A farsang a mulatozások időszaka. Két csendesebb egyházi ünnepnap – vízkereszt és hamvazószerda – közé ékelődik. Azt már megszoktuk, hogy ezen a télbúcsúztató ünnepen jelmezt öltünk, viszont hajlamosak vagyunk a mindennapokban is álarcot viselni. Dr. Moretti Magdolna pszichiáter főorvossal, pszichoterapeutával arra keressük a választ, miért érezhetjük szükségét valódi énünk takargatásának, és hogyan találhatjuk meg önmagunkat a különböző elvárások és szerepek közt.
Mi állhat a farsangi alakoskodás, elrejtőzés mögött?
Ez egy régi, pogány gyökerű ünnep, amely szoros kapcsolatban áll a termékenységgel, a bőséggel, a téltemetéssel, a tavasz beköszöntét siettető rítusokkal. A természetnek van egy ritmusa és nekünk is, amit néha elfelejtünk. Egy intenzívebb időszak után jön az elcsendesedés, a visszavonulás, a böjt ideje. Az álarcosbálok, maszkos felvonulások kitűnő alkalmat adnak arra, hogy az emberek más arcukat is megmutathassák, rejtett vágyaikat kifejezhessék. Dél-Európában a farsang olyan kivételes időszaknak számított, amikor viszonylag büntetlenül, nyíltan is ki lehetett mondani bármit. Mindez a terápiák során is alkalmazható: az álarc védelmében egyesek képesek kimondani azt, amit egyéb körülmények között nem mernének.
A gyermekeknek még nincs szükségük álarcra ahhoz, hogy önmagukat adják, előbb-utóbb viszont megtanulják kontroll alá helyezni magukat. Ez pozitív vagy negatív folyamatnak tekinthető?
Amikor a kisgyerek ráhangolódó és empatikus szülőkkel nő fel, őszintén kifejezi önmagát. Ugyanakkor meg kell tanulnia, hogy másképp viselkedjen bizonyos helyeken és személyekkel: az óvó nénivel, a testvérekkel, a szülőkkel. Biológiai szempontból ez mind-mind egy külön ’áramkört’ jelent az agyban. Ha a szülő éretlen személyiség vagy bántalmazó, akkor hiányzik a tükrözés; nem figyel a gyerek szükségleteire, és nem engedi, hogy az legyen, aki. Nemcsak szülő teheti ezt, hanem egy pedagógus vagy edző is, aki kritizál, leminősít. Így a gyerek megtanulja elrejteni az igazi énjét, és kifejlődhet egy ’ál-én’, amit ott visel, ahol erre rákényszerül. A gyerekek megindítóan lojálisak, és mindent megtesznek azért, hogy szeretve legyenek. Sőt, a tükrözés és gondoskodás iránya meg is fordulhat, ha a gyerektől várja a szülő, hogy ’olvassa’ őt és ráhangolódjon. Ezért sok gyerek ’kis felnőttként’ viselkedik, a saját szükségletét háttérbe szorítva. Szoktuk mondani: ahogyan szólsz a gyermekedhez, az lesz a belső hangja.
A különböző helyzetekben mutatott eltérő viselkedés is lehet egyfajta alakoskodás?
Jung persona, azaz szerepszemélyiség néven írta le azt a magatartást, amit a külvilág felé kommunikálunk. A különböző közegekben más a szerepszemélyiségünk, ami bizonyos szempontból pozitív, ugyanakkor lehet elrejtőzés, sőt hozzánk is nőhet ez a maszk.
Fontosak mások visszajelzései a személyiségünkkel kapcsolatban, de mit tegyünk, hogy ne mindig mások elvárásainak feleljünk meg?
A tanítványaimnak mindig javaslom a ’Lépj a cipőjébe’ gyakorlatot, vagyis nézzünk magunkra a másik szemszögéből. Milyennek lát a társunk, a gyerekünk, milyenek vagyunk életünk különféle színterein? Ha valaki jól alkalmazkodik, jól integrált személyiséggel rendelkezik, és van önbizalma, akkor jó lesz a kapcsolata a külvilággal, és tudni fogja, mikor hogyan viselkedjen. De ha arra tanítottak bennünket, hogy rejtsük el magunkat, és nem jó, amit gondolunk, az zavart okozhat. Súlyosabb esetben elbizonytalanodhatunk, hogy egyáltalán kik vagyunk.
A fiúkat gyakran katonásan nevelik, hogy rejtsék el az érzéseiket, és ne sírjanak. Ez tényleg erősebbé tesz minket?
Először is tisztában kell lennünk az érzéseinkkel, szükségleteinkkel. Ha ezt mindig le kell tagadni, elidegenedhetünk önmagunktól. Soha nem szabad azt mondanunk a gyereknek, hogy ne vedd komolyan, nincs okod sírni. Arra kell nevelnünk, hogy szabadon fejezze ki, mondja el, mit érez, persze megfelelő keretek között. Sajnos úgy vagyunk kódolva biológiailag is, hogy a gyengeséget ne mutassuk ki, mert az veszélyes. Házunk és lelkünk zugait sem mutatjuk meg mindenkinek, és nagy bizalom, bátorság kell ahhoz, hogy valaki igazán fel merje tárni magát.
Megkerülhetetlen, hogy beszéljünk az online térről, ahol épp a magamutogatás a hangsúlyos, kissé fals módon, hiszen mindenki a legszebb arcát kívánja kirakatba tenni.
Nézzük először a pozitív oldalát: ha jobbnak akarok látszani, valószínűleg igyekszem jobbá is válni, tehát van előnyös oldala. De ijesztő az a parttalan és felszínes kommunikáció, amit látunk a közösségi médiában, és iszonyú beszippantó ereje van, főleg az érzékeny korban lévő serdülők számára. Rengeteg konfliktus adódik abból, hogy ki mit tett fel, vagy mit osztott meg. Az egészséges személyiség működéséhez szükség van privát szférára, ahová nem engedünk be akárkit.
Mi szükséges ahhoz, hogy le merjük vetni a fölöslegesen viselt álarcainkat?
József Attila szavai érvényesek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Minket is tükröznek, és mi is tükrözünk másokat. Néha ez nem tetszik, de bizonyos személyek véleménye igenis számít. A legfontosabb az önismeret, az önmagunkkal való együttérzés és kapcsolódás másokhoz. Hiába érzi valaki, hogy akkor vív ki tiszteletet, ha kedvére tesz másoknak. A környezet gyorsan rájön, hogy ki lakik a maszk alatt. Shakespeare ma is üzen Hamlet szavaival: “Mindenek fölött/ Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,/ Következik, hogy ál máshoz se léssz.“
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
