Beszélgetés a „Pro Agria” szakmai díjjal kitüntettet Varga Istvánnal
A szociális szférában végzett munka a kívülállók számára nem csupán rendkívül nehéznek, de sokszor meglehetősen sziszifuszinak is tűnik, mivel azok a nehézségek, amelyekkel az e területen dolgozóknak meg kell küzdeniük, mintha állandóan újratermelődnének. Más kérdés, hogy akadnak olyanok, akiket mindez egyáltalán nem tántorít el, s hosszú évtizedek óta fáradhatatlanul végzik azokat a feladatokat, amelyekről az átlagpolgárok igen keveset tudnak. E szakemberek egyike Varga István, a Hajléktalanok Gondozó Házának vezetője, akinek a tevékenységét az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából „Pro Agria” szakmai díjjal ismerték el. Hogy mit szólt a kitüntetéséhez, és hogy miként látja azt a területet, amelynek eddigi élete felét szentelte? Többek között erről kérdeztük őt.
Az olvasók talán megbocsátják, hogy tegezlek, ugyanis négy évtizede ismerjük egymást: Te egy-két esztendővel előttem szereztél diplomát az egri főiskolán, méghozzá népművelés–történelem szakon. De végül nem egy művelődési házban vagy általános iskolában kötöttél ki, hanem szociális területen. Miért?
A rendszerváltást követően rögtön a hajléktalanszállón kezdtem – mondja Varga István –, és ahogy telt-múlt az idő, mindinkább elkezdett érdekelni ez a munka. Később különböző posztokon dolgoztam a családsegítőben is, és rövidesen meggyőződésemmé vált, hogy ezen a vonalon kell haladnom, ami a további tanulást is magába foglalta. Így került képbe az ELTE Szociológiai Intézete, ami már csak azért is roppant vonzó volt számomra, mert esély mutatkozott arra, hogy olyan valaki tanítson, mint Ferge Zsuzsa, aki a szociológia kiemelkedő hazai alakja. És így is történt.
Mi minden kell ahhoz, hogy valaki jól boldoguljon azon tennivalókkal, amiket Te és a munkatársaid végeztek?
Az elkötelezettség és az empátia alapvető. Ám azt egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy ez egy szakma, amit egyetemen tanítanak, tehát hiába van valakiben bármennyi segítőkészség, önmagában az nem elegendő.
Sokan úgy vélik, azok, akik életvitelszerűen élnek az utcán, mind maguk tehetnek erről. Pedig én el tudok képzelni más okokat is. Jól látom?
Az igazság az, hogy a hajléktalanság a szegénységgel függ össze nagyon szorosan. Ráadásul utóbbi az esetek zömében öröklődik: a beszélgetésekből és az életinterjúkból kiderül, hogy azok az emberek, akik hozzánk kerülnek, nem első generációs szegények. E helyzetből ugyanis rettentő nehéz kitörni, a mai világ pedig különösen nem olyan, hogy ebben segítsen. Tapasztalataim szerint, ahogy távolodunk a rendszerváltástól, úgy dugulnak be egyre jobban a mobilitási csatornák. Gondoljunk csak bele, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mennyivel könnyebb volt egy vidéki, szegény, csekélyke érdekérvényesítő képességgel bíró család gyermekének a felsőoktatásba bekerülnie, mint manapság. Már önmagában az meghatározhatja valaki sorsát, hogy hol kezdi el az általános iskolai tanulmányait. Ez persze, régen is számított, de korántsem oly mértékben, mint manapság.
Egerben hány hajléktalan van a látókörötökben?
Pár éve összeszámoltam: úgy 160 emberről van szó. Hogy ez sok vagy kevés egy több mint 50 ezres városban, döntse el mindenki, annyi azonban tény, hogy az idő múlásával nem növekedett ez a szám. Annyit érdemes megjegyezni, hogy döntően azok az emberek válnak hajléktalanokká, akik elveszítik a társadalmi-emberi kapcsolataikat, és így nem várhatnak segítséget sem a családtól, sem a barátoktól vagy a közeli ismerősöktől. S még valami, amit rendkívül fontosnak tartok… Az egri hajléktalanoknak nem pusztán éjjeli menedékhely és átmeneti szállás áll a rendelkezésükre, hanem ápoló-gondozó ház is, ami biztosítja, hogy az idős, beteg, netán rokkant fedél nélküliek megfelelő ellátást kapjanak. Ilyen helyekből az egész országban mindössze 400 van, ebből 28 a városunkban. Ez azért nagyon lényeges, mert a hajléktalanok elöregednek, így előtérbe kerülnek az ápolási feladatok, amelyeket sem az éjjeli menedékhely, sem az átmeneti szállás nem oldhat meg, ugyanis azokban nincsenek meg a szükséges feltételek.
A munkatársaid közül nem egy 25-30 éve dolgozik itt, amiként Te magad is igen régen végzed ezt a tevékenységet. Mi motivál?
Megmondom őszintén, szeretek a jelenlegi helyünkön dolgozni, amelyet össze se lehet hasonlítani azzal az ingatlannal, amely egykor a Kertész úton volt. Arról nem is szólva, hogy itt szinte mindent úgy alakítottunk ki, ahogy akartuk, ezért még inkább a magunkénak érezzük ezt az intézményt. Én például már csak azért is igen szívesen jövök ide napról napra, mert jószerivel mindenhez köt valamely emlék, élmény. Annak meg különösképp örülök, hogy itt sokkal jobb körülmények várják a rászorulókat, mint sok-sok, általam látott hasonló helyen: például az éjjeli menedékhelyünkön mindenkor patyolattiszta ágyneműben fekhetnek le, mindenkinek van saját szekrénye, s még sorolhatnám. Ez nemcsak minket tölt el örömmel, de a hajléktalanokra is kihat.
Befejezésként az érdekel, mi jutott az eszedbe, amikor kiderült, hogy a kitüntetettek között vagy?
Először is végiggondoltam azt a három évtizedet, amelyet a szociális területen töltöttem, különös tekintettel arra a tizenhét esztendőre, ami a hajléktalanokkal való foglalkozás jegyében telt el. Aztán azon töprengtem, vajon rászolgáltam-e erre az elismerésre, és arra jutottam, hogy noha azt egyetlen valaki veszi át, igazából annak a közösségnek jár, amelyben az ember dolgozik. S persze azoknak, akik megteremtették azokat a feltételeket, amelyek között ma dolgozunk. Végül pedig az jutott eszembe, hogy született egri vagyok, a szó legnemesebb értelmében vett lokálpatrióta, akinek minden szerette e városban él, s akit minden ide köt. És miután Eger nekem sokat adott, úgy érzem, törlesztenem kell. Nem utolsó sorban azzal, hogy igyekszem jól tenni a dolgom.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
