Gódor Gábor nem ragaszkodik görcsösen a formákhoz, sőt szereti az anyaggal való játékosságot
Talán már sokan találkoztak kiállításokon vagy a Vino Kóstolóünnephez kapcsolódó képzőművészeti fesztiválon Gódor Gábor alkotásaival. Szobrai könnyen felismerhetők, hiszen rendkívül kifejezők, emellett képesek az érzelmeket úgy megragadni – az emberi mimika segítségével, hogy azok nyomot hagyjanak a szemlélőben, vagy legalább elgondolkodtassanak. A Bogácson élő alkotó a készülő új műhelye munkálatai között is szakított időt a kérdéseinkre.
Az eredetileg cukrász-pék végzettségű Gódor Gábor vendéglátóipari iskolába járt, 28 éves koráig Budapesten élt, majd 27 éve Bogácsra költözött. Idilli lakóhelyén jelenleg is új műtermén dolgozik, amelyet a teraszuk átépítésével hoz létre, hiszen eddig családi házuk fölső szintjének egyik mindössze 1,5 négyzetméteres helyiségében munkálta meg az agyagot. Elmondható, hogy valószínűleg az ő tulajdonában áll az ország egyik legkisebb műhelye. A fiatalkorában zenészként tevékenykedő alkotó elmondása szerint a dobolás, illetve ennek tanítása meghatározó szerepet töltött be az életében. Mint megtudtuk, bár jazztanszakra is járt, és több zenekarban játszott, – például katonaként is –, mégsem érezte, hogy minden áron ezt kell folytatnia, hogy ez az igazi útja.
Rendkívül sokoldalú alkotóként, számos dolgot kipróbálva mikor fordult az agyag megmunkálása felé, hány éve kezdődött az utazás a szobrászat irányába?
Öt-hat évvel ezelőtt – autodidakta módon fogtam az emberalakok megformálásába. Ekkor nagyjából 15-20 centiméteres figurákat készítettem. Eredetileg makettekkel, kisházakkal foglalkoztam, ezekből pedig komplett falvakat terveztem. Majd, hogy az utcák ne maradjanak üresen, emberekkel szerettem volna megtölteni a kialakított helyszíneket. Számos ehhez kapcsolódó videó megtekintése után egyre jobbak lettek az alakok, amely folyamathoz nagyban hozzájárult az utóbbi évek elhivatott munkája. Gyakorlatilag három év magányos, otthoni alkotás kellett ahhoz, hogy eljussak oda, ahol jelenleg vagyok.
Mennyiben változott a technikája?
Óriási mértékben, sőt az alapanyag tekintetében is gyorsan elfordultam a kezdetben alkalmazott levegőre száradó gyurmától. A szobrászvideók hatására váltottam agyagra, hiszen magával ragadott az eljárás, és erős késztetést éreztem, hogy kipróbáljam magam ezen a téren. Eleinte kis fejeket készítettem, majd 20-25 centiméterre növeltem a méreteket, de ekkor már az egész alakos figurák érdekeltek.
Mai szemmel hogyan tekint vissza ezekre a kezdeti alkotásokra?
Anatómiailag már nem tetszenek. Hozzáteszem, ezt eredetileg nem tanultam, csak később ismertem fel, mekkora szerepet játszik egy szobor megfelelő megmunkálásában. Gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni, az arányokat így ösztönösen formáltam. Később több szobrásszal, keramikussal beszéltem, akik időt szántak rám, illetve az alkotásaimra, és a visszajelzéseik alapján arra jutottam, hogy érdemes mélyebben is elmerülnöm az anatómiában. Ennek érdekében rengeteg ezzel kapcsolatos könyvet vásároltam, valamint tanulmányoztam.
Az anatómiai ismeretei bővülésével hogyan változtak a munkái?
Egyre élethűbbek lettek a figurák, és sikerült elérnem, hogy minél inkább sugározzák az érzelmeket. Az a célom, hogy minden egyes emberalak, amely kikerül a kezem alól, üzenjen mindazoknak, akik ránéznek. A szobrászszakon általános, hogy az első évben csak rajzolnak a hallgatók, kifejezetten az anatómiával foglalkoznak, míg nálam ez éppen fordítva történt: ösztönösen kezdtem mintázni, majd felismerve az anatómia fontosságát, igyekeztem minél inkább elmélyülni a témában.
Említette is, és valóban tagadhatatlan, hogy az érzelmek központi szerepet játszanak a figuráinál. Mindig előre meg tudja határozni a szobrai hangulatát, vagy az alkotás közben alakul a mimikájuk, a gesztusaik?
Mivel fejből dolgozom, menet közben sokszor változtatok, így előfordult, hogy egy harminc év körüli női figura időközben egy hatvan év feletti férfivá vált a kezem alatt. Ugyanígy alakulnak az érzelmek is, amelyeket leginkább a szem és a szemöldök formázásával lehet kifejezni, persze rendkívül fontos szerepet játszik a teljes mimika. Ez a fajta alkotás közbeni alakulás okoz igazán örömöt, az arcok formázása. És ha választanom kellene, talán a szomorú, melankolikus, merengő ábrázatok létrahozására esne a voksom, illetve az idősebb, karakteres férfiak mintázása is közel áll a szívemhez – ezek sokrétű kihívásokat, lehetőségeket hordoznak magukban.
A levegőre száradó gyurmától hogyan jutott el az agyag kiégetéséig?
Az agyag egy igen időtálló anyag, ám ehhez szükséges az égetés. Míg eleinte Kupihár János felsőtárkányi fazekashoz vittem a figuráimat, ma már saját kemencével rendelkezem. Azt be kell vallanom, hogy sok selejt készült, mire ráéreztem a technikájára, szerencsére már könnyedén megugrom ezt az akadályt.
Elindította a Gódor Art elnevezésű közösségi oldalát, emellett a közönség a bogácsi kiállításán is megismerkedhetett a munkáival, ám történt egy váltás az alkotásában, amely egy egri művészetpártoló nevéhez kapcsolódik. Hogyan segítette a munkáját Teleki Klári?
Miután megismerkedtünk, bekerültem az általa szervezett csapatba, amely esemény rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen így lehetőségem adódott becsatlakozni a rendszeres kiállításaikba, például a bevásárlóközpontban, a St. Andrea Szőlőbirtok galériájában, nem utolsósorban az Utcazenészek Versenyéhez kapcsolódó képzőművészeti kezdeményezésen. Emellett a segítőknél, támogatóknál fontos megemlíteni, hogy a részemről megkeresett szobrászok, keramikusok biztatására mára bekerültem a művészeti életbe.
Hogyan viszonyul a közösségi alkotáshoz? Gondolok itt akár az Utcazenészek Versenyéhez kötődő képzőművészeti fesztiválra?
Óriási élményt jelent számomra, emellett a szobrászati kurzusok is kifejezetten érdekelnek, sőt workshopokról készült felvételeket is szívesen nézek. Érdekes, hogy külföldön a művészek gyakran megosztják a tudásukat, egészen közel engedik magukhoz akár a laikus érdeklődőket is, ezt itthon egy kicsit hiányolom. A Dobó téren rendezett képzőművészeti fesztivál viszont éppen a nyitottsága miatt vonzó mind az alkotóknak, mind a közönségnek. Különösen élvezetes látni, hogy ki miként tevékenykedik, hogyan festenek, illetve mintáznak…
Az idő múlásával és a technikai fogások finomodásával – a stílusában, esetleg a témáiban is érzékel változást?
A 25-30 centiméteres alkotások helyett ma már nagyobb, egész alakos figurákkal dolgozom, és elsősorban portrékkal foglalkozom. Mindig is az emberábrázolás mozgatott, az arcokon megjelenő érzelmek – ebben nem történt változás, ellenben a kezdeti paraszti életből merített figurák ma már nem annyira hangsúlyosan jellemzik a munkámat. Szeretek kísérletezni, azonban az agyagozás, a kerámia rendkívül sokrétű, egy teljes élet kevés lenne ahhoz, hogy minden technikát végigpróbáljak, ami viszont állandó, az a figurális szobrászat, és azt hiszem, ez mindig is közel állt a szívemhez.
Ha belegondolok, időszakok, korszakok is elkülöníthetők a munkáimban, hiszen négy-hat hétig nagyjából egy stíluson belül mozgok, majd mikor úgy érzem, tovább kell lépni, elkezdek kísérletezni – hozzáteszem, a szélsőséges dolgok azért távol állnak tőlem, de azt vallom, mindig meg kell újulni.
Érzett olyan pillanatot az életében, hogy megérkezett, célba ért, ami biztosította, hogy ezzel kell foglalkoznia?
Mikor először agyagot vettem a kezembe, az egyfajta felismerésként hatott. Ha elkezdem a megmunkálását, akár egy ágyút is elsüthetnek mellettem, nem billent ki, olyankor kizárólag az alkotásra koncentrálok. Amikor pedig elkészül, és felkerül az adott mű a polcra, persze nincs olyan nap, hogy ne pillantanék rá, mégis képes vagyok elszakadni tőle, eladásra kínálni, hiszen engem maga az alkotás az, ami igazán lázba hoz.
Mikor érzi azt, hogy elkészült egy munkája? Egyáltalán lehetséges ez, vagy itt is érvényesül, hogy befejezni nem, csak abbahagyni lehet?
Kész sosem lesz, hiszen két hét múlva is találnék benne még valamit, de mindig eljön az a pillanat, amikor be kell fejezni. Többek között ebben is mindig támaszkodhatok a feleségem segítségére, aki nem mellesleg a legjobb kritikusom. Ő az első, akinek megmutatom a munkáimat, és nem feltétlenül konkrétumokat említ, de azt bizton állíthatom, hogy mindig igaza van. Külső szemmel egészen másként lát mindent, és rendkívül jó megfigyelő lévén, igazán hasznos tanácsokkal lát el.
A tanácsokat említette, de milyen visszajelzéseket kap – akár a szakmától?
Elmondható, hogy a nulláról indultam, majd megismerkedtem Babusa János híres szobrászművésszel, aki szívesen segített megjegyzéseivel. Az ő, illetve Teleki Klári és Rostás Bea Piros DLA pozitív hozzáállása és szakmai tanácsai is sokban hozzájárultak a fejlődésemhez. Azt gondolom, hogy elengedhetetlenek a visszacsatolások, – pláne az én esetemben -, hiszen sokan meglepődnek, hogy milyen későn kezdtem az alkotómunkát.
És mit szokott erre reagálni?
Nem aggódom ezen, sőt hiszek abban, hogy semmi sincs későn. Úgy gondolom, mindig is rendelkeztem magával a lehetőséggel, sőt fejben talán már akkor is ezt csináltam, mielőtt agyaghoz nyúltam volna. Azt szoktam mondani, hogy a szobrászat, illetve az ezzel kapcsolatos érdeklődés mindig is bennem volt, csak későn fogtam meg magát az agyagot. Tulajdonképpen a különböző szobrászati videók ébresztettek rá, hogy valóban ezzel kell foglalkoznom, hogy ez az én utam. Érdekes, hogy bár számtalan szobrot láttam, – akár köztereken, akár múzeumokban –, mégis a felvételeken látható alkotás folyamata érintett meg igazán. Annak idején, még cukrásztanulóként poénból készítettem a különböző fejeket linzertésztából, de gyakorlatilag már az is egyfajta jelzés lehetett, csak akkor még nem foglalkoztam vele, nem tudatosodott bennem. Ellenben hiszek abban, hogy minden okkal történik, és előbb-utóbb a helyére kerülnek a dolgok.
Számos művész hivatkozik arra, hogy el kell vonulnia ahhoz, hogy létrehozzon valamit. Hogyan történik Önnél az alkotás folyamata?
A komoly munkához igenis kell a magány, én is úgy tudok nekiállni, ha minden rendben van körülöttem. Rá kell hangolódni az alkotásra, éppen ezért nem szeretem a határidős megbízásokat, hiszen az mindenféleképpen sürgetőleg hat, és nehezíti a csendes, befelé forduló, elmélyült munkát. Hozzáteszem, viszonylag gyorsan dolgozom, mégis kiemelném, hogy nagyon fontos, hogy legyen elegendő idő hagyva egy-egy folyamatra.
Sokan készítenek egyébként vázlatot, mielőtt munkához fognának, majd abból nem engedve – pontosan valósítják meg az eredeti elképzelésüket. Nálam ez rugalmasabban működik, hiszen, miután a kigondolt figura, a kompozíció fejben „összeáll”, nekikezdek a kidolgozásnak. Emellett az esetemben az is gyakran előfordul, hogy hagyom, hogy az agyag diktáljon, tehát nem ragaszkodom görcsösen egy-egy formához, éppen ezért sokszor más irányt vesz a folyamat, de kifejezetten szeretem az ezzel való játékosságot.
A megrendeléseinél ilyen formán hogyan érvényesül a művészi szabadsága?
Amennyiben száz százalékban megmondják, mit csináljak, úgy érzem, azzal megkötik a kezem, de azt gondolom, nem szükséges olyan felkéréseknek eleget tenni, amelyeket nem érez magához közelinek az ember. A célom természetesen a folyamatos fejlődés, és visszatekintve a korábbi munkáimra, azt látom, hogy jó úton haladok. Szívem szerint csak ezzel foglalkoznék, szeretnék ebből élni. Nagy vágyam, hogy minél szélesebb közönséget megmozgató kiállításokon mutatkozhassak be mint alkotó.
Mivel autodidakta módon tanulta a mesterségét, érezte már esetleg a művészetéhez kapcsolódó végzettségek, a „papírok” hiányát?
Előfordult már, de ez elsősorban a különböző pályázatoknál merült fel, hiszen a jelentkezéseknél a legtöbb helyen a profikat részesítik előnyben. Ennek néha érzékelem a hátrányát, hiszen iskolapadban valóban nem tanultam a szakmát, ellenben nem szeretem az amatőr szót. Azt gondolom egyébként, hogy a technikai részét el lehet sajátítani intézményi szinten, azonban azt nem lehet megtanítani, hogy egy-egy adott figurából hogyan válhat művészeti alkotás. Ehhez kell egy plusz, ami vagy megvan valakiben, vagy nincs, és nem is lesz.
Bár már több kiállításon is szerepelt, a jövőre nézve milyen nagyobb megállókba tervez megérkezni? Milyen vágyak beteljesületlenek egyelőre a szobrászati bakancslistáján?
Jelenleg elkezdtem gipszből megmintázni a figurákat, ugyanis így évekig eláll. Ez egy nagy álmomhoz kapcsolódik, amely nem más, mint egy alkotásom bronzból való kiöntése, amely a csúcsnak számít ebben a szakmában. Mivel a bronz a legnemesebb, a legidőtállóbb, így természetesen óriási megtiszteltetésnek érezném, amennyiben elkészíthetnék egy köztéri szobrot. Ehhez a munkához azonban még türelmesen és alázatosan várom a megrendelést, és oda szeretnék eljutni, hogy méltónak találjanak egy ilyen jellegű felkérésre.
SZERZŐ: VERES PETRA
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
