Egriek kontra idegenek a helytörténész, a szociológus és a pszichológus szemével
Már a diplomám átvételét megelőzően eldöntöttem, hogy végleg Egerben telepszem le, noha többen is arra figyelmeztettek, hogy az egyébként meseszép és barátságos kisváros lakói nem nagyon ismerik el magukkal egyenrangúnak a nem itt születetteket. Nos, bár az azóta eltelt évtizedek során jómagam nem éreztem ilyesfajta megkülönböztetést, a valahogyan idekeveredett idegenekkel – az úgynevezett gyüttmentekkel – kapcsolatos fenntartásokról szóló történetek ma is tartják magukat. De vajon van-e ezeknek bármiféle alapjuk, avagy az egész nem több puszta legendánál? Ennek próbáltunk utánajárni egy, a helytörténetben járatos szakemberrel, egy szociológussal, illetve egy szakpszichológussal való beszélgetésünk során.
Eger történelmének tanulmányozásakor, az évtizedekkel vagy éppen évszázadokkal ezelőtti források nézegetése közben bukkant bármi olyan adatra, ami arra utalt, hogy a tősgyökeres helybéliek afféle másodrendű polgárként kezelték a máshonnan érkezőket? – tettem fel a kérdést dr. Nemes Lajosnak, a Heves Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatójának.
dr. Nemes Lajos
Ha pár évszázadot visszaugrunk az időben – feleli –, azt látjuk, hogy a törökök kiűzése után Egernek nincs olyan lakója, aki a törökök előtt is itt élt volna, tehát – mai kifejezéssel – mindenki migráns, azaz beköltöző volt. 1688-ban a települést durván kétezren lakták, de amikor felmerül, hogy szabad királyi város lehet, a Felvidékről, sőt, a határon túlról is sokan érkeznek ide, egészen 1695 elejéig, januárjáig. Amikor ugyanis Eger püspöki kézre jut, e folyamat megtorpan, a Rákóczi-féle szabadságharc nyomán pedig a korábban ötezresre növekvő népességszám háromezerre csökken. Na, most ezt a háromezret viszonyítsuk ahhoz a 18 ezerhez, ahány lakója a XVIII. század végére lett a városnak… Teljesen világos, hogy ilyen mérvű gyarapodás csak állandó betelepülés révén következhetett be. Akkortájt úgy nézett ki a lakosság összetétele, hogy háromötöde magyar volt, egyötöde német, plusz ott vannak a rácok, az új keresztények, vagyis a mohamedánról a katolikus hitre áttérők. Mindezt azért mondtam el ennyire részletesen, mert bár nagyon vegyes volt a városlakók összetétele, megkülönböztetésnek, pláne meg gyűlölködésnek nyomát sem lelni. Azt hiszem, beszédes tény, hogy az egri főbírói székben gyakorta ül német származású személy.
És a későbbi századokra sem volt jellemző, hogy az Egerben születettek – most igyekszem finoman fogalmazni – idegenkedtek a betelepülőktől?
Nem, ám a városon belül volt – hogy úgy mondjam – „kasztosodás”. Mint ismert, a XVIII. században kialakulnak a külvárosok, amelyeket hóstyáknak neveznek, míg a belvárosi négy negyedet fertálynak, amelyek közül a legfejlettebb a vár alatti rész volt, ahol kézművesek laktak. Sajátságos módon tehát nem a tősgyökeres egriek és az innen-onnan betelepülők között mutatkoztak ellentétek, mint inkább a városon belül, „köszönhetően” a gazdasági-társadalmi különbségeknek. Sőt, nagyon sokszor látunk példát arra, hogy egy-egy, messziről jött, valamelyik mesternél dolgozó legény beházasodik ide, majd később átveszi az üzletet is.
Ahogy tudom, ezek a hóstyai ellentétek a XX. századot is jellemezték…
Igen, ugyanis a szerencsésebb helyzetben lévő városrészek lakói – ilyen volt többek között a maklári hóstya, ahol sok iparos dolgozott – nem vették igazán jó néven, ha mondjuk a lányukat egy, a hatvani hóstyáról érkező, avagy épp lajosvárosi fiatalember kerülgette. Az ellentétek-ellenségeskedések nem ritkán a bálokban fajultak akár tettlegességig is, csak azért, mert egy-egy leányzó egy másik hóstyából való fiúval táncolt. Ezért is volt, hogy a táncos mulatságokra nem lehetett bevinni komolyabb bicskát, jóllehet a lányok nagy többsége nemhogy nem szégyellte, ha a vele lévő legény esetleg késelt miatta, hanem kifejezetten büszke volt erre. Talán épp ezért is fordulhatott elő olyan, hogy egy-egy leányzó a hajában rejtette el partnere szúrószerszámát.
Akkor tehát az egrieknek az idegenektől való elzárkózásáról szóló történetek legendák?
Olyan formában legalábbis, ahogyan ezt jó ideje, sőt, manapság is mesélik. Egyébiránt az ilyesfajta magatartás nem is lett volna túlságosan célszerű, mivel a városnak nagyon-nagyon hosszú ideig égető szüksége volt munkaerőre. Csak a XVIII. század vége táján torpan meg a dolog, amikor megjelennek a manufaktúrák, továbbá, amikor a szőlőtermesztés a lengyel exporttal kapcsolatos gondok miatt nem kis bajba kerül.
Ez esetben viszont az érdekelne, mi is táplálhatta-táplálhatja ezt a „tősgyökeres egri kontra gyüttment” sztorit, ami – mint az imént Ön is utalt rá – még napjainkban is makacsul tartja magát?
Ahogy én látom, mindezt elsősorban a XX. századi értelmiség egy része verte be az emberek fejébe, s a nemzeti öntudatnak a megjelenésével, illetve a tényleges polgárosodással lehet összefüggésben. Született olyan kiadvány is, amely azt igyekezett megmutatni, milyenek az egriek, mit is jelent egrinek lenni. Ami persze, rendben is van, elvégre legyünk büszkék a városunkra, az itt élőkre, de ez ne abban mutatkozzon meg, hogy úgy teszünk, mintha mások nem is léteznének. Ez nem az a patriotizmus, ami hasznos és előre visz. Azt is meg kell jegyezni, hogy ez a mentalitás korántsem tekinthető egyedinek, valamiféle egri sajátosságnak, hiszen egy sereg nagyobb és tehetősebb településre jellemző. Magam például Debrecenben személyesen is tapasztaltam ilyet.
És mi a helyzet a „gyüttment” kifejezéssel, amit persze, nem csupán itt használnak, és amely szóhoz ma már tapad némi lenéző, lekicsinylő íz is?
Ez is a XX. század terméke. Korábban nemigen találkozott vele az ember, arról nem is szólva, hogy – amint korábban utaltam rá – annyi náció jelenléte mellett, mint amennyi Egerben is volt, a használata értelmetlen lett volna. Ráadásul a többség pillanatok alatt elmagyarosodott. A „gyüttment” kifejezés pedig – ahogyan Ön is mondta – nem helyi sajátosság, a máshonnan betelepedettek megnevezésére szolgált, anélkül, hogy pejoratív jelentése lett volna. Ilyen alapon egyébként – és most visszautalok az általam korábban említettekre – az egri főbírók sokaságát legyüttmentezhették volna, lévén a zömük német származású volt (így egyebek mellett Rottenstein Károly Antal, Fischer János, Wallner József és Najmajer Ignác), sőt, Herner Ferenc személyében olyan is akadt, aki csakis németül beszélt. És persze, a gyüttmentek között említhetők azok a nagy formátumú személyiségek is – így Gárdonyi Géza vagy Eszterházy Károly püspök, akiknek a nevéről ma mindenütt és mindenkinek Eger jut az eszébe.
Dr. Farkas Zsuzsanna szociológus, aki Eger városfejlődési jellemzőire, közelebbről az 1960-as évektől bekövetkezett népességgyarapodásra hívja fel a figyelmet e téma kapcsán, a személyes élményeit is megosztotta.
Dr. Farkas Zsuzsanna
Ha nem is kiközösítés formájában, de magam is érzékeltem azt a jelenséget, hogy a született egriek bizony összezárnak – mondja –, mégpedig akkor, amikor önkormányzati képviselőnek választottak. E testületben ugyanis – persze, informálisan – külön csoportot alkottak a tősgyökeres helyi családokból származók, akik a különböző ügyeket többnyire egymás között beszélték meg, amiként azt is, hogy ki kerüljön ebbe vagy abba a tisztségbe. Na, egyszóval ők egymással sokkal bensőségesebb viszonyban voltak, mint a többiekkel, köszönhetően a köztük lévő erős kapcsolati hálónak.
És amennyiben a szociológus szemével közelítünk a dolgokhoz, hogyan fest a történet?
Ha a város lakosságát nézzük, azt kell megállapítanunk, hogy a XIX. század végén Egerben mintegy 20 ezer ember él, amely szám az 1930-as évekre is csupán 30 ezer körülire nő, sőt, egészen az 1960-as évekig nincs ugrásszerű gyarapodás. Ennek utána viszont – a hazai iparfejlesztés második szakaszának betudhatóan – szinte robbanásszerűen növekszik a városban élők száma, amely 1990-re meghaladja a 60 ezret. Ami azért érdekes, mert teljességgel nyilvánvaló, hogy a növekmény nem a természetes népszaporulatból adódik, hanem a bevándorlásból, azaz a lakosság igen jelentős része nem született egri. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a valahonnan idetelepülők, illetve a mindig is itt élők identitása között milyen különbségek vannak.
Ezzel arra utal, hogy itt nem tudatos kirekesztésről lehez szó, mint inkább arról, hogy a született egrieknek – értelemszerűen – vannak közös emlékeik, élményeik, ami rendkívül fontos az összetartozás szempontjából?
Igen, ugyanis magától értetődő, hogy azoknak, akik egy elemi, egy középiskolába jártak, közösen játszottak, együtt növekedtek fel, akiknek a családjai ismerték egymást, ne ad’ isten összejártak, az identitásuk is jórészt azonos, eltérően azokétól, akik máshonnan érkeztek, sokszor már felnőttként. Arra pedig kísérletek sem történtek – nem csupán Egerben, másutt sem –, hogy megpróbálkozzanak olyan dolgokkal, amelyek az adott településen élők közötti összetartozás érzését erősítették volna.
Miután Bartók Tibor szakpszichológus maga is egri, így aztán nem csupán a szakmai, de a személyes véleményére is kíváncsi voltam, amikor beszélgettünk.
Bartók Tibor
Nekem ez ügyben személyes tapasztalataim egyáltalán nincsenek – kezdi –, de hallani jómagam is hallottam arról, hogy létezik ez a jelenség, ám nem kizárólag Egerben. Tehát, hogy egy-egy település lakói – legyen az város vagy falu – teljesen más szemmel néznek a nem helyben születettekre, mint a földijeikre. Ami – ha jobban belegondolunk az egészbe – valahol érthető is.
Pszichológiai, szociálpszichológiai szempontból mi lehet ennek a magatartásnak a magyarázata, a háttere?
Úgy vélem, szociálpszichológiai oldalról egészen jól megragadható ez a történet, amelynek nézetem szerint egyértelműen evolúciós okai vannak. Ugyanis az emberben a születésétől fogva benne van az igény a valahová tartozásra. Ez egyesekben erősebb, másokban gyengébb, de senkiből sem hiányzik. Ha mégis, az már-már patologikus eset. Tehát az ember számára nagyon fontos a „mi összetartozunk, számíthatunk egymásra, a bajban megvédjük egymást” érzése, ráadásul közösen lényegesen jobban kiaknázhatók az erőforrások. És, ha innen nézzük az ügyet, rögvest az is érthetővé válik, miért annyira félelmetes, ha ebből vagy abból a csoportból kitaszítanak bennünket.
És vajon az idegenekkel kapcsolatos fenntartások – hadd ne mondjam azt: előítéletek – is valahol itt gyökerezhetnek?
Azt gondolom, hogy igen, hiszen az identitásunkban, az önmeghatározásunkban rendkívül lényeges szerepet játszik az, hogy mely csoporthoz-csoportokhoz tartozunk. Természetesen ilyen csoportképző dolog lehet például a lokálpatriotizmus is. Igen ám, de a „mi, akik itt születtünk”-et nem mondhatják el magukról az idegenek, a máshonnan jöttek, akiket nem ismerünk, így feltételezhetünk róluk bármit. Amit meg is teszünk, s bizony igen sokszor rájuk vetítjük ki a különféle félelmeinket. Egyébiránt, hogy milyen lényeges az összetartozás érzése, azt nagyon könnyű bizonyítani… Gondoljunk csak arra, hogy amikor külföldön járunk, s meghallunk valakit a közelünkben magyarul beszélni, azonnal megdobban a szívünk. De ugyanilyet tapasztalhatunk meg akkor is, ha például egy, a lakóhelyünktől távoli magyar városban összefutunk valamely földinkkel. Már pusztán az azonos helyről való származás is pillanatok alatt egyfajta kapcsolatot teremt közöttünk, függetlenül attól, hogy annak előtte ismertük-e egymást, netán akkor találkoztunk először. Ami megint csak azt mutatja, hogy mennyire komoly szerepe van az együvé tartozásnak az életünkben.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT, TV EGER
