Sivák Zsófia fotográfiái, avagy a valóságból kiemelt pillanatok
Nem éppen szokványos dolog olyasvalakiről írni, akinek nem csupán a szüleit ismerem évtizedek óta – az édesanyja a munkatársam volt, az édesapja a barátom –, de őt magát is. Igaz, tinédzserként egy jó időre eltűnt a szemem elől, majd amikor újra találkoztunk, már nem az a kislány állt előttem, akire emlékeztem, hanem egy ifjú hölgy, aki akkoriban nagy izgalommal készült a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfiai szakára. Majd megint évek teltek el, mire újra hallottam róla: ekkor már nemcsak végzett az egyetemen, de olyan komoly elismeréseket is bezsebelt, amelyekre egy, már hosszú ideje a pályán lévő fotós is büszke lehet. És a sikerek mindmáig folytatódnak: az idei, 39. Magyar Sajtófotó Pályázaton a „társadalomábrázolás, dokumentarista” fotográfiák között Sivák Zsófia – hiszen róla van szó – „Áraink forintban értendők” című, Heves megyei kocsmákról készített sorozata végzett az első helyen. Hogy mikor kezdett el érdeklődni a fotózás iránt? Mely témák állnak igazán közel hozzá, s mit jelenetnek számára az elismerések? Többek között ezekről kérdeztük őt.
Noha nekünk – a sajtó íratlan szabályai szerint – magázódnunk kellene, ez nemcsak furcsa lenne, de kényelmetlen is, így hagyjuk a formaságokat… Szóval, Zsófi, azt tudtam, hová jársz középiskolába, ám arról fogalmam sincs, mikor kezdtél el érdeklődni a fényképezés iránt…
A fotózás már akkor is foglalkoztatott, amikor az EVENTUS Üzleti, Művészeti Középiskolába mentem tanulni, csak ott akkor ilyen képzés épp nem indult. Így grafikus szakirányon végeztem, bár az messze nem izgatott annyira, mint a fényképek világa. Így a suli mellett fotózgattam, persze, amatőrként. Miután az érettségire számomra egyértelművé vált, hogy ezzel akarok foglalkozni, kizárólag a MOME fotográfia szakára jelentkeztem, ahová később fel is vettek.
És arra visszaemlékszel, minek a hatására kezdtél el képeket készíteni?
Nem tudom valamilyen határozott élményhez, eseményhez kötni. Szerintem a kezembe akadt egy automata gép, amivel aztán kattintgattam. Arra viszont emlékszem, hogy azok a képek még csak nem is hasonlítottak azokhoz, amiket most csinálok. Megkomponált dolgok voltak – csendéletfélék, előre beállított jelenetek, stb. –, s persze, bűn rosszak. Jóval később fordult a figyelmem a valóságábrázolás felé, azaz, hogy a maguk természetességében mutassam meg az embereket, jelenségeket.
Túl az egyetemen, túl ezernyi felvételen, megmaradt az a szerelem, amelyet annak idején éreztél a fotózás iránt?
Igen. S hogy mit szeretek benne? Elsősorban azt, hogy a valóságból úgy tudok kiemelni pillanatokat, hogy azok mást – vagy mást is – jelentenek, mint amikor lejátszódtak. Vagyis, hogy a megszületésük után kapnak valamiféle többlettartalmat.
A Magyar Sajtófotó Pályázaton mindkétszer a társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfiák kategóriában indultál. Feltételezem, ez a kedvenc témád…
Nem egyszerűen ez a kedvenc témán, hanem csak ezzel foglalkozom, ha én választhatom meg, mit fotózok. Persze, más a helyzet, amikor megbíznak valamilyen feladattal.
És „csak” dokumentálni szeretnéd a sokszor elkeserítő, sőt, tragikus valóságot, avagy abban is bízol, hogy a képek adott esetleg valamiféle változást is elindíthatnak?
Amikor a fotózást elkezdtem, valamelyest hittem az utóbbiban, de ma már teljesen másként látom. Úgy gondolom, a fotográfia nem képes arra, hogy különböző folyamatokat generáljon. Legfeljebb azt érhetjük el – ez a maximum –, hogy a képek okán kialakuló diskurzusnak, vitának, stb. köszönhetően történik valami. Önmagukban a fotóktól az égvilágon semmi sem várható. Az emberek megnézik őket egy kiállításon, esetleg néhány pillanatig gondolkodnak róluk, aztán annyi.
A sajtófotó-pályázaton kívül más sikereid is voltak már. Fontosak számodra ezek, vagy ha jönnek, jó, de ha nem, az sem baj…
Hazudnék, ha azt állítanám, hidegen hagynak az elismerések. Már csak azért sincs így, mert engem például motiválnak. Főleg, mert visszacsatolást jelentenek: azt mutatják, értették a képeim üzenetét, mások is jónak tartják, amit én. De úgy gondolom, díjak nélkül is ezen az úton haladnék.
És miként születnek az ötleteid? Például a kocsmák megörökítésének szándéka honnan jött?
A kocsmák világa már régóta foglalkoztatott, de nem nagyon tudtam a dologgal mit kezdeni. Aztán az egyetemen rengeteg olyan fotót készítettem, amelyek igencsak nyomasztó témákat dolgoztak fel – mélyszegénység és hasonló élethelyzetek –, s amiktől besokalltam. Arra gondoltam, talán elő kellene vennem a kocsmatörténetet, elvégre abból lehet egy könnyed, vidám anyagot összehozni. Aztán nem éppen egy ilyen sorozat született, de ez már más kérdés…
Van-e olyan fotós, aki a példaképed? Vagy legalábbis, akinek szereted a képeit…
Általánosságban elmondhatom, azoknak a munkái állnak közel hozzám, akik a fotóikba belevisznek valami egyedit, csak rájuk jellemző gondolatot, szemléletet. A hazaiak közül kedvelem Barakonyi Szabolcs humorral átszőtt képeit. Szokványos riporteri helyzetekből tud valami teljesen más, szubjektív tartalmat kihozni. De említhetem Fátyol Violát is, aki mindig személyes témákból indul ki, ám a sorozatai mégis univerzálisan értelmezhetők.
Szerinted mennyiben változtatja meg a fotózáshoz, a képekhez való viszonyunkat, hogy manapság, hála az okostelefonoknak, boldog-boldogtalan fényképez, mégpedig műszakilag mind jobb és jobb eszközökkel?
Manapság a technika jóvoltából már alap, hogy jó minőségű felvételek szülessenek. De hiába éles egy kép, az nem helyettesítheti a megközelítést, a gondolatot, a látásmódot, vagyis mindazt, amitől egy-egy fotó egyedi, izgalmas, értékes lesz.
A világhírű fotóriporter, Robert Capa ismert mondása így hangzik: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Bár ő ezt a bölcsességet vélhetően a háborús képek készítése alapján fogalmazta meg, talán az általad fotografált élethelyzetekre nézvést is igaz. Vagy tévedek?
Mivel én nem tudnék úgy fotókat készíteni, ha előzőleg nem ismerném meg a helyet, az embereket, nem szívnám magamba az ottani hangulatot, nem gondolkodnék el a látottakon, az idézett kijelentés az esetemben teljesen igaz. Ugyanakkor mindenki munkamódszere más. Például az angol származású Martin Parr képein egyértelműen látszik, hogy semmilyen mélyebb kapcsolatban nincs a szereplőivel, mégis zseniális, amit csinál. Többnyire abszurd jeleneteket mutat be, amelyekben egyszerre van jelen a humor és a társadalomkritika. Jóllehet rajongok a munkásságáért, mégsem tudnék az ő attitűdjével dolgozni. Nekem szükségem van valamiféle bensőséges hangulatra ahhoz, hogy olyan fotókat tegyek le az asztalra, amiket később is nyugodtan vállalhatok.
„Miért jó a kávéházban? Hát, mert az ember nincs odahaza, még sincs jó levegőn” – hangzik az olykor Kellér Dezsőnek, máskor Királyhegyi Pálnak tulajdonított szellemesség, amely nemcsak egy nagyszerű bonmot, de azt is kiválóan mutatja, hogy a kávéházakat a törzsközönség szinte a második otthonának tekintette, ha nem éppen az elsőnek. És nem véletlenül, mivel ezek az ikonikus helyek nem pusztán a társadalmi érintkezés fontos színterei voltak, de – többek közt – a hazai tollforgatók legjelesebbjeinek szeretett alkotóműhelyei is.
Még csak megtippelni sem tudom, hány és hány kuplé, vers, kabarétréfa, novella, egyfelvonásos vagy éppen vezércikk született a mára kultikussá vált kávézók valamelyikében. Teszem azt, a Hadikban, amelynek asztalai körül – hírhedetten rossz kávéjuk dacára – rendre olyanok ücsörögtek, mint Móricz Zsigmond, Déry Tibor, Füst Milán, Tóth Árpád, Heltai Jenő, némelykor József Attila, hogy a szintén a törzsvendégek közé tartozó Karinthy Frigyesről és Kosztolányi Dezsőről már ne is beszéljünk. Mindez persze már a múlt, hiszen a békebeli kávéházakat eltüntette az idő…
Akárcsak azokat a klasszikus kocsmákat, amelyekből egykoron minden településen akadt, és amelyek egy ideig még az „átkos” megszűnését követően is tartották magukat. Igen, egy ideig ugyanis az évek múltával sorra-rendre szűntek meg azok a kultikus helyek, amelyek napjainkra már csak igen kevesek emlékezetében élnek. Gondoljunk csak például Egerre… Hol van már a Náci bácsi-féle borozó a Dobó térről a maga kétféle, „A” és „B” likőrével? Hol van az ügyvédek és újságírók által nagy előszeretettel látogatott „Bankbüfé”? És hol van a vaskályhával felszerelt Szantófer, vagy éppen az az emblematikus ivó, amelyet előbb – néhai tulajdonosának neve miatt – mindenki csak Herendiként, míg később Putyi kocsmájaként emlegetett? Egytől egyig mind a múlté.
Amiként bizonyára ugyanez a sors vár a falusi kocsmákra is, amelyek úgy-ahogy még tartják magukat. Hogy meddig? Ki tudja… Tulajdonosaik mindenesetre a cigarettastopot, a félkarú rablók kormányzati betiltását, a dohányboltok megjelenését, nem utolsó sorban pedig az internet térhódítását okolják a haláltusájukért. Kétségtelen, ezek mind-mind nagy szerepet játszhatnak a vég közeledtében, akárcsak a fiatalok elvándorlása, aminek köszönhetően a falvak elöregednek, végül teljesen elnéptelenednek. Sokaknak pedig, akik e rengeteg csapás ellenére is talpon maradtak, vélhetően a koronavírus-járvány miatt elrendelt, végtelen hosszúságúnak tűnő zárás adja majd meg a kegyelemdöfést.
Ne legyen igazam, de úgy érzem, pár év múlva már csak elmesélni tudjuk az unokáinknak, milyenek is voltak ezek a tipikus vidéki kocsmák. Jó esetben talán megmutatni is. Fényképeken. Köszönhetően az olyan fotósoknak, mint amilyen az Egerben született és a középiskolai éveit is itt töltő Sivák Zsófia, aki Heves megyei kocsmák sorát örökítette meg a jövő nemzedékek számára. És, ha e helyek el is tűnnek valamikor, a felvételek megmaradnak. Ez pedig nem is kevés.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: SIVÁK ZSÓFIA
