Tegye fel a kezét, aki ismer legalább egy olyan gátlástalan és pénzéhes embert a szűkebb vagy tágabb környezetében, aki bármit megtenne az előrejutásért! Valószínűleg, a talán még ideálisnak mondható egy-kettőnél, sokkal több kéz lendülne most a magasba. A törtetők legtörtetőbbike pedig Marla Grayson, a Fontos vagy nekem című film „hősnője”, aki „nyugdíjasokban utazik”, elejti őket, mint a vadakat, majd kéjesen legelteti a szemét a zsákmányát reprezentáló trófeafalán. Az üzleti partnereit fejőstehénnek tekinti, és fogait összeszorítva várja a mihamarabbi halálukat.
Gondoskodom, tehát vagyok
Egy olyan világot mutat be a film, ahol az intézményesített csalás és kihasználás, valamint a gondoskodás közé nyugodtan egyenlőségjelet tehetünk. Lehetne akár egy disztópia is a történet, bár ahhoz nem elég elrugaszkodott, sajnos. Egy tökéletesen működő rendszert építettek ki az öregek gyakorlatilag túlsegítésére, amely során a mentális leépítésükkel lassan, de biztosan besegítik őket a sírba.
Marla módszeresen a legtehetősebb és a leginkább magára hagyott idősekre vadászik, akik a gondnoksága alá kerülnek, tehát a felvigyázójukká válik, és hozzáfér a megtakarításaikhoz. A munkásságát pedig akár a következő mondattal is reklámozhatná: „Akkor is segítek, ha nem akarod!” A nő elég megnyerő ahhoz, hogy kinyissák neki az ajtót, sőt magára hagyják a kiszemeltek értékeivel.
Mehet a levesbe
„Hősünk” a szépkorúakat, főleg a társadalom peremére sodródott, kiszolgáltatott nyugdíjasokat lazán, szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül pöccinti a szakadékba. Így kerül a képbe Jennifer Peterson is, aki bár tökéletesen el tudja látni magát, nincsenek rokonai és ücsörög a vagyontárgyai tetején. Utóbbi két jellemzőjét Marla szinte kihívásként értelmezi, és mivel őszintén kötelességének érzi az emberek kihasználását, kezelésbe veszi az idős hölgyet.
Amíg az „ügyfelek” az öregek otthonában pihennek, a főszereplő cége kiforgatja őket a vagyonukból, és mire észbe kapnak a gondozottak, már rég eladták minden ingóságukat és az ingatlanjukat is épp hirdetik. Eközben Marla a társaival ünnepel, és jól szórakozik mások nyomorán – az empátia köszönőviszonyban sincs a személyiségével.
Pszichopaták gyülekezete
Érdekes, hogy elsőre az összes főbb karakter unszimpatikus, majd akivel a néző egy kicsit is együtt érezhetne, vagyis a szegény, ártatlan, nyugodt életéből kiforgatott nyugdíjas, az is egyre rosszabb színben tűnik fel. Igazából csak addig gyomorforgatóan undorítóak a főhősök, míg meg nem ismerkedünk kicsit jobban a többi szereplővel. Ha azonosulni nem is, a cselekmény előrehaladtával kezdünk együtt lélegezni a számunkra legkevésbé pszichopatával (ki kivel), sőt szinte szurkolunk neki, míg rá nem jövünk, hogy mind elmebetegek.
De állásfoglalás nélkül is szórakoztató a felek közötti adok-kapok, a film egyfajta élőszereplős Tom és Jerry, csak itt nem palacsintasütővel és vasalóval gyepálják egymást a főhősök, hanem egyrészt verbálisan, másrészt kifinomult eszközökkel próbálják eltenni a másikat láb alól.
A történetben még a legutolsó mellékszálat képviselő, kihasznált átlagember is az őrült szerepében tetszeleg, és mindegy, hogy ezt az állapotot magától érte el, vagy a körülményei, a környezete áldozata, elgondolkodtató és kicsit ijesztő képet fest a társadalomról.
Szatíra mint lakossági építőkocka
Szerencsére nyugodtan hátradőlhetnek a nézők, hiszen a Fontos vagy nekem mégiscsak egy játékfilm, és jellegéből adódóan az olyan fikciók, mint a legkiszolgáltatottabb rétegek manipulálása, az igazságszolgáltatás orránál fogva vezetése, a jogrendszer kijátszása és a hatalmon lévők mutyija sosem fordulhatna elő a mai világban…
A film műfaj- és stílusparódiaként is értelmezhető, hiszen míg az egyik pillanatban úgy ármánykodnak a karakterek, mint a dél-amerikai szappanoperák hősei, a következőben minden akciófilmes trükköt bevetnek a szórakoztatásért. Megtalálható benne a romantikus bosszútörténet, (kicsit, mint a Kill Billben, csak kevesebb vérrel kísérve) és a kiforgatott hőseposz is, ahol a gonoszok összefognak, többnyire legális bizniszbe kezdenek a pórnép sanyargatására, és boldogan élnek, amíg meg nem… Egy igazi gyöngyszem, egy hiánypótló anti-Marvel-film, amit tökéletesen megértek, hiszen magam is végtelenül unom már az eredeti szériát. Egy tündérmese, ahol észrevétlenül átvették az irányítást a bűnözők. Na, de milyen bűnözők?!
A női heroikus figura
Marla megtestesíti a naiv, szabálykövető szélhámost, aki elvárná, hogy szépen, a jogszabályoknak megfelelően, a bíróságon intézzék el, és ne egy jól irányzott halálos fenyegetéssel, hiszen ő is „tisztességesen”, a hatóságok beleegyezésével szipolyozza a kiszemelteket.
Sajnos a Wonder Woman cím már egy ideje foglalt, így hivatkozzunk rá egyszerűen csak szupernegyvenesként, aki, ha a szükség úgy hozza, betör, lop, csal, hazudik, és persze mindent túlél – rosszabb, mint egy agyonismételt, megfilmesített képregényhős. Amellett, hogy vérprofi tárgyaló, kiiktatja az ellenfeleit, eltünteti maga után a nyomokat, megmenti a szeretteit (vagyis saját magát és a feleségét), és persze a világot, hiszen gondoskodik az idősekről. Úgy általában véve mindenhez IS ért. A Bosszúállók azon tagja, akinek miután átmosták az agyát, minden egyes mozdulatát áthatja az önös érdek.
Akinek semmi se szent
Az akció- és szuperhősfilmek mellett a gengsztertörténetek is a paródia áldozatául esnek: kifigurázzák a pokolian félelmetes túszejtő alakját, viccelődnek a fenyegetéseken, sőt a megfélemlítések után egy-egy poén nagyobbat üt, mint a főgengszter (a Trónok harca című sorozat Tyrionja, Peter Dinklage) aprócska keze a hősnő arcán. Utóbbi olyannyira nem féli a halált, hogy Davy Jonest valószínűleg belökné a tengerbe, miután körberöhögte. Miként megkötözve, kiszolgáltatottan még Marla tesz ajánlatot, mondhatni, bepróbálkozik, hátha… arról egy Monty Python-jelenet jutott eszembe, ahol a végtagok nélkül maradt törzs kiegyezne a döntetlentben.
Ahogy a Gyalog galopp fekete lovagja, a Fontos vagy nekem főszereplője sem érzékeli a határokat, azt, hogy vége, és nincs tovább, így hiába megnyerő és bátor, ha a kelleténél pont eggyel pofátlanabb. És hogy ne maradjuk Trónok harca-hasonlat nélkül, Marla személyisége erősen hajaz a sorozat Cersei Lannisterjére – legalább annyira elbizakodott, módszeres és őrült, valamint az is közös pont lehet, hogy amerre jár, arra az emberek őszintén az erőszakos halálát kívánják. Mindenesetre mindkét karakter megérne egy-egy pszichológiai profilt.
#firstworldproblems
Amíg az egyik oldalon a gengszter mérnöki pontossággal válogatja az ajándékba szánt macaron megfelelő színét, Marla pedig pénzzel kitömött kosztümruhában jár mindenhová, hogy ha váratlanul hullámsírba temetnék a BMW-jével együtt, és sikerülne kikecmeregnie a partra, tudjon még egy kicsit vásárolgatni, a másik oldalon az amerikai álom felszínes gondolatára épült gerinctelen üzletág kénye-kedve szerint tárgyként használja a magukra maradt időseket. Miközben ócska tanulságokat ropogtathatunk a ragadozókról és a prédákról, nem kapunk alternatívát. Mert ugyan ki vágyik arra, hogy levadásszák? Csakhogy ebben a fekete-fehér világban vagy szemet hunyunk a tisztesség és a kemény munka felett, hogy mindent feláldozva közelebb kerüljünk a hőn vágyott sikerhez, vagy kíméletlenül elejtenek bennünket.
De hol marad a szürke zóna, és okolható-e a ragadozó a tettéért, ha akad, aki szinte könyörög azért, hogy préda lehessen? Hogy miként szakadhatunk ki a társadalmi konvenciók alól, abban oktatóvideó-jelleggel siet a segítségünkre Marla; narrációjával a Trainspotting „rohanós” kezdőjelenetét idézte bennem, amely film egyébként idén ünnepli a 25 éves jubileumát, és szintén sok tanácsot adott arra vonatkozóan, hogy mit érdemes választani az életben.
Tehát felmerül egyrészt a préda nem túl vonzó szerepeköre, másrészt a kapitalizmusba mártogatott feminizmus „arconpörgő” pusztító ereje, illetve az ezzel szemben álló kisebbségi vezetésű, szintén pénzéhes, öntörvényes bűnözőkből álló szervezet, amely jogi képviselőjének derogál női névelővel hivatkozni egy olyan doktorra, akiről már egyértelműen tisztázták, hogy nő. Talán pozitív tulajdonságként azt lehetne említeni, hogy bájosan őszinték a karakterek, hűségesen és következetesen kitartanak egymás és a gaztetteik mellett, szóval társak tűzön-vízen-gázon át – szinte hiányzik egy jó kis árulás.
Az egy pillanatra sem unalmas, zseniális szatírában a média is kap egy pofont, méghozzá egy alákérdezős, közhelyeket puffogtató tévéinterjú formájában, ahol antihősnőnk még búcsúzóul bemutat a self made influencereknek, trénereknek, személyi edzőknek, és egyéb idomároknak, miközben az erőltetett műmosolya, és a szemében csillogóan vibráló arrogancia világosan azt üzeni: köszöni szépen, továbbra jól megy a biznisz.
A környezetét mérgező szörnyeteg beszivárgása a lelketlen társadalomba, azért is lehetséges, mert az erkölcsi iránytűk már rég összezavarodtak, nincsenek határok, amiket át kellene lépni, éppen ezért egy ilyen világban Isten ments, hogy valaki megöregedjen! A fekete humor egy végtelenül szatirikus, sírva röhögős filmben ölt testet, vagy lehet, csak nekem gurult messzire a gyógyszerem.
Rosamund Pike a Marla Graysont megformáló zseniális alakítását a február 28-án rendezett 78. díjátadón válthatta Golden Globe-ra. A szobrot a koronavírus-járványra való tekintettel online, az otthonából bejelentkezve jelképesen „vehetett át”. Beszédében némi szarkazmussal az USA sérült jogrendszerének is köszönetet mondott, amely alkalmat szolgáltat arra, hogy a filmjükhöz hasonló történetek készüljenek.
I care a lot/Fontos vagy nekem
angol krimi-dráma, thriller
118 perc, 2020
SZERZŐ: VERES PETRA
