Beszélgetés Benkő Péter színművésszel, az Egri csillagok Török Jancsijával
Sajnos, mostanra igen kevesen maradtak minden idők legnézettebb magyar filmje, a Várkonyi Zoltán rendezte Egri csillagok legfontosabb szereplői közül, hiszen az olyan kiválóságok, mint Sinkovits Imre, Venczel Vera, Bárdy György, Bitskey Tibor, Somogyvári Rudolf – s még nagyon-nagyon sokan – mind-mind az „égi társulathoz” szerződtek. Nemrégen Kovács Istvánt, Bornemissza Gergely megformálóját kérdeztük a több mint fél évszázaddal ezelőtt készült mozi sikerének titkairól, a forgatás időszakának érdekességeiről, míg most Benkő Péter színművészt kerestük meg, hogy vele beszélgessünk az 1968. december 19-én bemutatott moziról, amelyben – a Színház- és Filmművészeti Főiskola harmadéves hallgatójaként, mindössze 21 évesen – Török Bálint fiát, Török Jancsit alakította.
Ha valaki – most történetesen én – megkeresi azzal, hogy az Egri csillagokról faggassa, melyek azok az élmények, amelyek legelőször az eszébe jutnak?
Az, hogy ez egy nagyon-nagyon különleges munka volt – mondja Benkő Péter –, mert a háború után jószerivel ez volt az első film itthon, ami a magyar történelemnek egy ilyen hősi időszakát, eseményét mutatta be. Számomra ez volt a legnagyobb élmény, jóllehet ennek a jelentőségét igazán csak később értettük meg, akkor ugyanis egyszerűen tettük a dolgunkat. Persze hazudnék, ha azt állítanám, nem éreztük, hogy itt valami nagyszerű születik, de – ismétlem – teljes mértékben csak a film fogadtatását követően döbbentünk rá, mit is jelent egy ilyen alkotás idehaza. Megjegyzem, azok a remek kollégák, a honi színésztársadalom színe-java, akik a különféle szerepeket játszották – Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, és még hosszan sorolhatnám –, mind-mind hallatlan lelkesedéssel végezték a dolgukat, hiszen valamennyien fontosnak tartották, hogy egy olyan mozi részesei lehetnek, amely a múltunk egy dicsőséges fejezetének állít emléket. Ráadásul ez a történet nem „csak” a hősies harcról, a bátorságról szól, hanem még sok-sok egyébről: a kitartásról, a becsületességről, a jó döntésekről, és így tovább.
Nyilván főleg ez magyarázza, hogy az Egri csillagok máig a legnézettebb film, de szerintem – és erre Ön is utalt – az sem mellékes, hogy a korszak legfoglalkoztatottabb, legnépszerűbb színészei egytől egyig megjelennek a vásznon…
Szoktam volt mondogatni, hogy bizonyos helyzetekben összejön egy-egy „Aranycsapat”, ahogyan az például az ’50-es évek magyar labdarúgó-válogatottja esetében is történt. Nos, ilyennek gondolom azt a társaságot is, amely 1968 nyarán együtt dolgozott egy közös célért, magamat pedig hihetetlenül szerencsésnek, hogy 21 éves fiatalként ilyen gárdában játszhattam. És bár voltak közöttük olyan óriási színészek, akiknek csak 3-4 mondatos szerep jutott, egyikük számára sem volt derogáló ezt elvállalni, merthogy egy filmes „Aranycsapat” tagjai lehettek. De van még egy dolog, ami miatt jómagam az Egri csillagokat – pláne manapság – fontosnak vélem. Bármerre nézünk ugyanis a világban, azt látjuk, hogy a korszellemhez tartozik a deheroizálás, azaz a hősök, a hősiesség megtagadása, holott példaképekre, mintául szolgáló cselekedetekre mindnyájunknak szüksége van. Márpedig Gárdonyi regénye és annak filmes változata éppen ilyeneket mutat föl, méghozzá valós eseményekre alapozva.
Amikor Kovács Istvánnal beszélgettünk a ’68-as forgatásról, azt mondta, volt valami sajátos, semmi máshoz sem hasonlítható hangulata azoknak a heteknek, többek között azért, mert mindenkit hajtott a lelkesedés. Ön is így emlékszik?
Teljesen. Az általa említett lelkesedés pedig véleményem szerint döntően annak tudható be, hogy legbelül valamennyien úgy éreztük, egy jó ügy érdekében dolgozunk. Talán ebből érzékeltek valamit a nézők akkor is, később is, ezért nézték meg az idők folyamán annyian az egri vár hősies védelmének históriáját.
Számomra már önmagában az csodálatos, hogy ilyen elképesztően gyorsan – nem egészen egy nyár alatt – elkészültek ezzel a kétrészes mozival, noha Pilisborosjenő mellett külföldön, egészen pontosan Bulgáriában is forgattak. Feltételezem, ehhez megfeszített munka kellett…
Való igaz, rengeteget dolgoztunk, de ezen túl olyan körülmények is segítettek bennünket, amelyek nélkül csak igen nehezen boldogultunk volna. Ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy a honvédelmi miniszter – ne felejtsük el, hogy az „átkosban” ez viszonylag könnyen ment – ezerszámra bocsátotta a produkció rendelkezésére a statisztákként szereplő kiskatonákat. Tegyük hozzá, utóbbiak kifejezetten élvezték ezt, ami tökéletesen érthető, elvégre összehasonlíthatatlanul kellemesebb dolog a laktanyán kívül lenni, mint odabent őrséget adni vagy éppen alaki gyakorlatokat végezni. Ma már ilyesmi aligha jöhetne létre, s nemcsak azért, mert más világot élünk, hanem mert mostanság a tömegjelenetekhez nem sok emberre, hanem jó számítógépekre van szükség.
Meg aztán így az Egri csillagok tényleges költségét is roppant nehéz megbecsülni. Amikor olvastam erről, mindenki horribilis költségvetésű filmről írt és beszélt, Kovács István pedig úgy emlékszik, hogy 90 millióba került a két rész. Ez ma jelentéktelen összeg, de ha figyelembe vesszük, hogy a statisztikák szerint ’68-ban a teljes munkaidőben foglalkoztatottak havi bruttó átlagkeresete 1928 forint volt, úgy valóban irgalmatlanul sok pénzről van szó…
És gondolja el, mekkorára rúgott volna a „számla”, ha az a több ezer kiskatona a statisztálást nem ingyen csinálja, ha a honvédség nem veszi ki a részét a fuvarozási és egyéb feladatokból. Én pontosan azért nem szívesen ítélem meg, hogy azt az összeget, amelyben a film került, soknak, kevésnek, netán reálisnak kell-e tekintenünk, mivel a valós költségeket ezer és egy tényező torzította.
Arról van-e ismerete, hogy Várkonyi Zoltán miért épp Önt szemelte ki Török János szerepére, avagy ez már örökre az ő titka marad. Netán közrejátszott ebben az egy évvel korábban, 1967-ben készített, A koppányi aga testamentuma című kalandfilm, amelyben Ön főszerepet kapott, és amely úgyszintén hatalmas sikert aratott?
Tudni nem tudom, de úgy hiszem, elsősorban A koppányi aga testamentumának köszönhető, amit a televízióban éppen úgy látni lehetett, mint a mozikban, s amely ismertté tette a nevemet, valamint komoly lendületet adott a pályafutásomnak. Ezért nagyon-nagyon hálás vagyok a sorsnak. Na, persze, akkortájt rajtam kívül voltak még idehaza magam korabeli férfi színészek, de alkatilag leginkább talán én hasonlítottam arra a figurára, ahogy a rendező Török Jánost elképzelte. És ha már Várkonyi… Nem azért mondom, mert nagyon sokat köszönhetek neki, de ő hihetetlenül jó szakember volt, aki remek szemmel válogatta az embereket erre vagy arra a szerepre. És ezt nem pusztán az Egri csillagokban lehetett megtapasztalni, de szinte minden filmjében.
Azt a népszerűséget, amit A koppányi aga testamentumában Babocsai László megszemélyesítésével szerzett, Török János megformálása tovább fokozta?
Hála istennek igen. Ezért is tartom úgy, hogy hallatlanul nagy szerencsém volt, hiszen tényleg nem gyakran fordul elő, hogy egy színművészeti főiskolás így rajtoljon, köszönhetően annak, hogy két év alatt két olyan filmben játszhat komoly szerepet, amelyeket a magyar nézők rögtön a szívükbe zártak.
Várkonyiról jutott eszembe: sejtésem sincsen, vajon a hazai televíziók a nemzeti ünnepeinken mit adnának, ha ő nem készíti el A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt vagy az Egri csillagokat. Mert csak ezeket lehet elővenni a jeles alkalmakkor, hiszen azóta sem születtek ilyen nagyszabású alkotások…
Így van, de – mint már említettem – fásult és kiábrándult korszakban élünk, amiben a művészetek is fásult és kiábrándult szereplőket – fogalmazhatnék úgy is: antihősöket – termelnek. Ez idő tájt sem az irodalomban, sem a színház- vagy filmművészetben nem azok az embertípusok dominálnak, melyek a felsorolt Várkonyi-mozikban megjelennek, mint inkább a nyavalygós-nyúlós figurák. S nem véletlenül, mert most nem az erényeket, illetve az azokat megtestesítő alakokat divat megkeresni és felmutatni, hanem a negatívumokat, amelyek az embert elfordíthatják az esetleges példaképektől.
Amikor egyeztettük ennek a beszélgetésnek az időpontját, s azt mondtam Önnek, hogy a Gárdonyi-regény és az abból készült film egészen a mai napig a legjobb marketingesei Egernek, azt felelte, Eger amúgy is rendkívül vonzó, gyönyörű város. Gyakran megfordul errefelé?
Igen, mivel Heves megyében több kedvenc helyem is van: így Szilvásvárad, ahol a ménesgazdaság mindenkori vezetőjével már-már baráti viszonyban voltam és vagyok. Ami pedig Egert illeti, elég sűrűn felbukkanok ott, köszönhetően annak, hogy Egerszóláton van egy nagyon kedves család, akiket időről időre meglátogatok. Az ő tulajdonuk a Nagy Lovas Áruház, amiben az égvilágon mindent lehet kapni, amire csak egy olyan lovas embernek, mint amilyen magam is vagyok, szüksége lehet. A legtöbbször olyankor keresem fel a birtokukat, amikor Egerben valamilyen borfesztivált rendeznek… Akkor mindig bemegyünk a városba, ahol sétálgatunk, borozgatunk, beszélgetünk, szóval jól érezzük magunkat.
SZERZŐ: STANGA ISTVAN
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
