Márai Sándor mondatai plasztikusan jellemzik a járványhelyzet emberi vonatkozásait:
„A háború a legnagyobb próba és vizsga; minden kiderül, amit az ember önmagáról és embertársairól eddig csak homályosan gyanított, vagy tudni vélt; minden megmutatkozik a legmeztelenebb valóságában”.
A covid-járvány idején, amikor a legsötétebb napokat éltük, dr. Szűcs József zokszó nélkül, higgadtan, alázatosan, megállás nélkül mentette, ami csak menthető volt. Kitalált, szerelt, cipekedett, sajátos, de működő ötletével biztosította az oxigént a betegeknek, mindent elviselt, mindent kibírt, mindenkit biztatott, mindig a megoldást kereste, a lehetőséget, hogy hogyan mentsünk meg mindenkit, akit csak lehet. Mindennek utánanézett, mindent kipróbált. Motorja, alapja volt a covid elleni harcnak. Derűs, bátor és talpraesett személyiség, csapattag és harcos. Így ismertük meg őt. Maradjon is meg ilyennek!”
Nos, amennyiben dr. Ilonczai Péter, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet Belgyógyászati-Infektológiai Centrumának vezetője nem méltatja ilyen szép szavakkal az intézmény Semmelweis-napi ünnepségén főigazgatói dicséretben részesülő beosztottját, akkor is kíváncsi lettem volna az ifjú rezidensre, ám így még inkább érdekelt, ki is az a fiatal orvos, aki így helytállt a járvány hosszú hónapjaiban.
Mit érzett, amikor kiderült, hogy Ön is az elismertek között lesz?
Rettenetesen meglepődtem – mondja dr. Szűcs József –, ugyanis amikor legelőször hallottam erről a rendezvényről, azt hittem, a kórház valamennyi dolgozója kap majd ilyen dicséretet. És bár később kiderült, hogy ez személyre szólóbb dolog, még akkor is volt min csodálkoznom, mert azt gondoltam, egy egyszerű oklevélátadásról van szó, nem számítottam ilyen komoly eseményre. Ezért aztán a végén nem is annyira meglepettnek, mint inkább megilletődöttnek éreztem magam. Összességében nagyon jólesett, hogy így értékelték a munkámat.
És mit szól dr. Ilonczai Péter gondolataihoz? Hiszen nem mindennap fordul elő, hogy az emberről így beszél a felettese…
Valóban nagyon megható volt, ahogy vélekedett a tevékenységemről, emellett azt is igen pontosan foglalta össze, hogy mennyire kemény időszak áll a koronavírus-járvánnyal küzdők mögött. És hát, az is tény, hogy nem egyszer kreativitásra is szükség volt a betegek ellátásakor. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy csak részben tudtam figyelni a főorvos úr szavaira, mert – mint említettem – igencsak megilletődött voltam.
A gimnázium végén miért e pálya mellett döntött? Esetleg van orvos a családjában?
Az elhatározásomnak nem volt családi háttere. Inkább arról van szó, hogy általános iskolás korom óta érdekelt a biológia és a kémia. Meg abban az időben ment a televízióban a Doktor House-sorozat, s bár akkor is pontosan tudtam, hogy a való élet azért nagyon más, tetszett, hogy az orvosi munkában is különböző problémákat kell megoldani, miközben embereken segítünk. Persze, 18 évesen, végzős gimnazistaként nem mindig van tisztában az ember azzal, hogy mi lenne számára a megfelelő út, ám az azóta történtek fényében is úgy hiszem, helyesen döntöttem.
A párjával miért épp az egri kórházat választották képzésük helyszínéül?
Ez úgy történt, hogy negyedévesként egy nagyon jó barátommal megbeszéltük, hogy eljövünk ide egy kéthetes gyakorlatra. Jóllehet elsősorban a Szépasszonyvölgy vonzerejének volt köszönhető ez a lépésünk, az ittlétünk alatt nagyon megtetszett a kórház, különösen, hogy már akkor is emberszámba vettek bennünket, plusz, hogy tudtunk segíteni az osztály munkájában. De az sem mellékes, ha valaki egy ennyire szép városban élhet és dolgozhat.
Úgy emlékszem, a párja, akiről nemrégiben írtam, azt mondta, hematológusnak készül. És Ön?
Eredetileg a nefrológiát céloztam meg, de most már úgy látom, hogy a történet inkább az intenzív terápiás szakorvosi vizsga felé megy majd el. A jelenlegi feladataim egy része is a kritikusabb állapotú betegekkel való foglalkozáshoz kötődik.
A párja már elárulta, hogy Egerben szándékoznak letelepedni, ami azt jelzi, hogy jól érzik magukat a városban és a kórházban…
Így van. Eger nemcsak gyönyörű, de élhető város is. Amúgy annyira komolyan gondoljuk a dolgot, hogy már lakást is vásároltunk.
A szépségek után kicsit beszéljünk csúnyább történetről, jelesül a koronavírus-járványról. Hogy élte meg ezeket a drámai hónapokat?
Egy ideig csak készültünk a teendőkre, olvastuk a járvánnyal kapcsolatos publikációkat, amelyek egy részéről utóbb kiderült, hogy nem feltétlenül érvényesek. Aztán ősztől nagy hirtelen megsokasodtak a betegek, s onnantól nem volt megállás. Kiváltképp az nehezítette a munkánkat, hogy a covidot illetően nem volt tapasztalatunk. De az idő múlásával mind több és több ismeretre tettünk szert.
A méltatásából nekem az derült ki, hogy fizikailag és lelkileg is jól tűrte a járvány mindennapjait. De mégis: melyiket érezte megterhelőbbnek?
A fizikai igénybevétel nem szokott megviselni, mivel úgy vagyok a munkával, hogy gyerünk, álljunk neki, hiszen valakinek úgy is meg kell csinálni. Ám, ha nem rendesen pihentem ki magam, előfordult, hogy a kórházzal és a betegekkel álmodtam, ami azt jelenti, hogy a lelkemben ott motoszkáltak a történtek. Ennek ellenére is pszichésen volt nehezebb, hogy már-már reménytelen állapotban lévő betegeket tudtunk gyógyultan hazaengedni.
Ekkor mondja azt az ember, hogy ezért éri meg csinálni?
Igen. Tudtuk és éreztük, hogy a hozzánk kerülő betegek hozzátartozói tőlünk várnak segítséget, és a reményeikben sokszor nem is kellett csalódniuk. Nekünk pedig az jelentette a legnagyobb örömöt, ha a munkánknak köszönhetően valaki ott folytathatta az életét, ahol azt a járvány félbeszakította.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
