Anyák napja környéki beszélgetés egy négygyermekes anyukával
Miután Magyarország is hosszú-hosszú évek óta meglehetősen súlyos demográfiai gondokkal küzd – amely területen egyelőre a születésszám növekedését elősegíteni hivatott kormányzati intézkedések sem vezettek igazán komoly eredményekhez –, kifejezetten hálás feladat egy olyan édesanyáról írni, aki négy gyermeknek is életet adott. S különösen az így, anyák napja környékén, amikor az átlagosnál több szó esik azokról az anyukákról, akiket – rendkívül találóan – szokás a család lelkének, összetartó erejének nevezni. Hogy miért vállal valaki több gyermeket? Milyen nehézségeket és – természetesen – örömöket jelent egy nagyobb család? Többek között erről beszélgettem Kovácsné Tesléry Beátával.
Ön vagy a férje nagy családban nőttek fel?
Én egyke vagyok – mondja Kovácsné Tesléry Beáta –, a férjemnek viszont van két testvére, rá tehát érvényes, hogy nagy családban nőtt fel.
Nem véletlenül tettem fel az előző kérdést, ugyanis Önök négy gyereket vállaltak, ráadásul közülük hármat olyankor, amikor a többgyermekesek még korántsem kaptak annyi támogatást, mint ma. Így tervezték, avagy csak így alakult?
Mindketten nagyobb családot szerettünk volna. Nekem például mindig hiányoztak a testvérek, és azt akartam, hogy a gyermekeim ne érezzék ugyanezt.
Azt tapasztalom, sokan azért gondolkodnak egy, legfeljebb két gyerekben, mert úgy vélik, ennél több esetén ezer és egy gondot kell leküzdeni. És hát, ebben van igazság…
Az természetes, hogy több gyermek nevelése több megoldandó nehézséget jelent, de ezt az ember tudomásul veszi. Miután mi elhatároztuk, hogy mind a kislányunk, mind a fiaink életének része lesz a sport, illetve a zenetanulás – nem feltétlenül profi szinten, de legalább annyira, hogy megszerezzék az alapokat –, számunkra elsősorban a logisztika, azaz a gyerekek oda-vissza szállítása okozott gondot, de azért korántsem akkorát, amekkorát ne lehetett volna nyugodtan bevállalni.
Akkor ez azt jelenti, hogy muzsikál az egész család?
Mindannyian tagjai vagyunk az Egri Obsitos Fúvószenekarnak: Gergely dobol, Ádám tubázik, Luca és magam fuvolázunk, Mátyás pedig trombitán játszik. A kislányunk annyira a zene szerelmese lett, hogy operaénekesnőnek készül: rendszeresen visszük őt Miskolcra zongora- és magánénekórákra. A vágya a Zeneakadémia, vagyis hivatásszerűen szeretne ezzel a művészeti ággal foglalkozni.
Ha jól számolom, eddig három egyetemet végzett, és jelenleg is jár kettőre. Hogy sikerült mindezt véghezvinni négy gyermek mellett, hiszen Önnek is csak 24 órából áll egy nap?
Az igazság az, hogy a férjemtől és a család más tagjaitól is jelentős segítséget kapok, ami nagy-nagy – mondhatni: nélkülözhetetlen – könnyebbség. Az állandó tanulásról pedig csak annyit, hogy volt egy időszaka az életemnek, amikor felhagytam ezzel, ám hiányzott. Később újra nekikezdtem, és nagyon jól tettem, mert meggyőződésem – és ezt a pszichológiai ismereteim is alátámasztják –, hogy nekem az úgynevezett életközepi válság legyőzésében pont a tanulás segített, ami azóta amúgy a hobbimmá is vált. Szívesem csinálom, ugyanis kikapcsol, nem utolsó sorban azért, mert más, mint a munkám. De – ismétlem – mindezt az teszi lehetővé, hogy támogatnak a hozzám közel állók. Mivel a két nagyobbik fiunk már vezet, ezért részt vesznek a fuvarozási feladatokban: a legtöbbször például ők hozzák-viszik Lucát a már említett miskolci utazás során.
Ha már arról érdeklődtem, miért bonyolultabb az élet négy gyerekkel, azt is muszáj megkérdeznem, mi az, amiért megérte mindezt vállalni?
Mert hihetetlenül sok szeretet adnak. Most, hogy már ilyen nagyok, rendkívüli öröm látni, hogy jó irányba haladnak, s hogy olyan alapokat tudtunk nekik adni, amelyeknek köszönhetően nem kell őket féltenünk.
Amikor valaki meghallja, hogy négy gyermek édesanyja mi az első reakció: az, hogy hú, de irigyellek, avagy, hogy ajjaj, mennyi bajod lehet?
Előfordult, hogy valaki vakmerőnek – hadd ne mondjam: felelőtlennek – tartott bennünket, de nem ez a jellemző. Talán azért is, mert eleve olyanokkal barátkozunk, olyanok vesznek minket körül, akik hozzánk hasonló értékrendet vallanak.
Van elképzelése arról, hogy a fiatalabb korosztályok tagjai miért idegenkednek attól, hogy ne csak egy-két babát vállaljanak?
Úgy vélem, attól félnek, hogy a korábbi szabadságuk látja kárát a több gyereknek, tehát, hogy azt az életformát, ami addig a sajátjuk volt, fel kell adniuk. Amire én csak azt mondhatom, meg lehet találni az arany középutat.
Mivel itt vagyunk anyák napja környékén, kíváncsi vagyok, hogy mivel szokták Önt meglepni ebből az alkalomból…
Miután a családunk élete nem a pénz körül forog, nem azzal mérjük, hogy valami értékes vagy sem, mindannyian igyekszünk olyasmit adni a másiknak – rengetegszer ilyen-olyan élményt –, aminek nem feltétlenül a forintban kifejezett ára a mérvadó. Nem egyszer előfordult már, hogy valamelyikünk egy olyan zeneszámot kapott a többiektől, amit azok heteken keresztül szorgosan gyakoroltak, csak hogy az előadás minél tökéletesebb legyen. Ezt azért meséltem el, mert anyák napjára is rendre különleges dolgokkal készülnek. Tavaly vagy tavalyelőtt például igen hamar elvirágzott az orgona, ám ők mind a négyen felkeltek kora reggel, s együtt addig kerestek-kutattak az erdőben, amíg nem találtak néhány szálat. De sokszor közösen énekelnek valamit – az elmúlt évben is így történt –, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert az idősebb fiúk soha nem rajongtak az éneklésért.
Az idősebb fiaik lassan családalapítás előtt állnak. Sok unokát remél?
Örülnék, ha így lenne. Van is rá esély, lévén a legnagyobb fiam és a menyasszonya legalább három gyermekben gondolkodnak.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
