Kopcsik Lajos
Szinte nincs olyan hazai és nemzetközi díj, amelyet az elmúlt évtizedekben ne kapott volna meg a világ- és olimpiai bajnok, Oscar-, illetve Venesz-díjas, Guinness rekorder mestercukrász, Kopcsik Lajos, Eger, valamint Sajószentpéter díszpolgára, aki ebben a hónapban lesz 79 esztendős. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. A 2005-ben megnyílt Kopcsik Marcipánia névadójával és vezető művészével beszélgettünk pályájáról a múzeumban. Az egriek méltán lehetnek büszkék arra, hogy a város szívében található állandó tárlatra a világ minden tájáról érkeznek látogatók.
A mai fiatalok számára talán elképzelhetetlen, hogy valaki gyerekként választ egy szakmát, és abban évtizedeken át fáradhatatlanul és lelkesen dolgozik. Milyen háttérrel indult?
Édesapám bányász, édesanyám háztartásbeli volt. Ugyanakkor például a zene szeretete abból fakad, hogy édesapám csodálatosan harmonikázott, egy barátja pedig hegedűn játszott, és gyakran muzsikáltak együtt.
Gyengécske, betegségekre hajlamos gyerek voltam. Egy alkalommal szülővárosom (Sajószentpéter) főutcáján sétáltunk édesanyámmal, és megálltunk Schmida Pál cukrászmester üzlete előtt, amelynek ablakára ez volt írva: Rendes fiút tanulónak felveszek. Édesanyám egyből mondta, hogy jelentkezzek. 1955-ben, 14 évesen így kerültem a szakmába. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez az utam. Megcsináltam mindent, amit kértek: a betanulás része volt, hogy takarítottam, bevásároltam. Ám rövid időn belül bevonták az iparengedélyt és egyik napról a másikra befalazták Pali bácsi üzletének ajtaját.
1956-ban került a Borsodi Vendéglátó Vállalathoz, ahol Csányi László lett a mestere.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt Laci bácsi rám bízta üzemét miskolci elfoglaltságai miatt. Ez nekem nagyon sok önbizalmat adott. Három évvel később kitüntetéssel végeztem tanulmányaimat, és megkaptam a Belkereskedelem Kiváló Tanulója címet. Ennek köszönhetően utazhattam a fővárosba gyakorlatra. Az I. és XII. Kerületi Vendéglátó Vállalat Roham utcai fagylaltkészítő és süteményes üzemében (ma Déryné Bisztró) dolgoztam, amelyet Malatinszky Károly irányított. Itt együtt dolgoztam Szamos Mátyással, aki a mindennapi műhelymunka mellett sorra nyerte meg az országos szintű cukrászati versenyeket. Rendkívül sokat tanultam tőle, és a mai napig megvan az a kis notesz, amelybe innentől kezdve jegyzeteltem a különböző szakmai fortélyokat.
Nem csábította maradásra a főváros?
Maradhattam volna, ám jól döntöttem, hogy hazamentem, mert ennek köszönhetően ismertem meg a szomszédos Holdfény cukrászdában dolgozó Margót, aki immáron 59 éve a feleségem és a mai napig kitartó társam. Ő mindig is olyan hátteret biztosított nekem, hogy nélküle sehol sem lennék. Talán külsőség, de kollégáim és később a versenyeken résztvevő társaim például mindig irigykedtek rám, hogy milyen szépen vasalt ingekben dolgozom. Két évvel a házasságkötésünk után 1963-ban sikeres mestervizsgát tettem, 1964-től pedig vezető lettem a Borsodi Vendéglátóipari Vállalat cukrászüzeménél Kazincbarcikán. 1977-ben szereztem meg a vendéglátóipari szakérettségit.
A mindennapos munka mellett 1960-tól részt vett az összes jelentős megyei és országos szakmai versenyen, majd az 1970-es évektől jöttek sorra a nemzetközi megmérettetések. Szinte minden alkalommal első díjjal jutalmazta alkotásait a zsűri. Mi lehet a titka?
Talán a munka végtelen szeretete. Világéletemben boldog ember voltam, mert a szakma rengeteg örömet adott. Mindig is hajtott a tudásszomj, hogy újabb és újabb technikákat, illetve eljárásokat ismerjek meg, és alkalmazzam is azokat. Sohasem éreztem lemondásnak, hogy gyakorlatilag nem ismertem a hétvégi pihenőnapok fogalmát.
A nyugat-európai városok – Bécs, Frankfurt, Karlsruhe, Bázel, Prága, Luxemburg – valamennyi szakmai versenyén aranyérmet kaptam. 1977-ben a Salon Culinaire Mondial bázeli világkiállításon például cukortésztából készítettem egy Zsolnay díszítésű vázát, s abba karamellből kardvirágokat. Itt is aranyérmet nyertem, és a munkáimról készült fotók bekerültek a svájci szakmai “Aranykönyv”-be.
1988-ban költöztem Egerbe, ahol a Panoráma Szálloda és Vendéglátó Vállalat cukrászüzem vezetője lettem, majd a Marcipán Cukrászda, később a Kopcsik cukrászdát vezettem. Az 1996-os berlini olimpiára például nem önszántamból mentem, hanem előző évben felkértek, hogy egy Szegeden megrendezésre kerülő szakmai versenyen legyek a zsűri elnöke. Emellett kérték, hogy vigyem el tíz munkámat, mert szeretnének tartani egy alkalmi kiállítást a verseny részeként. A válogatott ekkor már készült a szakácsok és cukrászok következő olimpiájára, és a kollégáim látva az alkotásaimat, javasolták, hogy a cukrász artisztika kategóriában indulnom kellene. Beneveztem azzal a tíz munkával, amit éppen kiállítottam. A német fővárosban 10 aranyérmet akasztottak a nyakamba, amely addig nem fordult elő az olimpiák történetében.
Évtizedek óta foglalkozik cukrászati artisztikával, és 2005 nyarán nyílt meg a Kopcsik Marcipánia. Mitől őrzik meg alkotásai állagukat?
A cukor legnagyobb ellensége a por és a nedvesség. A marcipán alapvető tulajdonsága, hogy – a benne lévő mandula magas zsírtartalma miatt – avasodik, éppen ezért munkáimnak nem ez az alapanyaga. A két főbb anyag, amellyel dolgozom, a cukortészta (porcukor és zselatin), valamint a glazúr, amely tojásfehérjéből és porcukorból van kikeverve. A zselatint először fel kell főzni, majd lehűtve, tésztát lehet gyúrni az anyagból. Gyorsan kell vele dolgozni, mert hamar olyan keményre szárad, mint a porcelán. Ebből adódóan kiválóan lehet csiszolni. A megformázott anyag fehér, amelyet a csiszolást követően temperával lehet úgy színesre festeni, hogy a színek se fakuljanak ki. Időről időre olyan cukrászati alapanyagokat szereztem be, és olyan módszerekkel kezdtem el dolgozni, amelyek segítségével alkotásaim hosszú évekig változatlanul megőrzik eredeti állapotukat. Nem volt szakirodalma annak, amit csináltam. Természetesen a versenyek alkalmával előfordultak apróbb törések, részben ezért a legtöbb esetben két példányt készítettem mindenből ezekre az alkalmakra.
Kik hatottak még Önre?
A szintén Egerben élő festő- és grafikusművész, Herczeg István és Sebők Sándor (sógorom), cukorcsiszoló mester számtalan munkám megalkotásában vett részt. Mind a hárman Sajószentpéteren születtünk. Több mint 40 évig foglalkoztam kortárs képzőművészettel, és sok elismert alkotóval – Kass János, Hincz Gyula, Duschanek János, Lóránt János Demeter – álltam baráti kapcsolatban.
2008-ra készült el a Marcipániában egy régen dédelgetett álma, a Barokk szoba, ahol a parkettától a csillárig cukorból van minden. Kikről mintázta a helyiségben lévő alakokat?
Amikor megcsinálták nekem a 15 négyzetméteres helyiséget, szépen lassan összeállt, hogy hol lesz a kályha, a heverő, a tükör és az asztal. Az unokáim fotójáról mintázott cukor képek is helyet kaptak a szobában. A feleségemről és magamról is készítettem egy portrét barokk hajviseletben. A fésülködő asztalon minden megtalálható. Kitaláltam egy történetet, hogy a szobácskában lakik egy kis hölgy, aki hegedűn játszik.
Mi foglalkoztatja most?
Nagyon sok fotóm van, amelyek a kiállításokon, vagy éppen munka közben készültek. Mostanában ezeket pakolgatom és rendszerezem. Szeretném, ha a képek megmaradnának, és a fiatalabb generációk tagjai is megismerhetnék az alkotásaimat.
SZERZŐ: ZSIGMOND LILIAN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
