Beszélgetés Gyökérné Lakatos Katalinnal, a fertőzőosztály dolgozójával
Aki életében csak egyszer is feküdt már kórházban, pontosan tudja, hogy az ápolási feladatok ellátása még – úgymond – „békeidőben” is milyen jelentős erőfeszítéseket követel meg a betegágyak mellett sürgő-forgó nővérektől. Hát még, amikor a világ egy olyan járvánnyal küzd, amelynek a vége egyelőre csak meglehetősen halványan látszik, s amely napról napra szedi az áldozatait. De vajon miként is élik meg ezt az embert próbáló időszakot mindazok, akiknek a koronavírus elleni harc frontvonalában kell helytállniuk? Egyebek mellett erről beszélgettünk Gyökérné Lakatos Katalinnal, a Markhot Ferenc Oktatókórház fertőzőosztályának főnővérével.
Miután hosszú évek óta arról hallani, hogy a magyar egészségügy milyen súlyos munkaerőhiánnyal küszködik, elöljáróban az érdekelne, hogy Ön miért ezt a pályát választotta…
Az igazság az – mondja Gyökérné Lakatos Katalin –, hogy amikor az általános iskola végén el kellett döntenünk, merre tovább, halvány fogalmam sem volt, mihez is kezdjek magammal. Az édesanyám viszont azt javasolta, hogy legyek ápolónő, mert az egy olyan hivatás, amire mindenütt és mindenkor szükség van. Ráadásul – tette hozzá – az én személyiségem éppen olyan, amit ez a szakma megkíván. Szóval az anyukám indított el ezen az úton, és hogy milyen jól látta a dolgot, minden másnál jobban mutatja, hogy ha a mai fejemmel kellene választanom, ugyanígy tennék.
Vajon arra gondolt az édesanyja, hogy Ön azok közé tartozik, akik szívesen istápolják az elesetteket?
Igen, ugyanis olyan típusú ember vagyok, aki nagyon nem jól viseli, ha másnak valamilyen gondja-baja van, ezért azonnal próbálok segíteni. Más kérdés, hogy ezt akkoriban én nem tudtam magamról, ám anyukám észrevette.
Ennyi évvel a háta mögött meg tudná fogalmazni, mi ennek a munkának a legfőbb szépsége, illetve nehézsége?
Nehéz kérdés, de számomra a legnagyobb öröm, amikor látom egy-egy betegen a javulást, továbbá, hogy ő is egyre inkább bízik a teljes felgyógyulásában, és sokkalta pozitívabban tekint a jövőbe, mint amikor bekerült hozzánk. Ez nagyon jó érzés, nem különben, amikor azt halljuk, milyen jól esik nekik, hogy törődünk velük, hogy megkérdezzük, hogy érzik magukat, mi újság az unokákkal, és így tovább. És a magam részéről azt is rendkívül hasznosnak tartom, hogy ezer és egyféle embert megismerünk, s megtanuljuk őket olyannak elfogadni, amilyenek. Ami a nehézségeket illeti, nem könnyű szembesülni az elmúlással, különösen, ha az embernek olyan korú hozzátartozói vannak, amilyeneket a kórházban veszítünk el. Természetesen mindenki igyekszik szétválasztani a munkát és a magánéletet, de ez nem is annyira egyszerű, utóvégre mi is emberből vagyunk.
Úgy vélem, azzal többé-kevésbé mindenki tisztában van, hogy mennyit kell dolgoznia egy nővérnek szolgálatban. Ám azt elképzelni is nehéz, milyen plusz terheket ró rájuk az a koronavírus-járvány, ami itthon is betegek sokaságát dönti le a lábáról naponta…
Nem kérdés, hogy a covid-19-betegek megjelenése több feladatot jelent, de ennél lényegesebbnek gondolom, hogy mindannyiunknak egy új helyzettel kellett szembesülni, egy seregnyi új dolgot kellett megtanulni, hiszen ezen a téren senkinek sem volt tapasztalata. Ehhez a folyamathoz sok-sok türelem kellett, többek között egymás iránt is. Hála istennek, azért igen sok segítséget kaptunk, legyen szó a többi osztályon dolgozó nővérekről vagy az intézmény vezetéséről. Mindezeknek köszönhető, hogy ma már lényegesen nagyobb rutinnal látjuk el a betegeket, mint tettük azt a legelején.
Naponta szembesülünk a járvány okozta veszteségekkel, amiket Önök közvetlenül élnek meg. Vajon fizikailag vagy lelkileg nehezebb ezzel a fertőzéssel harcolni?
Mindkettő. Fizikailag sem könnyű, hiszen sok a mozgásképtelen beteg, akiket nekünk kell mosdatni, pelenkázni, stb. Szerencsére az ápolási igazgatónőnk nemcsak tudja, hogy milyen erőfeszítésekkel jár a munkánk, de segíteni is igyekszik: így például naponta masszőrök jönnek az éppen szolgálatban lévő nővérekhez, hogy megmasszírozzák a vállakat, lapockákat, nyakakat. Ami nem csak azért jó, mert így felfrissülhetnek, hanem azért is, mert érezzük, hogy nem hagytak minket magunkra, hogy próbálnak minden módon segíteni.
Említette, hogy a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy egy ismeretlen kórral kellett megküzdeni. Gondolom, most annyival könnyebb a helyzetük, hogy már több tapasztalattal bírnak ezen a téren…
Ez így igaz. Mondok egy igen egyszerű példát… Ma már pontosan tudjuk, hogy a védőfelszerelésbe való beöltözésnek mi a folyamata, továbbá, hogy melyik folyosón megyünk be, melyiken jövünk ki – ez fontos abból a szempontból, hogy ne keveredjenek a tiszta és a fertőzött zónák –, és még nagyon hosszan sorolhatnám. Nem is beszélve arról, hogy a betegek gondozásának napirendjét is sikerült úgy kialakítanunk, hogy mindenkit a lehető legjobban ellássunk, ugyanakkor a fertőzött személyekkel való érintkezések számát a legkisebbre csökkentsük.
Sajnos, az egészségügyben dolgozókat sem kíméli a járvány. Nem félnek?
Butaság lenne azt állítani, hogy nem félünk, de az ember bízik a védőfelszerelésben, továbbá abban, hogy ha betartjuk az összes szabályt, sikerülhet elkerülni a megfertőződést.
Ön, aki közvetlen közelről érzékeli, milyen ez a betegség, mit mondana azoknak, akik relativizálják a koronavírust, ne adj’ isten, tagadják annak létezését?
Nézze, ez a vírus van, létezik, rendkívül súlyos megbetegedéseket is okozhat, s jó pár embert láttam ennek következtében meghalni. Meglehet, hogy évek múltán már csak egy rossz emlék lesz a járvány, de most itt van, felforgatta a mindennapjainkat, áldozatokat szed, ezért nem szabad félvállról venni.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
