Beszélgetés Herczeg István grafikussal
Aranydiplomát kapott idén Herczeg István grafikus, festő. 1971-ben végzett Egerben, az akkor Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, majd néhány év múlva ott, később az Eventusban oktatott. A hivatás szeretetét otthonról hozta, hiszen pedagóguscsaládba született: édesanyja tanítóként, majd egyetemi könyvtárosként dolgozott, édesapja a Miskolci Egyetemen oktatott.
Két kiállítás között ültünk le beszélgetni a Bartakovicsban: a Guba Rózsa iparművész különleges babáiból nyílt tárlat, és a Vitkovics-házban látható, a 80 éves Kopcsik Lajos mestercukrászt köszöntő kiállítás között félúton. Túl a hetvenen Herczeg István még mindig aktív részese az egri kulturális életnek, de, ahogy ő fogalmazott: az iskolai tanításból már kiöregedett, viszont még tart szakmai bemutatókat, foglalkozásokat.
Mikor derült ki, hogy van érzéked a rajzoláshoz?
Édesanyám és édesapám is nagyon jól rajzolt, de a húgom és az öcsém is. Első munkám ötéves koromban egy kutyafejű csirke volt, amit sikerült a falvédőre felrajzolnom… Általános iskolás koromban zongoráztam is, de végül, egy sajátos poénnal zárult vizsga után a rajzszakkör maradt meg nagyobb súllyal az életemben. 1963-ban felvételiztem a Budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, és ott eldőlt a sorsom. A rajzolás mellett egyébként még a túrázás, a természet szeretete, a gombászás, a pecázás töltötte ki a gyermekkoromat Sajószentpéteren.
Középiskola után egyből az egri főiskolára jelentkeztél?
Nem egészen… Budapesten készültem továbbtanulni, de a felvételik előtt egy osztálykirándulás alkalmával Egerben jártam, és megkapott a város hangulata, a piros háztetők, az épületek barokksárga színei. Emlékszem, hogy leültem a Dobó téren egy padra, szemben a Minorita templommal, közben galambok röpködtek körülöttem… Leült mellém egy idős férfi, és harmonikázni kezdett. Annyira megfogott ez a hangulat, hogy elhatároztam, itt fogok élni. Átkértem a papírjaimat, ide jelentkeztem földrajz-rajz szakra.
Mennyire vonzott a pedagóguspálya?
Édesanyám is tanított egy ideig, de szerencsés is vagyok, mert fantasztikus tanárokkal találkozhattam a tanulmányaim során. Bár készültem erre a pályára, rájöttem, hogy az alap- és középfokú oktatás nem művészi irányultságú, úgyhogy mégsem kezdtem mindjárt tanítani. Néhány évig más területeken próbáltam ki magam, többnyire alkalmazott grafikusként, makettezőként, majd címfestőként dolgoztam. 1973-ban katonai szolgálatra hívtak be. 1978-ban egy önálló kiállításom után, korábbi tanáraim, Nagy Ernő és Blaskó János hívtak tanítani a főiskolára, a hallgatókkal már jobban éreztem magam. A rajz tanszéken tanítottam rajzot, grafikát, népművészetet, festészetet Blaskó János, majd Ernő bácsi tanszékvezetése alatt. Kiváló műhelymunka folyt a főiskolán, számtalan kiállítást szerveztünk a hallgatóknak. Nagyon tehetséges, szakmailag elkötelezett fiatalokkal dolgozhattam együtt, sokukkal ma is tartom még a kapcsolatot. 1984-ben viszont felmondtam, ugyanis építkezésbe kezdtem, és a befejezésre kértem egy év fizetés nélküli szabadságot, de nem kaptam meg. Később szívesen visszamentem volna tanítani, de már nem hívtak… Ezután részben alkalmazott grafikából éltem, emellett megfestettem kedvenc horgász- és gombászhelyeimet. Sokáig független alkotóként dolgoztam. Akkoriban szigorúan zsűrizték a képzőművészeti alkotásokat, és nagyon keresettek is voltak, de később, a 90-es évektől megszűnt a zsűrikényszer, és tele lett a piac értéktelen művekkel. Ebben már nem találtam a helyem, így főképp címertervezéssel és alkalmazott grafikával foglalkoztam. Számtalan település címerét terveztem szerte az országban.
Idővel azonban visszatértél a tanári pályához.
Pár barátommal gondolkodtunk magániskola indításán, de az nem jött össze. Kaptam azonban egy lehetőséget az Eventustól 2000-ben, ahol majd’ húsz éven át elsősorban szakképzősöket tanítottam alkalmazott és művészi grafikára, valamint rajzra, festészetre. Szerettem azokkal a gyerekekkel foglalkozni, az volt a legfőbb célom, hogy megszerettessem velük a szakmát, fejlődjenek, és látáskultúrára neveljem őket. Érzékeny, tehetséges diákokkal dolgozhattam, sokan közülük művészeti pályázatokon díjakat nyertek, majd képzőművészeti, vagy más főiskolákra jelentkeztek.
Szigorú pedagógus voltál?
Nem tudom… Szeretettel és örömmel tanítottam, követeltem is, és mindenkitől elvártam, hogy hozza ki magából a maximumot, fejlődjön.
Mi mindennel foglalkoztál az oktatás mellett?
Folyamatosan nagyon sok egyéni és csoportos kiállításon vettem részt. Szeretettel emlékszem például a cseh testvérvárosban, Kutná Horában rendezett kiállításomra, vagy a Fiatal Alkotók tárlataira, és az Egerben megnyitott Herczegek című kiállításra is. Ma már inkább kurátorként dolgozom kiállításokon, ilyen volt a nyáron megnyílt Keresztutak című tárlat a Vitkovics-házban, vagy a most látható babakiállítás a Bartakovicsban, illetve Kopcsik Lajos nyolcvanadik születésnapjára nyílt tárlat szintén a Vitkovicsban. Lajossal egyébként, aki szintén sajószentpéteri, a 90-es években kezdtem el dolgozni. 2005-ben nyílt meg a Marcipánia, ahol szerettünk volna egy kis művészeti teret bemutatókkal, kézműves műhellyel, nyáresti programokkal, de végül ez nem valósult meg. Örömmel látom azonban a Facebookon, és különböző fórumokon, hogy a Marcipánia a leglátogatottabb helyek közé tartozik ma Egerben.
Manapság milyen intenzíven alkotsz?
Idén készült három akvarellem. Ritkán festek már… Olajgrafikákat készítek, és egyéb technikákkal alkotok. Szoktam mondani a gyerekeinknek, azért festek már ritkábban, hogy ne álljanak a képeim összepakolva az ágy mögött. Pár éve már, hogy hetente egyszer néptáncra járunk a feleségemmel, és a mozgás, valamint az ott kialakult remek közösség teljesen kikapcsol. Mint ahogy a ház körüli munkák, barkácsolás Gergő unokával, vagy épp az alkonyati fényekben való gyönyörködés egy pohár bor mellett.
Elégedett vagy?
Nem igazán… Talán több időt és energiát kellett volna fektetnem az érvényesülésbe. Ezt rosszul kezeltem. Több közösségi térben szerettem volna maradandó nyomot hagyni – képekkel – az itt töltött ötvennégy év alatt. De valószínűleg ez csak nekem fontos. Kaptam díjakat, de jobban szerettem volna inkább több megbízást. Az is lehet, hogy nem érdemes ezen gondolkodni, mert ma már nincs jelentősége annak, hogy egyedi képzőművészeti alkotások között éljenek az emberek… Így aztán maradok egy egyszerű, ismeretlen vidéki „kismester”, ahogy nevezni szoktam magam (nevet). Ma már mindenki festőművész, bármely önjelölt alkotóból művészt csinálnak. Számomra így nincs értéke ennek a szónak, így, ha megkérdezik a titulusomat, azt válaszolom: grafikus és festő vagyok.
SZERZŐ: VASS JUDIT
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
