A sikeres vállalkozó, akit ma már nem a pénz, hanem az alkotás hoz lázba
Hogy Csontváry Kosztka Tivadar tényleg valamiféle isteni sugallat hatására döntött a pályamódosítás mellett, erősen kétséges, ám annyi bizonyos, hogy a patikusként dolgozó férfi szinte egyik pillanatról a másikra hagyta ott gyógyszerészi állását, hogy aztán hátralévő idejét a festészetnek szentelje. Nos, némileg hasonló történet játszódott-játszódik le az egri Fürjes Péter életében is, aki ma már sokkalta szívesebben mesél azon képeiről, amelyek születése egy magánéleti törésnek köszönhető, mint az általa alapított és vezetett cégről, amit a nulláról indulva fejlesztett sikeres vállalkozássá.
Az élet visszaigazolta az akkori döntését, de azért érdekelne, hogy annak idején miért a szobafestő-mázoló szakmát választotta?
Túl azon, hogy már gyermekkoromban is vonzódtam a festékek illatához – mondja Fürjes Péter –, a családi körülményeim is befolyásolták a döntésemet: egyrészt az a tény, hogy díszítő festő édesapám gyönyörűen dolgozott, másrészt, mivel a szüleim hétéves koromban elváltak, s az édesanyám egyedül nevelt, szakmát kellett választanom, hogy minél gyorsabban önállóvá váljak és pénzt kereshessek. De attól függetlenül, hogy az élet kényszerített erre az útra, egyáltalán nem baj, hogy így történt.
És hogyan született ebből egy jól menő vállalkozás?
Egy jó darabig egyéni vállalkozóként dolgoztam, majd 32 évesen alapítottam meg azt a kft.-t, amely most is él. Ezt követően tettem le a mestervizsgát, és mind a mai napig a szakmában tevékenykedem.
Teszem hozzá: sikeresen. Hiszen a honlapjuk szerint nem csupán társasházak felújítását végezték el, de olyan építmények is szerepelnek a referenciamunkáik között, mint például a lajosvárosi templom, az Irgalmasok kápolnája, a Shiraz Hotel, a Cascade Barlang- és Élményfürdő és még sorolhatnám…
Igen, szerencsére tényleg jól alakultak a dolgaink, köszönhetően annak, hogy – s most hadd legyek szerénytelen – kitartóak voltunk, illetve mindig igyekeztünk a legprecízebben, a legjobb minőségben, határidőre teljesíteni a megbízásokat. Ma már a megyében rendkívül sokan ismernek bennünket, ám hosszú út vezetett onnantól, amikor a biciklimen toltam a létrámat, a festékesdobozaimat. Úgy gondolom, ha visszatekintek, nincs okom szégyenkezni. És bár jelen pillanatban még vezetem a céget – amely egyébként most tíz embernek ad munkát –, azt tervezem, hogy pár év múlva a fiaim veszik át a stafétabotot, akik ugyanazt a szakmát választották, mint jómagam. Ezt amúgy nem erőltettük rájuk, ők döntöttek így, minden bizonnyal azért, mert kicsi koruktól látták, mit és hogyan csinálok, akárcsak én az édesapámat.
Az, ahogy beszél, nekem azt sugallja, valamelyest már kifelé kacsingat abból a világból, amelyben jelenleg is él…
Félreértés ne essék, egyáltalán nem arról van szó, hogy már nem érdekel a kft. sorsa, hanem, hogy sok-sok mindent átértékeltem magamban, így egyes dolgok ma már kisebb fontossággal bírnak, mint korábban. Ez többek között azt is jelenti, hogy már nem feltétlenül az a törekvés vezet, hogy a lehető legtöbb munkát megszerezzem a cégünk számára.
Miért? Hiszen egy vállalkozásnak ez a legfőbb célja…
Úgy vélem, az elmúlt évtizedek során a magam és a családom számára is sikerült megteremteni azt az anyagi biztonságot, amelyről annak idején legfeljebb csak álmodhattam, s ami most lehetővé teszi, hogy másnak is éljek – így a hobbimnak –, ne csak a munkának. Főként, mert szakmai téren is elértem azt, amit valamikor szerettem volna. Na, szóval más dolgok már jóval nagyobb örömöt okoznak, mint az, ha elnyerünk egy többmilliós megbízást.
És a festészethez való vonzódása mikor kezdődött? Vagy mindig megvolt, csak éppen nem alakultak úgy a dolgok, hogy bele is vágjon ebbe a kalandba?
Gyanítom, hogy az ilyen irányú érdeklődésem jórészt az édesapámnak köszönhető, aki Budapesten a képzőművészeti szakközépiskolába járt, ráadásul gyönyörű képeket készít. Más kérdés, hogy hiába is vonzódtam az effajta alkotó tevékenységhez, hiába gondolkodtam erről a dologról, nagyon-nagyon sokáig nem jutottam el odáig, hogy képek is szülessenek a kezem alatt.
Egészen addig, amíg a magánélete ki nem siklott…
Valóban. Amikor vége lett a hosszú, negyedszázadon keresztül tartó házasságomnak, elköltöztem a Tisza-tóhoz, közelebbről a sarudi nyaralónkba. Kár lenne tagadni, meglehetősen rossz lelki állapotban voltam, ráadásul az októberi, végtelenül szomorkás, szürke időjárás még lehangoltabbá tett. Arra már nem emlékszem pontosan, mi vitt rá, hogy vásznakat és festékeket vásároljak, de annyi bizonyos, hogy ott, a kazánházban születtek az első alkotásaim. Tájképekkel és csendéletekkel kezdtem, de valahogy nem találtam meg bennük azt az örömöt, izgalmat, amire vágytam. Ezt követően kezdtem el azokkal a durva textúrájú munkákkal foglalkozni, amelyeknél véglegesen kikötöttem. Ha arra kíváncsi, hogyan és mikor dolgozom, elárulom, hogy kizárólag az őszi hónapokban hódolok ennek a szenvedélyemnek, s csak úgy vagyok képes festeni, ha közben szünet nélkül szól a zene. És hát, az sem titok, hogy nálam szinte mindig menet közben dől el, mi lesz a végeredmény, hiszen a pillanatnyi megérzéseim vezérlik, hogy milyen technikát és anyagot, később pedig színt-színeket használok. A lényeg, hogy semmit sem tervezek el előre, hagyom, hogy spontán történjenek a dolgok. Nekem erre a szabadságra rettentően szükségem van, talán éppen azért, mert a vállalkozásomban mindent tervszerűen, előrelátóan kellett és kell csinálnom.
Mivel – mint kiderült – a kft. irányítása még teljesen az Ön kezében van, érdekelne, hogy a festészet továbbra is csupán hobbi, avagy már több annál. Például dolgozott-e már megrendelésre?
Bár lettek volna megbízásaim, ezeket eddig mindig visszautasítottam, mivel nem az a célom, hogy a képeimmel pénzt keressek. Azt persze, nem zárom ki, hogy egyszer valamikor ez is szempont lesz, de jelenleg szinte az összes alkotásom megvan, különösen, mert úgy érzem, rettenetesen fájna a szívem, ha bármelyiktől meg kellene válnom. Bár egy-két barátomnak és a fiaimnak már ajándékoztam egyet-egyet közülük, de – be kell vallanom – minden alkalommal csikorgattam a fogam, amikor más kezébe került a munkám.
Azt értem, hogy az anyagi haszon ez idő szerint nem jelent Ön számára semmiféle motivációt, de az talán igen, hogy a képeit másoknak is megmutassa… Például egy kiállításon.
Hogyne, ezt tényleg szeretném. És nemcsak azért, hogy lássák, mi minden került ki a kezem alól az elmúlt évek során, hanem azért is, mert őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy másokból milyen érzelmeket, gondolatokat váltanak ki azok az alkotások, amelyeket annyi örömmel és lelkesedéssel készítettem.
És vajon hogyan képzeli el a jövőjét azt követően, hogy a fiai átveszik a céget? A festészet akkor is megmarad amolyan kedvelt időtöltésnek, avagy komolyabbak a szándékai?
Úgy tervezem, hogy akkortól teljes egészében ennek szentelem az életem, már legalábbis azokban az őszi-téli hónapokban, amelyek hangulata nélkülözhetetlen ahhoz, hogy odaálljak a festőállványhoz és dolgozni kezdjek.
Nagyon sokat beszéltünk az őszről, pedig erős a gyanúm, hogy Ön most inkább a tavaszt, annak is az első hónapját várja…
Való igaz, hiszen márciusban egy új szerelem érkezik az életembe: akkor jön ugyanis világra az első unokám, egy kislány, aki már most olyan érzelmeket mozgat meg bennem, amelyek hatására új és új képek születhetnek.
Egy válsághelyzetből pozitívan is kijöhetünk
Jóllehet statisztikai adatokkal nem tudom alátámasztani a megállapításomat, meggyőződésem, hogy mai, felgyorsult világunkban lényegesen többen és többször kényszerülnek rá az életüket alapvetően más irányba fordító változtatásokra – legyen szó új munkahelyről, egy másik országba költözésről, ne adj’ isten egy házasságból való kilépésről –, mint néhány évtizeddel ezelőtt. De vajon általánosságban megfogalmazható, milyenek azok az emberek, akik könnyebben lépnek és élnek meg nagy váltásokat, és hogy melyek azok a körülmények, amelyek rábírhatnak valakit az addig járt út elhagyására? Először is erről kérdeztük a szakembert.
Úgy hiszem, nem igazán lehet körülírni – mondja Vári Orsolya tanácsadó klinikai szakpszichológus –, hogy milyen lelki alkatú személyek hajlamosabbak szakítani az addig megszokott életükkel, ám annyi egészen biztos, hogy mindezt olyankor teszi meg valaki, amikor már nem elégedett azzal a helyzettel, amelyben van… És most az „elégedettség” szót a „boldogság” kifejezés szinonimájaként használom. Egyszóval azokban merül fel a gyökeres változtatás gondolata, akik nem elégedettek, nem boldogok. Más kérdés, hogy a teljes szakítás az addigival általában csak akkor következik be, ha az azt megelőző, kisebb léptékű módosítások nem hoznak eredményt.
És az mennyire tipikus, hogy valaki egy hosszú házasságot követő, őt érzelmileg igencsak megviselő válás után egy olyan elfoglaltságban talál örömöt és megnyugvást – esetünkben ez a képzőművészet, közelebbről a festészet –, amely iránt mindig is vonzódott?
Nem gondolom, hogy tipizálni kellene vagy lehetne, ugyanis itt egyénekről van szó, minden ember, minden élethelyzet más és más. Az viszont aligha megkérdőjelezhető, hogy a képzőművészet – mint általában a művészetek – a lélek számára gyógyító erejűek. Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy egy válás mindenkor nagyon komoly krízishelyzet, függetlenül attól, hogy mi akarunk-e menni, avagy bennünket hagynak el. Egy ilyen érzelmi válságban szinte minden előfordulhat: az is, hogy az ilyenkor szokásos összeomlás nagyon hosszú ideig eltart, de akár az is, hogy ez a szakasz rövidebb, és a dolgok átértékelése, végiggondolása közben-után az ember rátalál valami olyasmire, ami megnyugtatja, ami boldogsággal tölti el. Lehet ez egy vadonatúj dolog, de olyan is, amellyel már régóta kacérkodott, ám soha nem vágott bele.
Ha jól értem, ez kedvező végkifejlete egy válságos helyzetnek…
Így van. Egy ember életében igen fontos, hogy feleletet találjon a „ki vagyok én?”, „mit is szeretnék csinálni valójában?” kérdésekre. A sors iróniája, hogy a válaszokhoz nem kevésszer az általunk megélt krízisek segítenek hozzá bennünket.
NÉVJEGY
NÉV: Fürjes Péter
SZÜLETÉSI HELY, IDŐ: Gyöngyös, 1970. 04. 19.
FOGLALKOZÁS, MUNKAHELY: szobafestő, mázoló, tapétázó mester; a Fürjes 2002 Épület- és Lakáskozmetikai Kt. alapítója-ügyvezetője
CSALÁD: elvált, egy 22, illetve egy 25 éves fiú édesapja
HOBBI: festészet, sportolás, Tisza-tavi kikapcsolódás
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
