Tóth Róbert: egy szakember állandó jelenléte az iskolában sokat javítana a helyzeten
Mint arról nem oly régen hírt adtunk, készülőben van városunk új drogstratégiája, amelynek kapcsán a téma egyik szakértőjével, jelesül Tóth Róberttel, az Egri Kábítószerügyi Egyeztető Fórum elnökével beszélgettünk a helyi droghasználatról, valamint a fogyasztókat érintő azon változásokról, amelyek az elmúlt fél évtizedben következtek be. Most újra őt kérdeztük többek között arról, vajon az új nemzeti drogellenes stratégia – pontosabban annak hiánya – miként érinti a munkájukat, s hogy a megszülető új dokumentumban milyen szerepet kap a prevenció, azaz a megelőzés, amely a droghasználat elleni harc egyik legfontosabb területe.
Bár arra lehetett számítani, hogy az országgyűlés által annak idején elfogadott, a 2013-2020 közötti időszakra szóló Nemzeti Drogellenes Stratégia lejárta után egy új születik majd, erre nem került sor. Ez mennyiben nehezíti meg az Önök tevékenységét?
Induljunk onnan – mondja Tóth Róbert –, hogy a Nemzeti Drogellenes Stratégia célkitűzései között 2020-ra egy drogmentes Magyarország képe szerepelt, amely vízió igencsak megosztotta a szakmát a tekintetben, hogy mennyire lehet komolyan venni. Még akkor is, ha az ezzel kapcsolatos kérdésünkre az illetékesek azt felelték, erős üzenetet kell közvetíteni, ha azt szeretnénk, hogy az elérje az emberek ingerküszöbét. Az mindenesetre a kezdetektől világos volt, hogy egy irreális célról van szó, amelyet az adott időpontra lehetetlen elérni. Ettől függetlenül mindenkit meglepett a tény, hogy a kormány nem tartja szükségesnek egy új nemzeti drogstratégia létrejöttét. Ami abból a szempontból nehezíti meg a helyzetünket, hogy eddig a helyi munkaanyag a központi elképzelésekhez igazodott. Mindenesetre a legújabb álláspont szerint a kábítószer-fogyasztást együtt kell kezelni a klasszikus függőségekkel, így a dohányzással, az alkohollal, a gyógyszerekkel, sőt, a viselkedési addikciókkal is, ami a téma korábbinál árnyaltabb megközelítését jelenti, s amely igazodik ahhoz a sok EU-országban elterjedt gyakorlathoz, ami már nem csupán drogellenes stratégiában, hanem ennél komplexebb módon gondolkodik.
Mire ez az írás megjelenik, az egri drogstratégia talán már meg is születik. Ám most még hátra van néhány lépés. Elárulná, melyek ezek?
Mint tudott, először az ellátórendszeri adatok több évre visszamenő összegyűjtése zajlott abból a célból, hogy pontos képünk legyen arról, miként alakult az addiktológiai helyzet az egészségügyben, a szenvedélybetegek ellátása terén és a szociális intézményeknél. Az e helyekről kapott számok alapján készített elemzés mellett sor került fókuszcsoportos interjúkra is olyan témákban, amelyek leginkább foglalkoztatják a társadalmat. Ezek egyike volt a köznevelés színterén, vagyis az iskolákban megjelenő drogprobléma – fogyasztás, megelőzés, stb. –, amely témát olyan szakemberekkel jártuk körül, akik a fiatalok lelki egészségével foglalkoznak, vagyis pedagógusokkal, iskolapszichológusokkal, az oktatási intézményekben dolgozó szociális segítőkkel, az iskola egészségügyi szolgálat tagjaival. Meg kell még említenem a RÉV munkatársait, és mivel kíváncsiak voltunk az érintettek, azaz a fiatalok véleményére is, így a városi diáktanács tagjaival is találkoztunk. A másik fókuszcsoport-megbeszélés önkormányzati képviselők részvételével zajlott – hiszen Eger egy-egy területének lakói elsősorban őket keresik fel az ilyen-olyan gondjaikkal –, míg a harmadikra kifejezetten azokat a szakembereket vártuk – rendőrség, mentőszolgálat, közterület-felügyelet, polgárőrök, és még hosszasan sorolhatnám –, akik a munkájuk során közvetlenül találkoznak a droggal összefüggő gondokkal. E találkozókon mindenki elmondhatta, hogy a maga területén melyek a legfőbb nehézségek, megválaszolásra váró kérdések, s javaslatot is tehetett a megoldásra. A következő lépés az elkövetkező néhány évre szóló célok és feladatok pontos meghatározása lesz a Kábítószerügyi Egyeztető Fórum és annak tagszervezetei számára, legyen szó a megelőzésről, a kezelésről, vagy éppen a kínálatcsökkentésről. Mindezt úgy, hogy az eredményeket számszerűsíteni, mérni lehessen. Az anyagot végül bizottsági, majd közgyűlési szinten tárgyalják.
Maradjunk a megelőzésnél: részint, mert magam ezt talán a leglényegesebb kérdéskörnek tartom, másrészt, mert az erről szóló fókuszcsoportos megbeszélést Ön vezette. Mire jutottak?
Az igazság az, hogy a prevencióval kapcsolatban meglehetősen érdekes helyzet áll elő. Kezdeném azzal, hogy 2012-ben megjelent egy minisztériumi rendelet, amely szabályozandóvá tette, hogy kik is mehetnek be az iskolákba például a megelőzéssel összefüggő foglalkozásokat tartani. Ezt csakis azok számára engedélyezték, akik rendelkeznek a tárca megfelelő szervének hatósági ajánlásával. Egerben például csupán egy szervezetnek van ilyen, nevezetesen a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatnak. Igen ám, de a köznevelési törvény módosítása azt eredményezte, hogy jelenleg senki sem mehet be az iskolákba prevenciós előadást tartani, tehát a RÉV sem. Mindez azért alakult így, mert a jogalkotó meg akarja szűrni, hogy a nemi élettel, a szexualitással kapcsolatos ügyekben mely külső szervezetek tarthatnak iskolai tájékoztatókat. E szándéknak esett áldozatául az oktatási intézményekhez kötődő drogprevenciós tevékenység is. Hogy ez az állapot meddig tart majd, azt jelenleg nem tudni.
Mennyire hasznosak a megelőzési célú foglalkozások?
Elsősorban azt kell megérteni, hogy az nem drogprevenció, amikor például egy osztályfőnöki órára meghívnak egy előadót, aki 45 percig beszél a kábítószerek káros voltáról. Arról nem is beszélve, hogy az iskolák rendszerint akkor nyúlnak ehhez a dologhoz, amikor közvetlenül szembesülnek valamilyen drogüggyel, noha akkor már nem megelőzésre, hanem beavatkozásra lenne szükség. Megjegyzem, az 45 perc semmire sem elég, bár tudom, hogy egy 8-10 alkalomból álló foglalkozássorozatot igen nehéz beilleszteni a tanórák rendjébe. Tapasztalataim szerint egyébként sem a tanárok, sem a szülők, olykor pedig még a szakemberek sincsenek tisztában azzal, hogy a drogprevenció nem a kábítószerekről való beszélgetéssel egyenlő. Sőt, a történetnek nem is igazán az ilyen-olyan drogokról kellene szólnia. Egy megelőzési program akkor lesz jó, hatékony, ha a teljes testi-lelki egészségre összpontosít, illetve, ha figyelembe veszi, hogy milyen sajátosságokkal bír a célcsoport. Ha ugyanis nem tudjuk, hogy egy-egy osztályban például kiknek a szülei szenvedélybetegek, kik azok a diákok, akik nyúltak már drogokhoz, kik azok, akik még soha nem próbálták, stb., stb., nem lehetünk igazán eredményesek. Ez igen fontos az interaktivitás miatt is, ami nélkül komoly hatást nem lehet elérni.
Akkor ezek a 45 perces előadások semmire sem jók?
Hatékony megelőzési munkára bizonyosan nem. Ugyanakkor mégsem haszontalanok, mert ilyenkor legalább azt elmondhatjuk, hogy amennyiben baj van, hová, kihez lehet segítségért fordulni. S az sem kevés, ha a tanárok, illetve a gyerekek tisztában vannak azzal, hogy ilyen meg olyan gond esetén mely szervezeteket lehet megkeresni. Az erről szóló órákat, tájékoztatókat nevezhetjük szolgáltatásnak, ám semmi szín alatt prevenciónak. De azt sem tartom annak, amikor valaki a droghasználat veszélyeiről tart előadást, amelyen esetleg részt vesz egy valamikori függő is, aki elmeséli, hogy az ő sorsát miként befolyásolta a kábítószer, ugyanis az ilyen élethelyzetekkel a fiatalok nem tudnak azonosulni. Amikor pedig valaki arról beszél, hogy milyen hatásuk van az ilyen-olyan drogoknak, akár még a kíváncsiságot is felkeltheti, azaz a dolog a visszájára fordul.
Az a követelmény, amit az imént említett, hogy tudniillik minden diák esetében ismernie kellene az illető hátterét, voltaképp lehetetlenné teszi az osztálykeretekben végzett megelőzési munkát, hiszen mindenki más és más helyzetben van…
Ez így igaz, éppen ezért legcélravezetőbbek a kiscsoportos foglalkozások, hiszen ezekben van mód olyan bizalmi légkör kialakítására, ahol a legrázósabb témákról is nyugodtan és nyíltan lehet beszélni. Ha ez jól működik, a gyerekek olyasmiket is megoszthatnak magukról, amiket sem a szüleiknek, sem a tanáraiknak nem mesélnek el. Sőt, ilyenkor esetleg megteremthető az a fajta interaktivitás is, aminek a szükségességéről már szóltam. Van még egy nagyon lényeges dolog, nevezetesen, hogy valamennyi oktatási intézményben kellene egy olyan szakember, aki a motorja lenne egy iskolai mentálhigiénés munkacsoportnak, amelyben benne lehetne az igazgató, az iskolapszichológus, a RÉV képviselője, a szociális segítő, stb. Egy szakember állandó iskolai jelenléte rendkívül sokat javíthatna a helyzeten.
Azzal kezdtük, hogy a 2020-ra megteremteni kívánt drogmentes Magyarország igazából csak illúzió volt. De arra a kérdésre vajon adhatunk-e valamilyen választ, hogy az egri drogstratégiának mikorra is lehetnek kézzelfogható eredményei?
Ez egy lassú folyamat, ami azt jelenti, hogy még a feladatok jó meghatározása, reális célok kitűzése esetén is évek kellene ahhoz, hogy érzékelhető, mérhető változásoknak legyünk tanúi. Ugyanakkor a korábbi stratégiánk példája azt mutatja, hogy igenis lehet előrelépni.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
