Mészáros Árpi útja a beilleszkedési nehézségektől a rockzenéig
Egy osztályban mindig adódnak nehéz esetek. Olyanok, akik kezelhetetlenek, örökmozgók, agresszívek, nehezen férnek meg társaikkal. Ők azok, akiket a társadalom megbélyegez. A markazi születésű Mészáros Árpi is ebben a cipőben járt. Hatéves korában elváltak a szülei, és édesapjával maradt. Viselkedésbeli problémái miatt – hiperaktivitás, dühkitörés, beilleszkedés hiánya – több város iskoláiban is megfordultak, mindhiába. Végül rátaláltak a gyöngyösi Autista Segítő Központra, ahol minden megváltozott.
„Ott kezdett egyenesbe jönni az életem – emlékszik vissza Árpi. „Végre teljesült a vágyam, hogy normális életem legyen. Sikerült beilleszkednem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt. Az autista központban mindenkivel többet foglalkoztak az átlagosnál, hiszen egy speciális igényű gyermeknek nagyobb szükséglete van az egyéni törődésre. Segítettek a kommunikációban és a normák kialakításában. Türelmesek voltak velem, mindent elmagyaráztak, ezért ez a legfontosabb időszakom, amikor a legtöbb változás ért. Láttam, hogy az autista gyerekek bizonyos dolgokhoz roppantul értenek, részletekbe menően, mintha azzal együtt születtek volna. Lehet, hogy számomra is ennek a hozadéka a zene. Őszintén örülök, hogy a zenét kaptam az élettől, mert szinte nincs is olyan ember, akit ne érdekelne a zene.”
Árpi – mondhatni – a zenével együtt látott napvilágot, a zene szeretetét és a tehetségét a családjából hozta magával.
„Édesapám vendéglátó zenész. Szintiboynak is nevezhetjük, mert szintetizátorral keresi a kenyerét. Zongorázni is tanultam, de a gitár lett a fő hangszerem. Tízéves koromban apum kapott a szülinapi bulinkon – majdnem egy napon születtünk, harminc év különbséggel – egy egyszerű, akusztikus gitárt. Az iskolában épp akkor hirdettek egy gyorstalpaló gitártanulási lehetőséget. A későbbiekben kezdett húzni a szívem a rock és a keményebb zenéhez. Egyre jobban belemélyedtem a technikai részébe is; vizsgálgattam az erősítőket, a pedálokat, kiegészítőket. Négy éve a Cloud Factory zenekar énekese és gitárosa vagyok. Saját zenéket írogatunk, próbálunk fellépési lehetőségekhez jutni – most kisebb sikerekkel, a pandémia miatt. A zenére úgy tekintek, mint egy alternatívája a kábítószernek, ami nem káros.”
Árpi esetében az autizmus merült fel, de ez nem jelenti azt, hogy ne beszélne, mozogna, helytállna ugyanúgy, mint mások. Amit más megért, azt ő is; legfeljebb más a rálátása a dolgokra, ezért pluszidőre van szüksége, amíg feldolgozza. A zene viszont olyan számára, mint egy terápia, lelki gyógymód.
„Nem a kezdetektől szeretem a rockzenét, előtte mást is hallgattam, főként elektronikus zenét. Itthon egy stúdiófélét alakítottam ki, és dubstep zenét gyártottam a magam kedvére – ezt elromlott mosógépzenének is nevezik. Van, amikor elkap a jazz vagy a blues. Kevés műfaj van, amit esetenként sem hallgatok meg. Mindig olyat keresek, ami közel áll hozzám. A dallama általában nosztalgikus érzéseket hoz fel, a szövege pedig helyre pakol, amikor nehezebb élethelyzetbe kerülök. Amikor ideges vagyok és elképzelem, hogy jólesne valakinek egy pofont adni, akkor durvább rockzenéket hallgatok, mert olyankor belül tombol a lelkem, és minden feszültséget passzívan ki tudok adni magamból.”
Árpi jelenleg a gyöngyösi Károly Róbert Campus végzős hallgatója, programtervező informatikusnak tanul.
„Kiskoromban nemcsak a zene jött szóba, hanem a számítógéphez is értettem. Tizenévesként már számítógépet szereltem otthon. Sok helyen keresnek programozókat, weboldalfejlesztőket, ezért úgy gondoltam, ebbe az irányba kell mennem. A főiskolán igyekszem jól teljesíteni, mert új utat nyithat számomra. Szeretnék ezzel a végzettséggel elhelyezkedni, de jó lenne, ha a zene sem csak hobbiszinten maradna meg. Természetesen nem lehet arra alapozni, hogy rocksztár leszek vagy énekes, de mindenki biztat, hogy milyen tehetséges vagyok, és foglalkoznom kell vele.”
A fiatal rockzenész, aki korábban nehezen illeszkedett be az osztályközösségbe, most maga keresi a társaságot, sőt a családalapítást is tervezi.
„Szeretek szórakozni. Nincs olyan hétvégém, amikor ne mennénk társaságba a barátnőmmel. Korábban nem volt rá szükségem, de egyre inkább igénylem. Szeretnék minél több embert megismerni, beszélgetni velük. Ez a zenéhez, fellépésekhez is szükséges. A jövőmet saját házzal, családdal, két gyerekkel és egy kutyussal képzelem el. A labrador a kedvenc fajtám; ez a legtisztább lélek, mert adni is tud, nem csak kapni. A húgom már házas, gyereke is született. Mostanra kezdem azt mondani, hogy jó a kapcsolatunk. Kisebb korunkban gyakran veszekedtünk, verekedtünk, de megtanultuk felnőttként kezelni egymást és elfogadni a különbözőségeket.”
A 22 éves gyöngyösi fiatalember hosszú utat járt be. A problémás gyermek egy értékes, önálló egyéniséggé vált, aki tud és akar tenni a céljaiért, a saját fejlődéséért.
„Nem jó, ha korlátozzuk a másikat, és nem engedjük, hogy egyedi legyen. Azt tartom fontosnak, hogy az ember maradjon önmaga, és ne mást utánozzon, vagy ne másnak akarjon megfelelni. Szeretem, ha mindenkinek sajátos a véleménye. Mindig lesz olyan, akivel nem értünk egyet mindenben. Attól vagyunk emberek, hogy más hozzáállását tiszteljük, és nem ítéljük el, amiért nem úgy gondolkodik, mint mi. Az autizmus számomra nem volt hátráltató tényező, ugyanakkor nem is akarom kihasználni, és mindent csettintésre megkapni. Jobb küzdeni a dolgokért, mert így tudom becsülni, értékelni. Mindig próbálok embernek maradni.”
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓ: BAJNOKI FERENC
