25 éves az Egri Vitézlő Oskola
Az Egri Vitézlő Oskola bár negyed évszázada, 1996-ban alakult, a szervezet múltja mégis régebbre tekint vissza. A katonai hagyományőrzés a Dobó István Íjászklubban, az egri vár falai között indult útjára. A közösség múltjáról, céljairól, sikereiről és jelenlegi tevékenységéről az egyesület egyik alapító tagját, Berecz Mátyást, valamint vezetőjét, Csillag Tamást kérdeztük.
Hogyan alakult át az egykori íjászklub hagyományőrző, végvári vitézeket tömörítő szervezetté?
Csillag Tamás: Annak idején az egri várban található Ispotály-pincében kialakítottak egy íjászpályát, majd erre szerveződött a társaság, – fogadták a vendégeket, bemutatókat tartottak. Később, 1996 nyarán, amikor megrendezték az első Végvári Vigasságokat, a visegrádiak hagyományőrző produkciói láttán az alapítóink arra gondoltak, hogy nemcsak íjászkodni kellene, hanem beöltözni, szablyát, lándzsát ragadni, – ezzel is színesítve a bemutatókat. Majd ahogy a Vitézlő Oskola megalakult, az íjászklub megszűnt, így akár tényleges jogelődként is lehet rá tekinteni.
Milyen névváltozásokon ment keresztül az Egri Vitézlő Oskola?
Cs. T.: Magát a szervezetet tulajdonképpen a Dobó István Íjászklub néhány tagja alapította, az alakuló ülésüket pedig 1997. január 6-án tartották – Egervári Vitézlő Oskola néven, de később kiderült, hogy létezik egy Egervár nevű település, így a megkülönböztethetőség miatt szükségessé vált a névmódosítás. Még ezzel együtt is előfordult, hogy összekeveredett a két név, például egyszer egy kamion érkezett a vár udvarára, és mikor szóltak, hogy hozták a szállítmányt, a fuvarlevélből kiderült, hogy nem az egri várba, hanem Egervárba kellett volna menniük… Alig néhányszáz kilométer a különbség a két település között (nevet).
A törökkori hagyományokkal az országban az egri szervezet kezdett elsőként foglalkozni. Annak idején miért éppen „ebbe a fába vágtátok a fejszétek”?
Berecz Mátyás: Az ihletet a korai visegrádi játékokhoz kapcsolódó lovagi tornák adták, de úgy gondoltuk, hogy Egerhez a törökkori hagyományok illenek leginkább, és mivel elsősorban erről híres a város, úgy döntöttünk, ezzel kellene foglalkoznunk. Azt tudni kell, hogy borzasztóan nehéz volt abban az időben nekivágni ennek a vállalkozásnak, de még most sincsenek ehhez kötődő tankönyvek, leírások – persze a kutatások terén már sokkal jobban állunk. A kezdet kezdetén nekünk kellett kitalálnunk, hogyan kell előállítani az eszközöket, ruhákat… stb. Ez is egyfajta tanulási folyamatot igényelt. A járatlan utat választottuk, amely ugyan nem volt zökkenőmentes, de azt gondolom, megérte.
Milyen mértékben bővült az Egri Vitézlő Oskola tevékenysége az elmúlt évtizedek során?
B. M.: Elsősorban színesedett a paletta, például a vívással, amelyet szintén nekünk kellett kimunkálni, hiszen ehhez sem rendelkeztünk leírásokkal, hogy miként csináljuk. Fontos megemlíteni két vívómesterünket: Várhelyi Dénes színművészt, illetve Fekete Györgyöt. Előbbi színpadi vívást tanított, amely alapokról biztos léptekkel indulhattunk, majd idővel, – valamint a tagságunk bővülésével -, sportvívással is foglalkoztunk. Utóbbi vívómesterünk, Fekete György sajnos tavaly elhunyt, őt nagyon sokan ismerték Egerben, hosszú évtizedekig tanított a Dobó István Gimnáziumban. Igen sokat köszönhetünk neki, például annak a stílusnak a rekonstruálását, amellyel annak idején a vitézek vívhattak, hiszen az egészen más, mint a mostani sportvívás.
Milyen forrásokból ismerhetők az egykori vívóstílusok?
B. M.: 20-25 év elteltével elmondhatjuk, hogy rengeteg kutatás áll mögöttünk. Az elkészült vívókönyvek például a fennmaradt technikákról is beszámolnak. A kaukázusi táncok, és egyáltalán a törzsi táncok elemeiben megmaradtak a vívó mozdulatok, és egyrészt ezekből visszafejtve lehet az egykori, 16. századi szablyavívást rekonstruálni.
A bemutatókon használt fegyverek mennyire veszélyesek?
Cs. T.: A programok előtt ezeknek mindig lehúzzuk az élét, tehát hagyományőrző rendezvényekre senki nem mehet élezett fegyverrel, de még ennek ellenére is nagyon veszélyesek. Így elmondható, hogy nálunk nemcsak a látvány, hanem a biztonság is nagyon fontos szempont, éppen azért, hogy egy-egy előadás után ne a baleseti sebészeten kössenek ki a tagjaink.
Előfordultak kisebb-nagyobb balesetek?
Cs. T.: A kezdeti időszakban, amikor a betanulás tartott, sajnos rendszeresen előfordult, hogy például a színpadról rögtön vittük az adott illetőt autóval a kórházba.
Egy-egy rendezvény alkalmával a vívásnál lehet egyfajta koreográfiáról beszélni? Ezekkel meg lehet esetleg előzni a baleseteket?
Cs. T.: Nagyon érdekes, mert éppen ezt találtuk a veszélyesebbnek, hiszen ebben az esetben mindkét félnek nagyon alaposan be kell tanulnia a mozdulatokat, amelyeket minden körülmények között elő kell adniuk. Főleg, ha tömegben kell bemutatni egy jelenetet, az nem feltétlenül az előzetesen megbeszéltek szerint működik, hiszen változik a környezet, amelyhez alkalmazkodni kell. Ebből könnyen adódhatnak balesetek, ha például egy-egy módosításnál valaki nem tud megfelelően vagy időben reagálni. Éppen ezért vezettük be a „mester és tanítvány” módszert, illetve kombináltuk a sportvívást a színpadi változattal, így gyakorlatilag előre jelezzük, mit fogunk csinálni. Például a széles vágások látványosabbak, illetve biztonságosabbak is, hiszen az ellenfélnek marad ideje felkészülni.
B.M.: Ehhez persze szükséges, hogy tudjon vívni az illető. Így látja, hogy mi fog következni, és reagálni is fog tudni rá. A „mester és tanítványa” egyfajta módszertan, amelyet Fekete György vívóedző fejlesztett ki nekünk, és arról szól, hogy egy tapasztaltabb vitéz mutatja, mi fog következni, és akár egy kezdőt is be tud vonni, hiszen megtanít egy-két mozdulatot, amelyet így biztonságosan elő lehet adni.
Több bemutatótokhoz is volt szerencsém az elmúlt években, és tudom, hogy ezek igen interaktívak. Mi történik, ha olyasvalakit hívtok ki a közönség soraiból, aki kissé kétbalkezes és egyáltalán nem tud vívni, például engem?
B. M.: Kisebb veszteségekre mindig kell számítani (nevet).
Miképpen alakul az utánpótlás? Jelentkeznek fiatalok is a Vitézlő Oskolába?
B. M.: Szerencsére folyamatosan érkeznek hozzánk egyészen ifjak is, sőt olyan tagokkal is számolhatunk, akik 5-6 éves koruk óta kitartanak a vitézek mellett, mára pedig felnőttként, a saját gyermekeikkel képviselhetnek bennünket. Generációk nőttek fel a csapatunkban, tagjaink évtizedek óta lelkesen követik ezt a hobbit.
Lehet azt mondani, hogy biztos pontnak számít az egyesület a Dobó István Vármúzeum programkínálatában?
Cs. T.: Gyakorlatilag, ahol megjelennek a katonai hagyományőrzők, ott mi is megmutatkozunk. Éves szinten több kiemelt eseménnyel lehet számolni, ezek az Emlékhelyek napja, a Múzeumok éjszakája, illetve a szezonzáró Egri vár napja – ezeken a kezdetektől részt vesz a Vitézlő Oskola. És persze ne feledkezzünk meg a Végvári vigasságokról sem, ahol a 2012-től megvalósult profilváltás a szervezetünkhöz kapcsolódott! Korábban egy korszakilag vegyes programról beszélhettünk, hiszen egészen az Árpád-kortól 1848-ig megmutatkozott minden, sőt néha még a világháború is megjelent. 2012-től viszont egységes időszakot határoztuk meg, és ennek jelentette a csúcspontját az az ostrom, amely szintén a mi szervezésünkben történt.
A korábbi baráti összejövetelekből hogyan alakult hivatássá a hagyományőrző tevékenységetek? Nevezhető egyáltalán hivatásnak?
Ezt nem is lehetne másként csinálni, mint civil alapokon, baráti közösségként. Úgy gondolom, csak és kizárólag hivatásként nem működne, hiszen úgy pont a lényege veszne el belőle. Annál mindenképpen több, mint amit egy civil szervezet fel tud, vagy fel kell, hogy vállaljon, szerencsére a lelkesedés továbbra is hajtja előre az embereket.
B. M.: Olyan szinten hivatásként működik, ha az interpretációkról, interpretátorokról beszélünk, de ez csak úgy működik autentikusan, ha az adott illető maga is katonai hagyományőrző. Jó kapcsolatokat ápolunk egyébként külföldi szervezetekkel is, így például Angliában létezik ennek egy úttörő közössége, a Past Pleasures elnevezésű cég, akik katonai hagyományőrzőkkel, színészekkel mutatják be a középkori, kora újkori jeleneteket. Ez félúton mozog a profi színészet, illetve a hagyományőrzés között. Ezt már nyugodtan hívhatjuk profizmusnak.
Milyen turisztikai vonzerővel bír a Vitézlő Oskola? Egyáltalán milyen visszajelzéseket kaptok a helyiektől, illetve az Egerbe látogatóktól?
Cs. T.: Nagyon jelentős vonzerőről beszélhetünk, például az egri vár attrakcióinak fejlesztéséből is kivettük a részünket. Akkor azt a feladatot kaptuk, hogy dolgozzuk ki a projekt turisztikai tartalmait.
B. M.: Nagyon pozitív visszajelzés például, hogy majdnem minden turisztikai kiadványban szerepelünk. Amire igazán büszkék vagyunk, hogy öt éve a National Geographic Magazin címlapjára is rákerültünk. Marketingikonként is működik a csapat, hiszen gyakran használnak minket illusztrációként, amennyiben a török kori Eger kerül szóba. Ennek nagyon örülünk, mert éppen az a lényege a munkánknak, hogy autentikusan, hihetően és látványosan mutassuk be hagyományainkat.
Cs. T.: A kezdetek kezdetén, amikor először láttak bennünket egy felvonuláson, akkor a turistáktól kaptunk olyat, hogy „Kik maguk, szerbek?”, vagy hogy „Nézd, Anyu, mohikánok!”, de szamurájként is illettek bennünket. Mára azért nagyjából mindenki felismeri bennünk a végvári vitézeket. Szívesen készítenek velünk közös fotót, és sikerül az alapismereteket átültetni, amely elemi célunk, vagyis ne kizárólag szórakoztassunk, hanem adjunk át olyan információkat a történelmünkről, helytörténetünkről, amelyekkel esetleg azelőtt nem rendelkezett a közönségünk.
B. M.: A múzeumpedagógiai óráknak is eleme volt a katonai hagyományőrzés, így az óvodásoktól a középiskolásokig rendszeresen tartottunk és tartunk bemutatókat. Ez a legjobb módszer, hogy bevonjuk a diákokat. Az az álmunk, hogy a helytörténetoktatásban is alapnak számítson ez a fajta hagyományőrzés.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
