Halász Judit Egerben koncertezett
Július 10-én a Bartakovics Béla Művelődési Ház falait megtöltötték Halász Judit színésznő, énekesnő ismert dalai. A művésznő korát meghazudtolva ugyanúgy táncolt, énekelt a színpadon, mint ahogy gyerekkori emlékeimben őrzöm. Ráadásul maga vezette autóját Budapesttől Egerig, a rekkenő nyári hőségben.
Mindig öröm az egri családok számára a látogatása. Milyen emlékek fűzik a városhoz?
Több alkalommal adtunk koncertet a Gárdonyi Géza Színházban, évek múlva ugyanott, az Egri Tavaszi Fesztivál programján belül is. Emlékszem, sokszor voltak szabadtéri koncertjeim, rengeteg néző érdeklődésével egy kiállítás és vásár keretében. Legutóbb két egymást követő évben gyereknapi előadást tartottunk a sportcsarnokban.
Eger gyönyörű város, és borzasztóan örülök, ha néha idelátogatunk. Nekem nem újdonság, mert a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumba jártam Budapesten, és annak testvériskolája az egri Szilágyi volt. Az unokáimmal is ellátogattunk a városba, hogy lássák és megismerjék a várat, sétáltunk a belvárosban, bementünk a Bazilikába. Ötéves unokám itt látott életében először egy koldusasszonyt a templom lépcsőjén. Majdnem sírt, úgy sajnálta, hogy vannak emberek, persze nem csak Egerben, akik nem tudnak megélni, és koldulásra kényszerülnek.
Hogyan sikerül megőriznie a fiatalos lendületét? Mi a titka?
Ez a szakmám, hivatásom, mesterségem. Mi magunkkal hoztuk a főiskoláról, a tanárainktól, mestereinktől, hogy ez „hosszú meccs”, és az embernek a fizikumára és a szellemére ugyanúgy kell vigyáznia akkor is, ha húszéves és akkor is, ha nyolcvan. Mindenféle szerep előfordulhat az életünkben, és azoknak szellemi és fizikai állapotunkban is meg kell felelnünk. Az egyetlen dolog, ami már untat és fáraszt, az a sminkelés, a ruhapróbák, a sok figyelem arra, hogy fésülködni, hajat mosni… Persze egy új szerephez valami új külsőt kitalálni, az ma is izgalmas. A pandémiás maszkban az volt az egyetlen pozitívum, hogy szemüveget vettem, maszkot húztam, és bárhol megjelenhettem anélkül, hogy előtte a tükörbe pillantottam volna!
Minek köszönhető, hogy évtizedek óta el tudja varázsolni a gyerekeket?
Gondolom, ez adottság. Előtte tíz évig sikeres színésznő voltam a Vígszínházban, a televízióban, a filmeken is, és tíz év után kezdtem el koncertezni. Akkor találkoztam először élő gyerekközönséggel, akik ugyanúgy ülnek, mint a felnőttek a nézőtéren, csak egészen másképp viselkednek. Ez úgy meglepi a felnőtt közönséghez szokott színészt, előadót, hogy kíváncsivá válik, mi ez a különbség, és hogy működik. Erre nincs oktatás, ezt meg kell tapasztalni, tanulni. Az ember kénytelen a saját tehetségére, adottságaira hagyatkozni. Azt lehet érezni, mihez csatlakoznak szívesen a gyerekek, és mit unnak. Meg kellett tanulnom a koncertek szerkesztését úgy, hogy ne legyenek olyan pillanatok, amikor elalszanak a gyerekek, hanem maradjon ébren az érdeklődésük. A lemezeim végén éneklek altatókat vagy lírai dalokat a lefekvéshez is, de koncerteken ezeket nem adom elő.
A gyerekektől – Magyarországon elsőként – megkapta a Mosolyrend Lovagja címet, számos más elismerése mellett. A mosolya mögött valódi derű, optimizmus áll?
A színpadról jövő hazugságot a gyerekek hamarabb megérzik, de ahogy mindenki másnak, nekem is megvannak a magam gondjai és bajai. Megtanultam, hogy amikor becsukom magam mögött az ajtót, és eljövök egy koncertre, vagy bemegyek a színházba előadásra, akkor egy másik világba lépek, és kint kell hagynom mindent, ami a magánéletemben fáj vagy nehéz. Ez nem könnyű, mert előfordul mindannyiunkkal, hogy olyan bajt hagyunk kint, amit alig tudunk elviselni.
A sűrű programja mellett melyek a legkedvesebb közös időtöltései az unokáival?
Egyáltalán az, ha találkozunk. Már kamaszok, tinédzserek, és mindegyikük elkezdi a saját életét építgetni, barátokat szerezni, és jó viszonyt ápolni velük. A nagymama ilyenkor már nem olyan fontos, de azért néha előfordul, hogy amikor elutazunk valahová, egyszer az egyik jön velünk, másszor a másik, tehát külön-külön mindegyiket elvisszük magunkkal, és próbáljuk velük megismertetni azt a világot, ami nekik még idegen. Esetleg olyasmiben segítünk, amihez mi jobban értünk, vagy amiről többet tudunk: irodalmi vagy művészeti ismeretekben. Örülünk, ha adódik olyan helyzet, amikor valamelyik kinyílik, és elmondja búját-baját, örömét, de hát ez egyre ritkább.
Mit szeretne leginkább átadni, átörökíteni a gyerekeknek?
Elsősorban azt, hogy mielőtt megismernének valakit, ne ítélkezzenek felőle! Ne a külseje, a származása vagy a vallása szerint ítéljünk meg másokat! Előbb tudjuk meg, hogy ki az az ember, milyen jellemmel és gondolatokkal! Mi is könnyen el lehetünk ítélve más által, aki nem ismer minket, és nem tudja, hogy kik vagyunk igazán. Azonkívül az emberséget. Segíteni kell azoknak az embereknek, akik nehezebb körülmények közé születnek. Nem egy olyan gyerekkel találkoztam, aki jobban odafigyelt, és jobban vágyott a tudásra, mert tudta, hogy csak azáltal szerezhet magának jobb életet, mint amit a szülei élnek. És soha ne legyünk árulók, ne áruljuk el egymást! Úgy válogassuk meg a barátainkat, hogy ne essen nehezünkre a titkaik megtartása! Vannak olyan barátságnak vélt kapcsolatok, amelyekről később kiderül, hogy nem igaziak, és minket is bánt utólag, hogy nem kellett volna annyi mindent elmondanunk magunkról. De szeressék a testvérüket, mert lehet, hogy egy barátságnak vége szakad, de a testvérük örökre testvér marad!
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓ: GÁL GÁBOR
