Beszélgetés Bakó Botonddal, a BNPI gerinces-zoológiai szakreferensével
Noha annak az esélye, hogy valaki egy, a természetben tett kirándulása során medvével vagy éppen farkasokkal fut össze, az elenyészőnél is elenyészőbb, az efféle találkozásokról szóló sajtóbeszámolók javarészt mégis azzal foglalkoznak, mit kell tennünk, ha valamely, Magyarországon is élő – vagy épp itt csak megforduló – nagyragadozó kerülne az utunkba. Pedig ezen kívül is vannak izgalmas kérdések bőven: így például, hogy vajon idehaza is megtelepedhetnek és szaporodhatnak-e az egyelőre csupán „vendégeskedő” barnamedvék, vagy, hogy a farkas falkák állandósult jelenléte milyen haszonnal jár az úgynevezett zsákmányállatok szempontjából. Többek között ezekről beszélgettünk a téma egyik jó ismerőjével, Bakó Botonddal, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság gerinces-zoológiai szakreferensével.
Arra kérem, mindenekelőtt meséljen már az azon fajokkal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról, amelyeket idehaza nagyragadozókként szoktunk emlegetni…
Nos, a kárpát-medencei faunából – kezdi Bakó Botond – klasszikusan a medvét, a farkast és a hiúzt szokták nagyragadozónak nevezni, jóllehet ez egy emberek általi besorolás, vagyis nem a természet rendjéből fakad. Vannak azután olyan fajok, amelyek sem ide, sem oda nem tartoznak: ilyen a sakál vagy a vadmacska, amelyek ugyan nincsenek az említett táborban, noha ragadozók. Az tudott, hogy a ragadozókat elsősorban a viselkedésük, a táplálékuk és a fogazatuk alapján különböztetjük meg, noha a farkas és a hiúz állati eredetű táplálékkal él, míg a medve által elfogyasztott élelem 60-70 százalékát a növényi eredetű dolgok, főként a különféle gyümölcsök, bogyók teszik ki. Ami a hiúzt illeti, az elvileg soha nem tűnt el az erdeinkből, igaz, a vadászatuk miatt brutálisan csökkent a számuk. Nem véletlenül, hiszen egy úgynevezett nemes vadról van szó, amit annak idején nemcsak a bundája miatt próbáltak terítékre hozni, de azért is, mert az elejtése egyfajta vadászati bravúrnak számított. A lényeg, hogy a hiúz jelen volt és van a hazai faunában, kivált az Északi-középhegységben, azon belül is a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben, az Aggteleki-karszton, illetve a Zempléni-hegységben. Pontos egyedszámot igen nehéz mondani, ám tény, hogy egy territoriális, vagyis a territóriumát tartó állatról van szó, amely nem igazán él társas életet, kivéve a szaporodási időszakban. Kifejezetten rejtőzködő életmódot él, az emberre lényegében veszélytelen.
És mi a helyzet a farkasokkal és a medvékkel, amelyek – már csak a gyermekkorunkban róluk halott ezernyi mese miatt is – sokkal inkább izgatják mindenki fantáziáját?
Szakértők egy csoportja úgy gondolja, hogy a farkasok szintén nem tűntek el itthonról, lévén mindig akadt egy-egy nyom, mindig volt egy-egy elejtés, amelyek a hazai jelenlétet bizonyították, de az tény, hogy a magyarországi szaporodásukra több évtizeden át nem volt példa. Az ismételt megjelenésükre, illetve arra, hogy már nálunk is szaporodnak, az 1980-as évek közepétől van bizonyíték. Nemcsak a nyomaik bukkantak fel, de látták is őket az Aggteleki-karszt környékén. Ez akkoriban is csak egyetlen családot jelentett, amely aztán a szopornyica nevű betegség miatt – ami minden valószínűség szerint kutyáktól terjedt át rájuk – kipusztult. Később, a 2010-es évek közepén, megint megtelepedett itt egy család, sőt, szaporodik is.
Ha már itt tartunk… Bizonyára rendkívül gyakran felteszik Önnek a kérdést, hogy mennyi farkas él a Bükkben, és hogy növekszik-e majd a számuk…
Igen, és én erre mindig azt felelem, hogy nem, nem nő majd a számuk, mivel az egész Bükk hegység szőröstül-bőröstül egyetlen farkas család territóriuma, amely más családokat nem is enged be a saját területére. S hogy hányan vannak? Ez a mindenkori éves szaporulattól, továbbá az előző esztendőről ott maradt példányok számától függ. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy – mint említettem – egy családról van szó, akárcsak a Bükkel határos részeken, így a Tarna vidékén is, amelyet szintén egy falka ural, s ugyanez a helyzet a Mátrában is. Annyit érdemes tudni az életükről, hogy az előző, valamint az azt megelőző évi szaporulat ideig-óráig a családdal marad, ám később elmennek, olyan újabb falkákat keresni, ahol befogadják őket.
A medvék esete hasonlatos a farkasokéhoz?
Annyiban, hogy őket is kizárólag akkor tekinthetjük a hazai állatvilág tagjainak, ha itt szaporodnak, ám ez utóbbira vonatkozóan egyetlen adat, bizonyíték sincs. A barnamedvék elsősorban Szlovákiából érkeznek hozzánk különböző időszakokban, aztán több-kevesebb időt itt töltenek – napokat, heteket, olykor hónapokat –, majd visszatérnek a lakóhelyükre, ahol a vackukat kialakították. Természetesen olyasmi előfordul, hogy egy-egy anyamedve a bocsaival átvándorol Magyarországra, de – ismétlem – itteni szaporodásról nem tudunk, aminek a legfőbb oka, hogy nem rendelkezünk olyan méretű erdős területekkel, mint északi szomszédunk.
És arról vannak ismereteink, hogy a farkasok mely okból telepedtek meg ismét, vagy hogy a medvék miért bukkannak fel sűrűbben, mint annak előtte?
Ennek véleményem szerint nem az élelemkeresés a legfőbb mozgatórugója, hanem az a természeti katasztrófa, amely 2004. november 19-én történt, amikor is egy hatalmas szélvihar letarolta a Magas-Tátrát, alapvetően változtatva meg azt a helyet, ahol sok-sok nagyragadozó élt. Ezután két, hasonló jellegű vihar pusztított az Alacsony-Tátrában is. Ezért például a farkasok kénytelenek voltak újabb élő-és szaporodóhelyet keresni, amire főként déli irányban volt lehetőség. E vándorlás során aztán olyan, fiatalabb példányok kerültek Magyarország területére, amelyek később itt alapítottak családot.
Azt tapasztalom, hogy akár a farkasok megtelepedéséről, akár a medvék időszakos megjelenéséről van szó, a szakemberek örülnek ezeknek a fejleményeknek. Úgy hiszem, nem csupán azért, mert még sokszínűbb lesz a hazai állatvilág, de azért is, mert például a farkasok szabályozzák is az úgynevezett zsákmányállatok mennyiségét és minőségét…
Ami a patások számát illeti, nem hiszem, hogy ezt érdemben befolyásolhatja a farkasok jelenléte, hiszen olyan sok őz és szarvas van itthon, hogy elhanyagolható az a mennyiség, amelyet egy-egy falka elejt. Az viszont igaz, hogy a természetvédők rendkívül hasznosnak tartják e nagyragadozók ismételt megjelenését-letelepedését, és nemcsak azért, mert ez a biodiverzitást növeli, hanem azért is, mivel jótékony hatást gyakorolnak az erdei életközösségekre, így többek közt a növényzet megújulására is.
Javítson ki, ha tévedek, de talán a zsákmányállatok génállományának is jót tesz, ha van ellenségük, hiszen az éberség, a menekülés, stb. azt követeli meg, hogy minél edzettebbek, jobb tulajdonságokkal bíró egyedek szülessenek…
Ez így igaz, de van más, lényeges szempont is. Nincs, aki a farkasoknál jobban lenne képes kiszúrni, pontosabban kiszagolni egy-egy szarvas- vagy őzcsapat beteg tagjait, közöttük azokat a példányokat is, amelyeken a legjobb szemű vadász sem vesz észre semmit, mert az őket gyötrő bajok külsődleges jegyekben nem igazán nyilvánulnak meg. Ezen állatok kiemelése megint csak nagyon-nagyon fontos az egészséges állomány szempontjából.
Mivel Eger igencsak közel esik a Bükkhöz, felmerül a kérdés, hogy a nagyragadozók feltűnhetnek-e a város közvetlen közelében?
Kijelenthető, hogy a farkasok egészen biztosan nem mennek be a településre. Ám, ha már ennél a témánál tartunk, rendkívül lényeges elmondani, hogy a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága valamennyi olyan történetet rövid időn belül, a helyszínen kivizsgál, amelyeknél felmerült a gyanú, hogy farkasok állattartó gazdák jószágaira támadtak. Ezek alapján állíthatom, hogy tíz ilyen bejelentésből mindössze egy bizonyul valósnak. A többiért – legalábbis a nyomok, illetve az ilyenkor mindig elvégzett genetikai vizsgálatok ezt mutatják – általában kutyák a felelősek. Mint korábban mondtam, a medvék jelenléte szezonális: a tapasztalatok szerint nyár végén, ősz elején jönnek, elsősorban élelmiszert keresnek, így előszeretettel bukkannak föl például szőlőültetvények környékén.
A történelmi Magyarország bővelkedett medvékben és farkasokban, s bár mindenkor előszeretettel vadásztak rájuk – ami végül is az eltűnésükhöz vezetett –, tény, hogy az akkori emberek megtanultak ezekkel a nagyragadozókkal együtt élni, ami jelentette egyebek mellett az ellenük való védekezést is. Lehet, hogy erre ismét szükség lesz?
Bizonyos szempontból igen. Épp ezt a célt szolgálja az a rendszer is, amelyet az országban elsőként a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága vezetett be másfél évtizeddel ezelőtt. A dolog lényege, hogy azok az állattartók, akik a farkasok mozgásterületének közelében gazdálkodnak, segítséget kérhetnek a nemzeti parktól, amelyet minden esetben megadunk. És itt nem pusztán arról az ötsoros, napelemes villanypásztorról van szó, amely önmagában is számottevő értéket képvisel, hanem azokról a kuvasz fajtájú, jól betanított őrző kutyákról is, amelyekhez úgyszintén ingyen juthatnak hozzá. Mindez azért is kiemelkedően fontos, mert a gazdák láthatják és tapasztalhatják, hogy a természetvédelem nem kizárólag korlátoz, hanem hathatós támogatást is nyújt, ami a jövőbeli eredményes együttműködés szempontjából kiemelt jelentőségű.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
