nyilvánvalóan Ön is igen hamar megtudta a szüleitől, nagyszüleitől, hogy milyen jeles előd van a famíliában. De ténylegesen mikor szembesült azzal, mit is jelent Gárdonyi Géza dédunokájának lenni?
Miután ebbe a családba születtem – mondja Keller Péter –, már kisgyermekként tisztában voltam a dologgal, aztán szép lassan belenőttem abba, hogy ez bizonyos kötelezettségekkel is együtt jár, amiket csinálni kell. De amelyek elvégzése egyáltalán nem esik nehezemre, ugyanis szép feladatokról van szó. Ami voltaképp már az iskolában – elsősorban a gimnáziumban – kezdetét vette, mert amikor előadást kellett tartani, természetesen mindenkor igyekeztem olyan témákat választani, amelyekben Gárdonyi vagy valamely alkotása szerepel.
És mikor fogalmazódott meg Önben, hogy már-már hivatásszerűen kutatnia kellene az Egri csillagok szerzőjének életét és munkásságát?
Nem tudnám ezt semmiféle eseményhez vagy időponthoz kötni, különösen, mert úgy érzem, hogy ez a törekvés, ez a vágy valahogy mindig bennem volt. A kérdés inkább az volt, lesz-e majd minderre lehetőségem, megnyílik-e számomra valamiféle kapu.
De a családjából ösztönözte erre valaki?
Nem, ilyesmiről szó sincsen. Azt gondolom – sőt, hiszem –, hogy a Jóisten vezérelte mindazt, amit e projekt során teszek. Ám ha egy meghatározó dolgot mégis mondanom kellene, úgy mindenképpen a Cs. Varga István irodalomtörténésszel való barátságomat említeném, mivel annak köszönhetem, hogy a Gárdonyi-ügyben végzett tevékenységem egyfelől a szakrális dimenzióban maradt, másrészt a lényegre összpontosít, nem veszítve szem elől a kellő szakmaiságot. Utóbbit azért tartom fontosnak hangsúlyozni, merthogy magam nem vagyok született irodalmár.
Ha már a szakralitásnál tartunk… Mi a véleménye azon vélekedésekről, amelyek szerint Gárdonyi hihetett a lélekvándorlásban?
Ennek kapcsán csupán két tényre emlékeztetnék… Az egyik, hogy Gárdonyi korában, közelebbről a századfordulón és a XX. század első-második évtizedében az ilyesfajta témák kifejezetten divatosnak számítottak, a kor emberei – főként az értelmiségiek – körében. A másik, ami a lényeget érinti, hogy dédapám jó barátja, egyben az egyik legjobb ismerője, Tordai Ányos egri ciszterci irodalomtörténész – utalva arra, hogy Gárdonyi végső nyughelye a várban található Bebek-bástya lett – a következőket mondta róla: „… mi, egriek, följebb nem vihettük, de a jó Isten, hisszük, még magasabbra vitte”.
Most már meglehetősen hosszú ideje foglalkozik Gárdonyi életével és alkotásaival. Arról, hogy mire is jutott, Az élő Gárdonyi-arc című kötete révén a nagyközönség is értesülhetett. Mi az, amit az eddigi munkássága legnagyobb eredményének tart?
Dédapám Jézus-követő életének a bizonyítását.
Úgy tudom, az érdeklődése középpontjában pillanatnyilag a különféle szövegváltozatok állnak, azaz, hogy az író a megszületésüket követően hogyan formálta, javítgatta a műveit – nem utolsó sorban az Egri csillagokat –, hogy azok mind tökéletesebbé és tökéletesebbé váljanak…
Így van. Mivel e munkához a számítógépek segítségét is igénybe vettük, szükség volt egy matematikai modell kidolgozására, amely Nagy János Ádám barátomnak köszönhető, aki időt, energiát, pénzt nem kímélve dolgozott azért, hogy ebből az évekkel korábban felvetődött elképzelésből valóság lehessen. Ha minden jól megy, ezek a kutatási eredmények megjelennek majd abban a kötetben, amelyben az Egri csillagok négy kiadása egymás mellett kap helyet.
Feltételezem, valamennyi Gárdonyi-mű esetében ez volt a jellemző, tehát, hogy az író mindig talált olyasmit, amit csiszolgatni lehet…
Igen, ez teljes mértékben jellemző volt rá. Bizonyítható – sőt, azt hiszem, sikerült is bizonyítanom –, hogy Gárdonyi úgy dolgozott, mint a modern autóipar, vagyis a minőségmenedzsment elvei szerint. Megjegyzem, a titkos naplójában leírtak is arról tanúskodnak, hogy az összes regényét azok újabb és újabb kiadásai előtt minden alkalommal tökéletesítette. Nem véletlenül, hiszen ez az ő rendszerében egy, önmagával szemben támasztott alapkövetelmény volt. Olyannyira, hogy – mint már volt róla szó –, az Egri csillagok szövege is időről időre változott, jóllehet egy olyan műről volt szó, amely elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia által adományozott Péczely-díjat is. Ez utóbbi abban az időben egy rendkívül rangos elismerésnek számított, ám dédapám lelkületére, írói felelősségérzetére, habitusára nagyon is jellemző, hogy néhány évvel a Péczely-díj átvételét követően átdolgozta a könyvet. De még az sem lett a végleges verzió, ugyanis a következő kiadásoknál újra és újra módosítgatott.
Ezek szerint Gárdonyi sohasem volt teljesen elégedett a végeredménnyel? Sosem mondta, hogy ez így van kész?
Tudja, ez egy meglehetősen érdekes kérdés, mivel több szempontból is megközelíthetjük a dolgot. Nézzük onnan, hogy – mint az imént már említettem – egy Péczely-díjas regényről beszélünk. Az idők során ezt az elismerést jó pár irodalmi alkotás kiérdemelte. Vajon hányat dolgoztak át közülük? Noha ez ügyben nem végeztem kutatásokat, igen erős a gyanúm, hogy nem sokat, ha egyáltalán előfordult ilyesmi. Egy olyan Jézus-követő embernek, mint amilyen a dédapám is volt, az alapmagatartása saját magával szemben a folytonos tökéletesítés. Mindez a Gárdonyi-kép elengedhetetlen része.
Egészen pontosan tudjuk, eddig mi mindent tett azért, hogy az emberek minél jobban megismerjék Gárdonyit és műveit, az imént pedig arról beszélgettünk, hogy most épp mi foglalkoztatja. Mindezek fényében kérdezem: nézete szerint dédapja életének és munkásságának van-e még olyan szegmense, amelynek a kutatása szolgálhat újdonságokkal?
Meggyőződésem, hogy itt egy kimeríthetetlen kincsesbányáról van szó. Vegyük csupán azt a tényt, hogy Gárdonyi példabeszédekben írt, ami ugye, a Jézus-követés egyik megnyilvánulási formája. Azzal pedig mindnyájan tisztában vagyunk, hogy a példabeszédek értelmezése immáron több mint kétezer éve szünet nélkül zajlik az egyházon belül. Úgy gondolom, a Gárdonyi-művek – mint példabeszédek – értelmezése mindenkor időszerű lehet.
Ha hihetünk a különféle kutatásoknak – és miért ne hihetnénk –, a ma fiataljai nem olvasnak annyit, főként szépirodalmat, mint a korábbi korosztályok tagjai. Szerintem az okokat most ne boncolgassuk, ám arra kifejezetten kíváncsi vagyok, vajon ez mennyire nehezíti meg az Ön misszióját, nevezetesen, hogy az emberek minél többet tudjanak Gárdonyiról, forgassák és szeressék az írásait, és így tovább…
Nézze, úgy vélem, a két dolog teljesen független egymástól. Hogy én miért dolgozom? Hadd térjek vissza Jézushoz…. A megváltás megtörtént, minden ember meghívást kapott az örök életre. Szabadon lehet vele élni, a kérdés, hogy ki az, aki ezt meg is teszi.
Értem, amit mond, ám én a történet jóval profánabb vetületére céloztam, mégpedig arra, hogy Ön mint Gárdonyi Géza leszármazottja, aki – jó értelemben véve – megszállottan kutatja a jeles ős életét, népszerűsíti a munkáit, nem fájlalja-e, hogy az általam imént említett módon változott meg a világ…
Ez valóban nehéz ügy, ami véleményem szerint elsősorban az oktatási rendszert, az abban dolgozó pedagógusokat érinti. Ami meg engem illet, úgy hiszem, számomra Gárdonyi azon írásai, amelyekkel az idők során foglalkoztam, a magam tökéletesítését tekintve útmutatásokkal szolgáltak. Éppen ezért szoktam arról beszélni, hogy azok, akik kézbe veszik, olvassák a műveit, maguk is találhatnak bennük olyan fogódzókat, amelyek őket lelkileg nemesítik, előre viszik. Merthogy ez volt a dédapám irodalmi munkásságának lényege, írói-emberi ars poeticája. Azt szerette volna, ha a művészete által a magyar nemzet lélekben erősödik, magasabb szintre kerül. A Gárdonyi-életműről szóló dolgozataim központi gondolata éppen az, hogy ennek vagy annak a regényének milyen lelki üzenetei vannak. Érdekesség, hogy ez utóbbiaknak eddig rendre sikerült megtalálnom a bibliai párhuzamait is, amelyet egyébként a régi kritikusok éreztek és értettek is. Azt gondolom, a mai világban erről szólnom öröm, egyben pedig kötelesség is, hiszen magam ilyen módon szolgálhatom a nemzetemet.
Mivel nem kevés időt és energiát szentelt a Gárdonyi-kutatásnak, adódik a kérdés: lesz a családban, aki átveszi Öntől a stafétabotot?
Válaszként hadd meséljek el valamit… Marci unokámnak és az osztálytársainak egy ízben Gárdonyi Gézáról, illetve az Egri csillagokról kellett írniuk. Amikor a dolgozatára ötöst akartak adni, azt mondta, tanár úr, nem fogadhatom el, hiszen nekem ez kötelességem. Be kell vallanom, amikor hallottam ezt a kis történetet, meghatódtam… s természetesen nagyon boldog voltam.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
