Gárdonyi szüntelen istenkeresése
Milyen kevés kell egy pillanathoz, melyben harmóniává sűrűsödik a természet csendje és éltető ereje, az árnyékban enyhet adó béke, a madarak déli zsolozsmája és a nyári napsugarak lélektápláló derűje. Csak egy kis fékezés, hogy ne rohanjunk el az élmény mellett; egy személyes találkozás, melyen keresztül egymás gondolatait és szívét barangoljuk be. Így történt ez egy nem hétköznapi pénteken, amikor dr. Lengyel Gyula erdőtelki plébánossal ültünk le egy kávé mellé az Egri Érseki Palota díszkertjében. Gárdonyi Géza, az „egri remete” stációiról, biztonságot és hitet kereső életútjáról beszélgettünk az író centenáriumának évében.
Gárdonyi mit hozott magával a szülői házból, mi került a tarisznyájába?
Mindennek a gyökere, forrása a családi otthon. Gárdonyi esetében egy szász származású apa, aki meglehetősen szangvinikus, túlságosan lobbanékony természet és érzékeny, sértődékeny típus; a másik oldalon pedig, Nemes Nagy Terézia részéről, egy végtelen csendes, befelé forduló, mélyen, hitelesen Krisztus-hívő és áldozatra is fogékony teremtés. Istennek hála, maga az író inkább az édesanyja természetét örökölte. Viszont elgondolkodtató, hogy a család több mint húsz helyen megfordult, míg Gárdonyi felnőtté cseperedett. Ez az állandó vándorlás Gárdonyi lelkületén nem érezhető, viszont hiányzott belőle egy erős, férfias istenkép. Az ő istenképe inkább hallgatag, elszenvedő, a hite pedig ingatag volt. A hit ajándék. Gárdonyi esetében is igazolódik, hogy a hitet bármikor elveszíthetjük, ugyanakkor bármikor újra megtalálhatjuk. És nem bűn, ha elveszítjük. Akkor válik bűnné, amikor már nem hiányzik. Az író házassága megrendült Csányi Máriával, viszont amikor 1897-ben Egerbe került, a hite nemcsak megbékélt, hanem napról napra személyesült, egyre bensőségesebbé vált. Én ezt visszavezetem arra is, hogy az egyház 1910-ben, hosszú évek után érvénytelenítette a házasságát, tehát szentségileg is fellélegzett, magához vehette az Eucharisztiát. Élete utolsó napjaiban, amikor már haldokolt, mindig ezt rebegte lázas, cserepes ajkakkal: „Közelebb, közelebb Uram, Hozzád”.
Nemcsak Gárdonyi járt be számtalan stációt, településről településre, egyik nehézségből a másikba bukdácsolva, hanem mi magunk is keresők vagyunk, halála után száz évvel.
Ma már nem az a kérdés, van-e Isten, és nem az a fő probléma, hogy lehet-e Isten nélkül élni, hanem miért boldogtalan az ember az ölébe hullott nagy szabadság ellenére. Az emberi létezés vált kérdőjelessé. Ezért a rengeteg drog, alkoholfogasztás, a kapcsolatok elsekélyesedése. Gárdonyi kereste és megtalálta az ő személyes Istenét. Megérezte, amit Szent János apostol megfogalmazott levelében: nem az a lényeg, hogy szeretem-e Istent, hanem hogy Ő engem, téged vagy Gárdonyit előbb szeretett, és én csak viszontszeretem. Ekkor ébredt rá, hogy fiatalkori eltévelyedéseit, a Teremtővel szembeni vádaskodásait azért követte el, mert nem arra épített, hogy Isten úgy szeret, ahogy vagyok. Az ember nem attól ember, hogy soha nem esik el, hanem ha elesik, fel tud állni. A jó Pásztor utánamegy a századik báránynak, és jobban fogja szeretni, mint azelőtt. Ennek gyönyörű jelei az író regényei: A láthatatlan ember, az Ida regénye, az Egri csillagok, és épp ebben tűnt fel nekem, hogy Gárdonyi lelke annyira éhes volt a szépre, a jóra, az igazra, hogy még a negatív szereplőire sem tudunk igazán haragudni. Egy Jumurzsdákot is tisztelt. Nem tört pálcát felette, nem ítélkezett. Mert Isten senkit nem vet meg.
Gárdonyi – kicsit megtapasztalva az állandó költözésben a létbizonytalanságot, az ősbizalom hiányát, némileg visszavonulva az emberek társaságától – milyen biztos fogódzókat talált maga körül?
Valóságos arborétum volt a kertje. Felismerte, hogy Isten egy fűszálban, egy lepkében, egy fában is ott van. De ez nem panteizmus, hiszen mögötte van a személy, ez mind Isten keze munkája. Kereste a modelleket, a példaképeket az írótársakban is. Három írót fogadott el: Charles Dickenst a jellemábrázolása és a helyzetek bemutatása miatt, Victor Hugo: Nyomorultak című regényét többször is elolvasta, de a legnagyobb hatással Dosztojevszkij volt rá. Érezte, hogy neki nem utánoznia kell a nagy írókat, hanem van mellettük egy út, ami Gárdonyi Géza útja. Egy ideig a hitben is Jézus mellett vagy előtt próbált menni. Ő igenis megjárta a maga poklát a hit terén is. Viktor Frankl szerint három dolog miatt szenved az emberiség a legtöbbet: a rossz párkapcsolat, a lelkiismeret hibás kezelése és a téves istenkép miatt. Ma sincs ez másképp. Istent vágyteljesítő automatának, kegyetlen zsarnoknak képzeljük, vagy csak akkor van rá szükségünk, ha bajba kerülünk. A lelkiismeret a mai emberekben meglehetősen el van ásva. Gárdonyi viszont lelkiismeretből élt. Fájt neki a hibás házassága, az apja hirtelen természete. A saját útkeresését is szégyellte eleinte. Talán akkor volt igazán Isten tenyerén, mikor a legjobban hiányzott neki az atyai jelenlét.
Az isteni bölcső ringásában fel-felsejtett az író személyes hitélménye, melynek lenyomatait megőrizte a Gárdonyi-életmű: a „Fel nagy örömre” kezdetű karácsonyi ének, melyet 19 évesen mutatott be, devecseri kántortanítóskodása során; a Bibliáról, a könyvek könyvéről írt sorai; a Munkácsy-másolat, melynek Krisztusa nap mint nap szembenézett vele hálószobájában; valamint sírjának felirata, ami örök hitvallásként őrzi az író végakaratát: „Csak a teste”.
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓK: VOZÁRY RÓBERT
