Kácsor Zsoltot kérdeztük ötödik regényéről, amit színpadon is láthatunk majd
Nem hiszem, hogy Egerben bárkinek is be kellene mutatni Kácsor Zsolt írót, újságírót, akinek nem oly régen jelent meg az ötödik regénye, a Cigány Mózes, amelyet nemcsak az különböztet meg a korábbi művektől, hogy alkotója az írói énjéhez legközelebb állónak tartja, de az is, hogy a történetet az egyik fővárosi teátrum színpadra vinné. Így aztán, amikor leültünk a szerzővel, egykori kollégámmal, hogy a Cigány Mózesról beszélgessünk, elsőként rögtön erről az izgalmasnak tűnő vállalkozásról kérdeztem.
Bezerédi Zoltán színművész-rendező azzal hívott fel a Katona József Színháztól – meséli Kácsor Zsolt –, hogy olvasta a Mózest, nagyon tetszett neki, és mit szólnék, ha elkezdene foglalkozni vele színpadi szemszögből. A hozzájárulásomat kérte, amit persze, a telefonja nélkül is boldogan megadtam volna, hiszen nagyon megtisztelő, hogy a regényem ennyire felkeltette a figyelmét. Aztán egy darabig nem beszéltünk, ám pár napja azzal keresett meg, hogy kész a dramatizált változat, amire Máté Gábor, a Katona főigazgatója is rábólintott… szóval a jelek szerint bemutatják.
Bár egy szülőnek minden gyermeke egyformán kedves, azért a legkisebb általában picit közelebb áll a szívéhez. Feltételezem, az alkotók ugyanígy vannak a műveikkel. Igaz ez a megállapítás rád, illetve a Cigány Mózesre is?
Nem. A kedvencem A harminckét bolond, mert az személyes, ám – az irodalmi értéket tekintve – a Mózest tartom a legjobb könyvemnek, miután nyelvileg és prózatechnikailag is a legkidolgozottabb. Nem tökéletes, ám úgy hiszem, ebben sikerült leginkább azt az írói alkatot megmutatni, amilyennek érzem magam. Én ugyanis szürrealista íróként tekintek magamra, miután az, amit csinálok, szerintem neoszürrealizmus. De akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a Mózesnek köszönhetően értettem meg írói tehetségem jellegét, most vált világossá számomra, hogy amennyiben a rendkívül sokszínű, sokhangú magyar prózairodalom valamely irányzatába be kellene sorolni magam, az a neoszürrealizmus lenne, amelynek természetesen nem én vagyok az atyja, de hogy a közeli rokonsághoz tartozom, az biztos.
E mű szerkezete sem szokványos, hiszen Mózes öt könyvére épül a történet, aminek főhőse – szól a fülszöveg – egy drogos cigány bűnöző, aki kábszeres hallucinációi és vallási olvasmányai hatására új Mózesnek képzeli magát, a célja pedig, hogy a Csepel-szigeten lévő Horthy-liget fogságából a magyar cigányságot visszavezesse az indiai őshazába. Előbb volt meg a fejedben a sztori, majd megtaláltad hozzá Mózes könyveit, avagy a Tóra olvasása közben született az ötlet?
– A sztori régóta megvolt, hiszen cigány gyilkosokkal újságíróként is sokat foglalkoztam. És mivel ezt a témát fontosnak vélem, úgy éreztem, irodalmilag is érdemes feldolgozni. Ám az, hogy a történetet a Tórára építem, csak később ötlött fel bennem. Amikor elkezdett kialakulni e fura identitású cigány férfi figurája, lényegesnek tartottam – főleg a regényben jelentkező mítoszteremtés szempontjából –, hogy ő egy bibliai alak legyen. Egyszóval nem egy hétköznapi személy, hanem olyan valaki, aki fontos a közösség számára, aki kohéziós erővel bír. És mivel az a célja, hogy a cigányságot a Horthy-ligetből elvezesse az őshazába, adta magát a párhuzam a népét az egyiptomi rabszolgaságból kivezető Mózes tettével.
Bár a magyar irodalomban sem példa nélküli az a nyelvi megoldás, amit választottál – vagyis, hogy minden fejezet egy hosszú mondatból áll –, nem is gyakori. Miért vélted indokoltnak ehhez nyúlni?
Mert azt szerettem volna, ha egy tudatfolyam kerül az olvasók elé. Az én Cigány Mózesem ugyanis egy mániás depressziós ember, akinek szüntelenül zakatol az agya, hömpölyögnek a gondolatai. Úgy véltem, e gondolatcunamit így lehet a leginkább érzékeltetni. A központozás mindezt zavarta volna.
Ítészek beszélgettek a könyvedről, s egyikük azt mondta, a gondolatokat és a nyelvezetet tekintve is korlátlan szabadságot ad számodra, hogy itt hallucinációkról van szó. Egyetértesz e meglátással?
Igen, ha ez a szabadság nem azt jelenti, hogy rajtam és a regényen semmit nem lehet számon kérni, hiszen nekem, szabadság ide vagy oda, pontosan ugyanúgy figyelnem kellett a szerkesztettségre, a kompozíció kézben tartására, mint máskor. Arról nem szólva, hogy ez a szabadság veszélyeket is rejt, ráadásul csak látszólagos, mert jobban megnézve látható, hogy végig szigorú szekvenciákat tartok be.
A kritikák zöme nagyon jó. Olyanokat írtak, hogy „gazdag, sűrű szövésű, káprázatos regény”, illetve, hogy „minden szárnyal Kácsor Zsolt ötödik regényében”. Fontosak számodra e vélemények, avagy nem foglalkoztatnak?
Érdekelnek, és amiről tudomást szerzek, el is olvasom. Alkatilag pedig olyan vagyok, hogy ha valaki negatívumot ír, azt nem személyes támadásnak veszem, hanem igyekszem belőle tanulni. Ami meg a Cigány Mózes fogadtatását illeti, ilyen komoly visszhangra nem számítottam. Azt hittem, eltűnik majd abban a „fekete lyukban”, ahol egy sereg kortárs magyar regény végzi. Örülök, hogy nem így lett.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
