Beszélgetés Vári Orsolyával, a lelki elsősegély-szolgálat egri szakmai vezetőjével
Szakemberek egész sora figyelmeztetett és figyelmeztet arra, hogy a szerte a nagyvilágban pusztító koronavírus-járvány milyen óriási pszichés terhet jelent mindnyájunk számára. Ami teljesen érthető is, mert a jórészt ismeretlen kórtól való félelem, a különféle korlátozó intézkedések kiváltotta stressz, vagy éppen a korábban biztosnak gondolt munkahely elvesztése miatti létbizonytalanság mind-mind olyasmi, amivel a még oly egészséges lelkületű emberek sem egykönnyen birkóznak meg. Nem csoda hát, ha a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége a vészhelyzet időszakában egy újabb vonalat állított szolgálatba, miután drámaian megnövekedett az önkéntes segítőkhöz befutó hívások száma. Hogy hasonló tapasztalatokat szereztek-e a hevesi megyeszékhelyen is? Egyebek mellett erről kérdeztük a telefonszolgálat egri szakmai vezetőjét, Vári Orsolya tanácsadó szakpszichológust.
„Bemelegítésként” kezdjük egy személyes kérdéssel… Olyan van, hogy valaki már gyermekkorában azt mondja, ha felnő, sofőr, tanár, óvó néni, vagy éppen focista lesz, ám olyat még nem hal- lottam, aki pszichológusnak készült. Feltételezem, Önben is csak később fogalmazódott meg, hogy ezt a hivatást választja…
Ha egészen a kályhához visszamegyünk – mondja Vári Orsolya –, azt kell látni, hogy jómagam egy szerető, elfogadó, támogató családban nőttem fel, ami igencsak megkönnyítette, hogy én is hasonló módon viszonyuljak másokhoz. Mindemellett elég kíváncsi természetű voltam, akit nagyon érdekelt az ember, és akit már akkor is elbűvölt a sokszínű világ, az, hogy hány félék vagyunk. Vagyis az, hogy nekem olyan pályára lenne érdemes mennem, amelyben kitüntetett szerepe van az emberek közötti kapcsolatoknak, elég korán eldőlt. Az viszont, hogy ez a terület épp a pszichológia lett, két, számomra meghatározó találkozásnak köszönhető. Nevezetesen annak, hogy 19 éves koromban egy önismereti képzés során megismerkedtem két egri szakemberrel, dr. Cserhalmi Magdolna pszichológussal, illetve dr. Szerdahelyi Ferenc pszichiáterrel. Ez nem csupán fontos élményem volt, de egyúttal olyan is, ami elindított e hivatás felé. Ezt mindmáig szerencsés választásnak gondolom, hiszen azt csinálhatom, ami érdekel, amit szeretek.
Bár a következő kérdésem az lett volna, hogy miként lett a telefonos lelkielsősegély-szolgálat helyi szakmai vezetője, most, hogy szóba hozta dr. Cserhalmi Magdolna nevét, erős a gyanúm, hogy általa, ugyanis ő hosszú-hosszú ideig töltötte be azt a posztot, amit most Ön…
Így igaz. Harmadik éve végzem ezt a munkát, amellyel dr. Cserhalmi Magda bízott meg, aki mintegy három évtizeden keresztül látta el e feladatot. Ehhez tudni kell, hogy vele mindmáig kiváló szakmai és emberi kapcsolatban vagyok, így aztán nem is sokat töprengtem azon, eleget tegyek-e a felkérésnek. Különösen, mert érdekelt is a dolog, és mert örömmel folytatok egy olyan tevékenységet, amelybe ő nem pusztán a szakmaiságát tette bele oly hosszú időn át, de a szívét-lelkét is.
Érdekelne, hogy a hétköznapok során hány, segítségre váró személy hívja Önöket, és hogy mi volt a helyzet a koronavírus-járvány idején. Már csak azért is kíváncsi vagyok erre, merthogy a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége kénytelen volt egy újabb telefonvonalat hadrendbe állítani, oly sokan tárcsázták az önkénteseiket…
Ezt a forgalomnövekedést mi is megtapasztaltuk, mégpedig a járvány kezdetéről fogva. Míg egy-egy „békeévben” úgy kétezer körüli hívással kell számolnunk, most nagyságrendekkel többször kerestek minket, noha a pontos statisztikák még nem készültek el.
És általában milyen gondokkal keresik Önöket?
A legkülönfélébbekkel, de ezek közös jellemzője az, hogy mind valamilyen krízishelyzethez köthető, vagyis egy olyan állapothoz, amikor a lélektani egyensúly megbomlik, az adott nehézség megoldása átmenetileg akadályba ütközik, ami egy meglehetősen fájdalmas időszak az érintett személy számára. Ilyenkor számítanak a segítségünkre, miután egy krízishelyzet olyan negatív érzéseket, gondolatokat mozgósít – félelmet, bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot, avagy éppen szégyent –, amiktől egyedül nem könnyű, esetleg nem is lehet megszabadulni.
Minthogy a hívásokat fogadók teljes inkognitóban dolgoznak, így általánosságban érdekelne, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkezni egy telefonos segítőnek. Nekem nagy hirtelen a nyitottság, az empátia, a tolerancia és a jó kommunikációs készség jut az eszembe…
Ez mind-mind jó, ha megvan, de emellett az is nagyon lényeges, hogy legyen tisztában önmagával, legyen a valóságnak megfelelő önképe. És, hogy ez miért fontos? Nos, ha tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok, miféle nehézségeken mentem keresztül, azokat hogyan tudtam legyőzni, már eleve másként tekintek azokra az emberekre, akik hasonló bajokkal kénytelenek megbirkózni. Önkénteseket amúgy jelenleg is keresünk, s azoknak a – legalább középfokú iskolai végzettséggel bíró – személyeknek, akik hozzánk szeretnének jönni, azt is vállalniuk kell, hogy részt vesznek egy alkalmassági szűrésen, illetve egy 100 órás képzésen.
Nyilván felkészítik őket a feladataikra, ettől függetlenül lelkileg nekik sem lehet egyszerű feldolgozni a hallottakat, hiszen a sok-sok emberi dráma végighallgatása rájuk is nyomasztólag hathat…
Mint utaltam rá, a 100 óra során komoly segítséget kapnak ahhoz, hogy kezelni legyenek képesek a feszültséget. Emellett havonta stábülést és szupervíziót is tartunk, ahol megint csak lehetőség van az önismereti munka folytatására, valamint a befutó hívások megbeszélésére, értékelésére. Egyszóval a segítők sem maradnak segítség nélkül, azt viszont jól látja, hogy itt hatalmas lelki teheríró képességre van szükség. És itt ismételten képbe jön az általam már említett önismeret, mivel az önkénteseinknek tudniuk kell, mennyit bírnak.
Visszatérve a koronavírus-járványhoz… Mi aggasztotta leginkább a telefonálókat? Esetleg más-más foglalkoztatta-e a fiatalokat, illetve az idősebbeket?
Azt nem állíthatom, hogy az egzisztenciális problémák csakis a fiatalokat izgatták, a fertőzéstől való félelem pedig csupán a korosabbakra volt jellemző, de annyi tény, hogy az egészségért való aggódás főként az idősebbek részéről mutatkozott meg, míg a munkahely elvesztésétől, a csökkenő bérektől való félelem inkább a fiatalok mondataiból csendült ki. Viszont minden korosztálynál érezni lehetett a bizonytalanságot, a kilátástalanságot, a „hogyan tovább?” kérdésre való válaszkeresést. Én egyébként az utóbbi időszakban azokat, akikkel találkoztam, megkértem, hogy egyetlen szóba sűrítsék be, mit is jelentett számukra a járvány időszaka. A válaszok egy csoportja az elszigetelődést, a megszokott élet felborulását mutatta, ugyanis olyan szavak hangzottak el, mint a bezártság, a beszorulás, magány és elszigeteltség. Másoknál a biztonságérzet megrendülésére utaltak a kifejezések: ilyen volt a kétely, a bizonytalanság, a félelem, veszteség és a hiány. De szerencsére olyanok is szép számmal akadtak, akik a változásra-változtatásra való lehetőséget látták meg a történtekben: ők olyan szavakat említettek, hogy lassítás, szembenézés, alkalmazkodás, kreativitás, rugalmasság, erőpróba, újratervezés. Mindez arra utal, hogy voltak, akik ebből a nehéz időszakból is igyekeztek kihozni a maximumot.
Nem kevesen vélekednek úgy, hogy a koronavírus-fertőzés pszichés hatásai hosszú időn keresztül megmutatkoznak majd. Egyetért ezzel a megállapítással?
Nem egyszerű jóslatokba bocsátkozni, de annyi bizonyos, hogy minden, ami velünk történik, hat a pszichénkre, főként, amikor olyan horderejű eseménysorozatról van szó, mint egy világjárvány. Azzal kapcsolatban, hogy miként jöhetünk ki jól is mindebből, egy ismert bölcsességet szeretnék idézni: minden krízis veszély, de egyben esély is. Veszély, hiszen könnyen benne ragadhatunk a fájdalomban, félelemben, szorongásban. Ugyanakkor esély is, hogy tanulunk belőle, fejlődünk általa, másként próbálunk meg élni, mint tettük odáig, vagyis egy, a korábbinál magasabb szinten folytatjuk tovább. Magyarán a járvány okozta krízis a pozitív változásokra is esélyt adhat, ami mindenképpen az előnyünkre válik.
És az önkéntesek vajon hogyan képesek segíteni a hozzájuk fordulókon? Vagy magában már annyi is elég, hogy megfelelően hallgatják meg őket?
Úgy vélem, a legfontosabb dolog a meghallgatásuk, mivel egy jó, egy értő módon hallgató, akinek bátran elmondhatjuk a bajainkat, mindazt, ami foglalkoztat, nyomaszt minket, már óriási segítséget jelent. De fontos az adott gond körüljárása, egy-egy jól és jókor elhelyezett kérdés megfogal- mazása, főként pedig – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – a hozzájárulás ahhoz, hogy az illető önmaga legyen képes megtalálni a megoldást a nehéz- ségeire. Mint ebből is látszik, nekünk nem az a dolgunk, hogy tanácsokat adjunk, hiszen mi sem rendelkezünk a bölcsek kövével –, hanem hogy a hozzánk fordulók a mi segítségünkkel ráleljenek a krízishelyzetből kivezető útra.
Az embernek, végezzen bármilyen munkát is, nagy szüksége van sikerélményekre, mivel azok viszik tovább, azok adnak erőt ahhoz, hogy újra és újra nekifogjon napi feladatai elvégzésének. A telefonos lelkisegély-szolgálatnál lévő önkéntesek esetében pedig pláne igaz lehet ez, ugyanis ők nem pénzért teszik a dolgukat…
Ez egy rendkívül izgalmas kérdés, mert sokfelől meg lehet fogni, s persze, mert mindenkinek más és más jelent sikerélményt. De általánosságban elmondható, hogy önmagában már az is elégedettséggel tölthet el egy segítőt, ha jól meg tudta hallgatni a vonal másik felén lévő illetőt, ha úgy érzi, akár csak egy kicsi támpontot, kapaszkodót is nyújtott a számára, olyat, amely megkönnyítheti a továbblépést. Hogy mást ne mondjak, már az visszaigazolja a jól végzett munkát, amikor a bajban lévő személy úgy fejezi be a beszélgetést: „köszönöm, hogy végighallgatott”.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
