A Prokaj Gábor és társai által biztosított mentőautó azóta életeket menthet
Amikor azt a vélekedést halljuk, hogy megfelelő hittel, elszántsággal és akaraterővel a világon semmi sem lehetetlen, hisszük is, nem is. Az a beszélgetés mindenesetre, amit az IT területen tevékenykedő Prokaj Gáborral, Egerszólát alpolgármesterével folytattam, az előbbi kijelentést látszik alátámasztani. Ezen túlmenően azt is megmutatja, milyen történések, milyen személyes élmények hatására dönt úgy valaki, hogy a szomszédunkban zajló tragikus események egyszerű szemlélőjéből olyan segítővé válik, aki a lehetőségeihez mérten mindent megtesz azért, hogy a háború sújtotta területeken élő emberek szenvedésein enyhítsen.
Ahogy hallottam, Ön már a kezdet kezdetén azon gondolkodott, miféle támogatást lehetne adni az orosz támadást elszenvedő ukrajnai polgároknak. Azt viszont nem tudom, miként lett ebből egyfajta küldetés, azaz folyamatos segítségnyújtás…
A történet úgy indult – mondja Prokaj Gábor –, hogy mi itt, Egerszóláton már február 25-én, tehát a háború kitörésének másnapján összeültünk, hogy megtárgyaljuk, mit is tudnánk az ukrajnai emberek érdekében tenni, hiszen az rögtön világos volt, hogy ezeknek a drámai eseményeknek rendkívül súlyos következményei lesznek. Noha azonmód el is határoztuk, hogy adománygyűjtést szervezünk, magam úgy döntöttem, február 26-án, ami épp egy szombati napra esett, elutazom a magyar–ukrán határra, hogy személyesen próbáljam megtudakolni, mire van a legnagyobb szükségük a szomszédságunkban élőknek. Ezt úgy képzeltem, hogy leülünk valamelyik helyi polgármesterrel, aki egy kávé mellett majd elmeséli, szerinte milyen módon is lehetnénk a leghasznosabbak… Na, ehhez képest minden egészen másként történt. Amikor ugyanis kipakoltam az autómból az általam vitt adományt, az önkormányzat egyik dolgozója megkérdezte, nem lenne-e kedvem elkísérni őt közvetlenül a határra, ahol meleg teát osztanak. Amit ott láttam és tapasztaltam, valósággal sokkolt: síró, kétségbeesett anyák és gyerekek már a magyar oldalon, a hazánkba bejutni vágyók végeláthatatlan sora az ukrán részen. Mindezeket látva, én is beszálltam az ott folyó munkába, úgyhogy aznap semennyit sem aludtam, csak vasárnap sikerült pár órát pihennem. Sőt, a dolog vége az lett, hogy ott ragadtam, s vagy két hétig nem jöttem haza. És hát, azóta is igyekszem tenni az ottani rászorulókért, csak már nem olyan rögtönzött módon, hanem jóval tudatosabban és persze, szervezett formában.
Amúgy volt ennek a missziónak bármilyen előzménye? Úgy értem, korábban is próbált már segíteni az elesetteken?
Igen, bár azok mind kisebb horderejű dolgok. Egerszóláton például már több éve megrendezzük az úgynevezett Mikulás-sapkás jótékonysági futást, amelynek a résztvevői mindenkor hoznak magukkal tartós élelmiszereket, amiket aztán rászorulók kapnak meg. Egy-egy alkalommal több százezer forint értékben gyűlnek össze adományok. De – a lehetőségeimhez mérten – igyekeztem támogatni a beteg gyermekek és családjaik életébe némi vidámságot csempésző Bátor Táborokat is.
Az előbbit azért kérdeztem, mert rendkívül kíváncsi vagyok, milyen események, élmények hatására vetette bele magát ilyen elszántsággal az orosz–ukrán háború áldozatait támogató munkába…
Az már az első percekben világos volt számomra, hogy hatalmas a baj, így tudtam – amiként rajtam kívül még olyan sokan itthon és az Ukrajnával szomszédos más államokban –, hogy pillanatokon belül tíz- vagy százezrek menekülnek el a hazájukból, az otthonaikból, akik csakis az őket ideiglenesen vagy végleg befogadó ország polgáraitól remélhetnek segítséget. Meg hát, mivel magam még nem vagyok nős, nincs feleségem, nincsenek gyermekeim, úgy gondoltam, áldozhatok a szabadidőmből egy ilyen ügy érdekében. De – ismétlem – eleinte úgy képzeltem, hogy elutazom a határra, ahol szétosztom az adományainkat, aztán annyi volt. Csakhogy azok a képek, amelyekkel ott szembesültem, nem csupán örökre beleégtek az agyamba, de ez eredeti szándékomat is megváltoztatták. Meg se próbálom leírni azt a félelmet, kétségbeesést, reményvesztettséget, kilátástalanságot, amivel ott találkoztam, hiszen ezek szavakkal kifejezhetetlenek. És még valami, amit személyesen is tapasztaltam… Amikor az ember efféle megrázkódtatásokkal, fájdalmakkal találkozik, szabályosan bűntudata támad, hogy neki nem kell ilyesmikkel megküzdenie, s már pusztán a lelkiismerete megnyugtatása végett is megkísérel tenni valami hasznosat.
És tett is, merthogy a február 24-e óta eltelt időszakban nem kevés humanitárius akció részese volt. Említene ezek körül néhányat?
Kezdetben, amíg nem szerveződött meg a határon való segítségnyújtás rendszere, mindenféle apró feladatot vállaltam: hol forró teát kínáltam, hol a konyhás nénikkel közösen cipeltem a különböző kondérokat, fazekakat, s még hosszasan sorolhatnám. De olyan – az ukrán embereknek inkább afféle lelki pluszt jelentő – dolgokat is csináltam, hogy az egyik lábamra sárga, a másikra kék zoknit húztam, amelyek Ukrajna színei. Ezeken túlmenően sikerült több menekült család számára szállást biztosítani Egerszóláton. És ha már a településünkről esik szó, hadd mondjam el, hogy innen már a február 28-i héten sok olyan holmit szállítottunk a határra, amelyekből hiány mutatkozott: így – egyebek mellett – vécéülőkéket, amelyek helyszíni felszereléséről is gondoskodtunk. De rengeteg játékot is vittünk oda, ugyanis a menekülők között akkor is, azóta is nagy számban vannak gyermekek.
Egy háború sújtotta ország lakónak mindenre szükségük van. De ennyi tapasztalattal a háta mögött nyilván meg tudja mondani, mik azok a dolgok, amelyek a legjobban kellenek. Hátha valaki szeretne adni, csak éppen fogalma sincs, mivel tehetne a legtöbbet…
Természetesen ezerféle módon és dologgal lehet támogatni a menekülteket, és erre mind idehaza, mind Európa más országaiban megvan a szándék, sőt, rendelkezésre állnak azok a civil szervezetek is, amelyek e karitatív tevékenységet fáradhatatlanul és nagy hozzáértéssel végzik. Ám én már egy picit messzebb tekintek, felismerve, hogy hiába viszünk ruhákat, élelmiszereket, játékokat, stb., ha embereknek azért kell meghalniuk, mert a harcban álló országban hiányoznak a legalapvetőbb egészségügyi ellátáshoz szükséges gyógyszerek, orvosi műszerek, amelyekben Ukrajna békeidőben sem igazán dúskált. Ezért mi most főképp a frontvonalra szeretnénk összepontosítani, hogy se katonák, se az ostromlott városokban rekedt civilek ne haljanak meg csupán azért, mert nincsenek meg a gyógyítás elemi feltételei. Meggyőződésem szerint azoknak, akik már elhagyták Ukrajnát, úgy-ahogy rendeződött a helyzete, csakhogy azokra is gondolni kell, akik a háborús területeken maradtak, és számunkra felfoghatatlan történéseken mennek keresztül.
Jó is, hogy mindezt szóba hozta, hiszen a közelmúltban egy olyan tettet vittek véghez, amely nem mindennapos: egy teljesen felszerelt mentőautót küldtek a frontvonalra, ezzel segítendő a sebesültek gyors ellátását, illetve kórházba szállítását. Miként sikerült ezt a projektet ilyen villámgyorsan tető alá hozni?
Hadd kezdjem onnan, hogy a határon végzett tevékenységem során egy seregnyi kiváló emberrel ismerkedtem össze, akik mind-mind önzetlenül szolgálták és szolgálják a közös ügyet, és akiknek nagy szerepük volt abban, hogy a mentőautóra való pénz pillanatok alatt összejött. Közöttük említhetném Zámbó Andreát, aztán azt a Londonban élő angol úriembert, aki két napot töltött velem a határon, és aki ötezer dollárral segítette a mentőautós kampányunkat, nem utolsó sorban pedig dr. Gloviczki Esztert. Magam utóbbitól hallottam arról a tragédiáról, amit egy Anna nevű, az ukrajnai frontvonalon dolgozó, egyébként kárpátaljai szerzetes nővér mesélt neki, s amelynek hatására született meg egy mentőautó megvételének gondolata. A történet arról szólt, hogy bombatalálat ért egy házat, amihez – elegendő számú mentő híján – csak civil autóval tudtak kimenni. Jóllehet a helyszínen az édesanyát épségben találták, két kisgyereke rendkívül súlyos sérüléseket szenvedett. Bár a létező leggyorsabban megpróbálták őket kórházba szállítani, mivel a személykocsiban semmiféle életmentő felszerelés nem volt, a gyermekek az anyjuk karjaiban véreztek el a hátsó ülésen… Nos, e megrázó – és bizonyára nem egyedi – eset hallatán számomra teljesen világossá vált, mit kellene tennünk azért, hogy a harcokban megsebesültek közül az eddiginél több gyereknek és felnőttnek legyen esélye az életben maradásra. Ezért angol nyelven azonnal elindítottuk a mentőautó megvételét célzó kampányunkat, amely nem egészen két nap alatt sikerre vezetett, hiszen az utolsó fillérig összegyűlt a szükséges összeg. Jelenleg arra várunk, hogy megérkezzenek azok az eszközök is – defibrillátor, érszorítók, ilyen-olyan műszerek –, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy egy valóban jól használható járművet adjunk át az ukrán egészségügyieknek. Minden remény megvan arra, hogy ez pár napon belül le is zajlik, vagyis mire ez a beszélgetés megjelenik, a mentőkocsi már javában a frontvonalon teljesít szolgálatot, köszönhetően a kezdeményezésünk mellé álló magánszemélyeknek, továbbá szervezeteknek, így például a Kárpátok Alapítványnak vagy a Békatutaj Egyesületnek.
Miután Ön – ahogy szokták volt mondani – benne van a sűrűjében, nyugodtan megkérdezhetem: meglátása szerint könnyű a honfitársainkat megmozdítani egy-egy jó ügy szolgálatában, vagy embere válogatja?
Szerintem az utóbbi. Nyilvánvalóan nagyon sok múlik azon, hogy valaki közelebb vagy távolabb él az ukrán határtól, látott-e már menekültet testközelből, vagy sem, és még sokáig sorolhatnám azokat a tényezőket, amelyek meghatározzák, hogy valaki miként viselkedik, ha cselekednie kell. Épp ezért azokat még csak véletlenül sem szoktam győzködni, akiken messziről látszik, hogy idegenkednek ettől az egésztől. Azokkal viszont mindig nagyon szívesen beszélgetek, akik ugyan örömmel jönnének, csak tartanak attól, hogy a látottak érzelmileg megviselik majd őket. Nekik rendszerint elmondom, hogy ez nem így van, sőt… Ugyanis mind magamon, mind másokon azt vettem észre, hogy ezek az egyébként valóban riasztó dolgok lelkileg sokkal inkább megedzenek, s akár egy egész életre szólóan erőt adnak a legkülönfélébb bajok elviseléséhez.
E pillanatban megjósolhatatlan, meddig tart a háború. Úgy tervezi, hogy az elkövetkezőkben is részt vállal majd a humanitárius teendőkből, függetlenül attól, hetekről vagy hónapokról, esetleg – ne adja isten – még hosszabb időszakról van szó?
Úgy vélem, azzal a kapcsolatrendszerrel, nem különben azokkal a tapasztalatokkal a hátam mögött, amelyekre a háború kitörése óta szert tettem, nem dőlhetek hátra, magyarán kötelességem tovább csinálni a dolgot. Ha nem tenném, valószínűleg komoly lelkiismeret-furdalásom lenne. Egyébként ma már egyáltalán nem arra van szükség, hogy a határon végezzek ezt-azt, lévén ott felállt egy nagyon jól működő rendszer, amelyben mindenki pontosan ismeri a maga feladatát. Azon tennivalók elvégzése, amelyek rám várnak – gondolok itt például a különböző kampányok megszervezésére és elindítására, vagy éppen a meglévő kapcsolatok mozgósítására, stb. –, nem helyhez kötött, azaz nincs jelentősége, hogy Egerszóláton vagy – teszem azt – Csengersimán vagyok. És ha már a jövőről beszélünk… Feltett szándékunk, hogy nem az első mentőautónk lesz az utolsó, amellyel próbáljuk támogatni az ukrajnai gyógyítóknak az emberek megmentéséért folytatott küzdelmét, tehát igyekszünk minél gyorsabban újabb és újabb járműveket a frontvonalakra küldeni. Hogy sikerül-e? Biztos vagyok benne, hogy igen. Mert ha volt bármilyen tanulsága az elmúlt heteknek-hónapoknak, az az, hogy amennyiben egy közös cél érdekében összefogunk, az égvilágon semmi – de tényleg semmi – nem lehetetlen.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
