Június a papszentelések hónapja. Ebben az időszakban azokra a férfiakra figyelünk, akik elkötelezik magukat Isten hívására, az Ő szolgálatára. Egy út kezdetén állnak ők tele reménnyel és tenni akarással. Lelkipásztorok, „lámpások”, akik értékként őrzik az egyház kincseit, s változatlan tisztaságában adják elénk a hit ismeretét és élő valóságát. Idén dr. Ternyák Csaba egri érsek két diakónust pappá, hat papnövendéket diakónussá (szerpappá) szentel június 19-én, szombaton az egri Bazilikában.
Magazinunknak a Fülöp-szigetekről származó, papszentelés előtt álló Benedict Tajos diakónus nyilatkozott, aki 2013 óta él Magyarországon.
A hivatás gondolatával mikor, hogyan találkozott?
Nagyon vallásos környezetbe és családba születtem. Már kiskoromban valahogy éreztem, hogy engem az Úr oltárához vonz. Általános iskolásként kezdtem el járni ministrálni. Számomra mindig felemelő élmény volt a szentmise szépsége és komolysága. Ráadásul plusz pontot lehetett kapni hittanból, ezenkívül a szentélyből mindig rá tudtam pillantani a lányokra, akikbe szerelmes voltam. Középiskolásként egy másik városban laktam egyedül. Azért küldtek oda a szüleim, hogy önállóságot tanuljak. Abban az időszakban sajnos nemcsak az egész családtól, hanem az Egyháztól, illetve Istentől is eltávolodtam. Az életem kezdett rossz irányba fordulni: elhanyagoltam a tanulmányaimat, többször verekedtem, nem értékeltem a szüleim és tanáraim nevelő intéseit és folytonosan elfojtottam a bennem csírázó papi hivatást. Inkább az ördög tanítását hallgattam, miszerint a mai embernek nincs szüksége az Egyházra és papokra, tudniillik Krisztusra. Végül azonban Krisztus győzött, aki végtelenül irgalmas szeretetével kiragadott engem az ördögi körből és az újrakezdés lehetőségét megadta nekem, így új szabadságot és méltóságot nyertem.
Szülei, barátai hogyan fogadták a döntését?
Vegyes volt a reakció. Néhányan megdöbbentek, mivel ismerték a hátteremet, viszont a szüleim nagyon megörültek, hogy végre megtaláltam a helyemet. Számomra és mások számára most már öröm és remény forrása, sőt Isten mérhetetlen szeretetének bizonyítéka az, hogy a papság előtt állok.
Kik és milyen hatással voltak Önre gyermekkorában, iskolai tanulmányaiban?
Gyermekkoromban mindig a szent-életű édesanyukám volt a példaképem. Édesapukámmal – munkájának természete miatt sokszor külföldön dolgozott – csak nagyon ritkán találkoztam. Isteni beavatkozás és sorsfordító volt, hogy 2007-ben anyukám unszolására – aki már évtizedek óta jár a Neokatekumenális Úton – én is bekerültem egy neokatekumenális közösségbe a plébánián. Az Út tulajdonképpen a II. Vatikáni Zsinatnak egyik gyümölcse, egy keresztség utáni folyamatos nevelés a felnőtt hitre, vagyis a katekumenátus intézményének megújulása az Egyházban. Isten szavának hallgatása és a szentségek rendszeres ünneplése által új perspektívát és lendületet kaptam, így elkezdtem komolyan venni az életemet, tanulmányaimat és egyéb kötelességeimet.
Miért éppen Magyarországra jött tanulni?
2012-ben a Neokatekumenális Út kezdeményezőinek meghívására részt vettem egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton Olaszországban. Ott sorsolás útján az újonnan megalapított Egri Főegyházmegyei Redemptoris Mater Missziós szemináriumba küldtek papnövendékként. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy hol van ez a hely, illetve ez az ország. Nagyon nehéz nekem, aki egy trópusi országból jöttem, megszokni a telet, mégis őszintén megszerettem ezt az országot, ezt a népet, a magyarságot. Én úgy vélem, hogy miként a Fülöp-szigetek a kereszténység fellegvára Ázsiában, úgy Magyarország a keresztény értékek és kultúra védelmezője Európában. Itt találtam meg a második anyaországomat, itt várt rám Krisztus. Azóta Isten irgalmas szeretete és örök hűsége tart fenn minden honvágy ellenére. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy szolgálhatom a Magyarországon, illetve az Egri Főegyházmegyében lévő Egyházat, ahol, mint friss szőlő, a papi hivatásom is új és jó borrá érlelődik. Szívből vallom, hogy születésem szerint filippínó vagyok, küldetésem szerint pedig magyar. A Magyarok Nagyasszonyának, a Megváltó anyjának oltalmára bízom hivatásomat és küldetésemet.
Mennyiben változott, erősödött meg a hivatásról, papi szolgálatról kialakult képe a szemináriumban? Milyen élmények, benyomások maradtak meg leginkább ezekből az évekből?
Valóban magasztos ajándék és kimondhatatlan titok a papi hivatás. Nem győzök hálát adni Istennek érte és mindenkiért, aki segít ebben a szent és fölséges küldetést felvállalásában. Folytonosan tapasztalom ugyanis, hogy maga az Úr harcol értem és a hivatásomért, nem fárad bele a megbocsátásba és mindig átvezet a különböző viszontagságokon.
Milyen várakozással készül a szentelésre, a papi életre? Van-e olyan terület, amit különösen közel érez magához?
Emberileg nagyon félek, hiszen tudatában vagyok ezen életformával járó komoly kötelességeknek és felelősségnek. Mégis nem szabad kétségbeesnem, ugyanis már számtalanszor tapasztaltam saját bőrömön, hogy ha Isten feladatot ad, akkor a szükséges kegyelmet és képességet is adja hozzá. Mindig előttem megy oda, ahová küld. Így bármilyen feladatot vagy megbízást kapok majd, azt Krisztus és az Egyház iránti engedelmesség lelkületével fogom elfogadni. Egyébként minden lelkipásztori munkába beleszerettem.
Milyen jelmondatot választott és miért erre a szentírási részre esett a választása?
„Hozzatok a halból, amit most fogtatok” (Jn 21,10). Szolga és halász vagyok csupán. Krisztusnak, a Mesternek és Kapitánynak szavára evezek a mélyre, kivetem a tengerbe, majd partra vonom a hálót. Mi mindnyájan egy bárkában vagyunk, elkötelezett szolidaritásra és együttműködésre szól a hivatásunk. Krisztushoz, az egyedüli Megváltóhoz kell vezetnünk az embereket, amint valamikor minket is vezettek mások, hiszen egyedül nála van az élet teljessége.
Szabadidejében mivel kapcsolódik ki?
Dokumentumfilmeket szoktam nézni. Szeretek sportolni is, a kosárlabda nagy szerelmem.
Ön szerint milyen a jó pap? Miben különböznek a mai pap feladatai a korábbi nemzedékekétől?
Másokért élő ember, alter Christus, Krisztus jelenléte és tanúja a világban. Ő a papi hivatásnak, sőt az egész emberi létnek a kulcsa, minden egyes ember legmélyebb kérdéseinek válasza. Tulajdonképpen csak akkor lehet valóban hiteles és gyümölcsöző a papi szolgálat és küldetés, amikor nem rólam szól, hanem a feltámadt Jézus Krisztusról, Isten feltétlen és győzelmes szeretetéről. Őáltala, Ővele és Őbenne vagyok képes én is teljesen odaadni az életemet a juhokért, azaz a nyáj egységéért és a lelkek üdvösségéért. Vissza kell térni a gyökerekhez, a forrásokhoz, és csak akkor lesz valódi növekedés. Napjainkban bizony egyre inkább krisztusi tanúkra van szükség, mint tanokra. A jó pap találkozik és párbeszédet folytat a mai világgal, tudniillik az emberek között, általuk és velük éli meg az életszentség derűjét.
SZERZŐ: DR. SOMOGYI KINGA
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
