Lisztóczky László új versantológiája látott napvilágot
Kányádi Sándor a magyar költészetet templomként jellemezte, amely minden korszak, minden költőegyéniség vonását magán viseli, Janus Pannonius latin kápolnájától kezdve Nagy László káromkodásból épített katedrálisáig. Ezt a templomi áhítatot érzem, amikor dr. Lisztóczky László József Attila-díjas irodalomtörténész otthonába lépek, a csönd borította, árnyékos nappaliba, amely végtelen könyvespolcaival az irodalom szentélye. Ebben az atmoszférában több antológia fogant, legutóbb az „Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel” című kötet, amely hiánypótló műként költők egymáshoz és egymásról írott verseit gyűjti egybe.
Mi ösztönözte az antológia megszületését?
Elsősorban a magyar költészet szeretete, mely a legnagyobb nemzetek költészetével is vetekszik, s melynek bűvöletében telt az életem. A költő időben és térben egyaránt tág és szervesen, oszthatatlanul egymásba fonódó közösséghez tartozik. Igazán nagyot csak az alkothat, aki hagyomány és újítás egyfajta szintézisét teremti meg. Mindenki keres példaképeket, igazodási pontokat a korviszonyoknak és alkati sajátosságainak megfelelően. Természetesen ezt teszi a költő is. De nem az őrzi meg emlékét, hogy miként kapcsolódik a hagyományhoz és a kortárs irodalmi élethez, hanem az, hogy mennyit tud adni önmagából, mennyire tud egyéni lenni, újat és eredetit alkotni.
Ebben a témakörben is igen gazdag a magyar líra.
Talán százszor is hatalmasabb anyagból kellett válogatnom. Arra törekedtem, hogy mindenki helyet kapjon az összeállításban, aki a magyar költészetben jelentős szerepet játszott. Ezt a célt kis megszorítással el is értem. Vannak a kötetben szereplő költők között olyanok is, akikhez kötetnyi verset írtak a kortársak és az utódok: a szelekció jelentette a legnagyobb és leggyötrelmesebb kihívást számomra. Vállalnom kellett a mulasztás, a tévedés, a szubjektivitás kockázatát is.
Tanár Úr szívéhez közel áll az erdélyi költészet, és ez tükröződik a kötetben is.
Így van, előszeretettel iktattam a kötetbe határon túli és főként erdélyi költőket. Meggyőződésem, hogy a Trianon okozta fájdalomra az összmagyarság lelki, szellemi, kulturális egységének megteremtése a legszabatosabb válasz, a legnagyobb gyógyír. Erre az egységteremtésre törekedtem és törekszem magyartanárként és irodalomtörténészként is.
Magyar szakos főiskolai hallgatóként mai napig őrzöm emlékeimben a Dsida-verseket, melyekről Tanár Úr mély ismerettel és csodálattal beszélt.
Dsida Jenő költészetét már Kalocsán, pályakezdő tanárként, az 1960-as évek második felében is tanítottam annak ellenére, hogy akkor még kirekesztő hangsúlyokkal formalistának, nacionalistának és klerikálisnak bélyegezték. Tanítványaimmal műsort állítottam össze a verseiből, amelyet bemutattunk a helyi Nagy Lajos Könyvtárban és a környékbeli falvakban is. Ma már tudjuk, hogy Dsida a legnagyobb magyar formaművészek egyike, aki megújította szakrális líránkat is. Gyógyíthatatlan, korai halállal fenyegető szívbetegségben szenvedett: amikor szélesre tárta a karját a világ felé, mozdulatában egyesült az első és az utolsó ölelés gesztusa. Thomas Mannt idézve: hamar megtalálta az élethez vezető zseniális utat. Költői hatásának a legfőbb titka az ezzel összefüggő intenzitásban rejlik. Kevés olyan örömtudó, életgazdag, a miniatűr szépségekre oly fogékony költői pályát ismerünk az egész világirodalomban, amilyen az övé.
Gárdonyi miért hiányzik az összeállításból?
Kizárólag azért, mert nem találtam érdemeihez, jelentőségéhez méltó verset. Őt mindenekelőtt prózaíróként és főként az Egri csillagok szerzőjeként ünnepelték, nem költőként, pedig például Kosztolányi Dezső magasztalóan nyilatkozott verseiről is.
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
