A viktoriánus kori artprintek hazai mesterével, a The Pixel Alchemist létrehozójával beszélgettünk
Viszonylag ritkán kap lehetőséget az ember arra, hogy bemutathassa egy volt iskolatársát, régi jóbarátját, akihez számtalan emlék fűzi, kezdve az Egri Dobó István Gimnázium médiaszakkörétől, a diákönkormányzathoz kapcsolódó táborokig, nem beszélve a közös kosárlabdaedzésekről, amelyeket évekig viháncoltunk végig – felkészítőnk lemondó pillantásaival kísérve. Kecskés Nóri jelenleg egyedi vintage portrékat készít – a megrendelői elvárásaihoz igazodva.
Emlékszem, már gimnáziumban több területen is kreatívan tevékenykedtél: színdarabot írtál a gombavatóra, rajzszakkörre jártál, újságot szerkesztettél, illetve az iskolafotós pozíciót is betölthetted, méghozzá több éven keresztül – hogy csupán néhány példát említsek. Már gyerekként is érdekeltek a művészetek?
Mindig is éreztem egyfajta belső kényszert, hogy alkossak, kiskoromban például regénykezdeményeket, novellákat, verseket írtam, illetve rajzoltam, kerámiáztam, szóval mindig tudtam, hogy létszükségletem az alkotás. Gimnazistaként színházrendezőnek készültem, emellett kisfilmeket forgattunk. Ennek ellenére a pályaválasztásnál semmi nem szólított meg igazán, ami egy kicsit frusztrált, de úgy gondoltam, ha valamiben igazán kiemelkedő lennék, azt már tudnám. Így a felvételinél az alkotási részt elengedtem, az viszont egyértelmű volt, hogy a művészetek irányába indulok.
Milyen előzmények után fordultál kifejezetten a grafika felé?
Végül az ELTE művészettörténet-esztétika szakját választottam, később pedig a MOME dizájnelmélet mesterképzését is elvégeztem, de így hiányérzetem volt, hogy mégiscsak kellene valamit alkotni. A sok egyetemi év után még mindig nem tudtam magam elképzelni kurátorként, sőt kifejezetten lehangolt a gondolat, hogy csak az elmélettel foglalkozzam, így elmentem egy grafikussuliba az egyetem mellett.
Már a tanulmányaid alatt bepillanthattál egy könyvkiadó mindennapi életébe. Oda hogyan sodort az élet?
A MOME-n írtam a szakdolgozatomat gyermekkönyvillusztrációból, és gyakornokként jelentkeztem a Pagonyhoz, ahol bár azzal nem tudtak mit kezdeni, hogy én dizájnteoretikusnak tanultam, de kérdezték, hogy le tudnék-e cserélni egy borítón egy figurát, mert ez egy hasznos tudás (nevet – a szerk.), és mivel igen, felvettek grafikusként.
A digitális grafikában egyébként abszolút megtaláltam a számításaimat, kinyílt előttem egy univerzum, mert amiről úgy éreztem, hogy szabad kézzel nem tudom megragadni, vagy elérni azt a hatást, amit szeretnék, ott a Photoshop segítségével leomlottak az akadályok.
A Pagony Kiadónál milyen marketinges tapasztalatokra tettél szert, amelyeket a jelenlegi vállalkozásodnál is tudsz alkalmazni, kamatoztatni?
A célközönség meghatározásában is sokat segített az ott eltöltött idő, emellett például az Instagram is kifejezetten hasznosnak bizonyult, hiszen – mivel nem magánemberként regisztráltam -, rendre felkínál különböző statisztikákat, amelyekből nagyon erős mintázat rajzolódik ki. Azt is onnan tudom, hogy a 20-as, 30-as nők kifejezetten aktívak az oldalon, elenyésző viszont a tizenévesek, illetve az 50 felettiek száma. Ma már tudom, mik azok a hívószavak, amelyek megérintik a célközönségem.
Visszakanyarodva a Pagonyhoz, talán a nyomdai ismeretek nagyon hasznosak, amelyekre szert tettem, például megtanultam, hogyan kell tördelni, nyomdakész anyagokat leadni. A kisfiam, Zénó születése óta pedig szabadúszóként dolgozom – állandó külsős partnerekkel, akiknek kiadványokat, prospektusokat is készítek. Ezekben is kamatoztathatom a kiadónál tanultakat.
2021 eleje óta art printekkel foglalkozol, amelyek a közösségi oldalakon is elérhetők, méghozzá The Pixel Alchemist néven. Jellegzetes és különleges hangulat lengi körül a képeidet, ezt hogyan alakítod ki, mi alapján teremted meg a környezetet?
Mindig megkérdezem a megrendelőt, hogy mely stílust érzi saját magához közel, és ennek megfelelően dolgozom, illetve ha semmiféle preferencia nincs, akkor a kedvenc korszakomba helyezem őket, – ilyenkor az egész kép viktoriánus hangulatot áraszt. Ha én választhatok, akkor biztos, hogy a 19. század jelenik meg. Alapvetően a brit légkör áll hozzám a legközelebb, szeretek ebben gondolkodni; a sötét, komor, súlyos drapériák, textilek, az angol díszítőművészet motívumai minden mennyiségben jöhetnek, de természetesen mindig tiszteletben tartom a kéréseket, és ezeknek megfelelően keresek alapanyagot.
Ha már az alapot említetted, ezt honnan veszed?
Az nagyon fontos, hogy jogtiszta legyen, számos olyan lelőhely létezik, amely szabad felhasználású fotókat kínál, viszonylag jó felbontásban. Ezekből szoktam válogatni, illetve magamnak is lementek képeket, amikor úgy érzem, hogy valami kifejezetten megszólít. Így – egy-egy megrendelésnél – sok esetben elég a saját gyűjteményemhez nyúlni. Gyakorlatilag archív fotókra szerkesztem a megrendelők arcát, majd ha a fotómanipulációval kész vagyok, jöhet a grafikai tervezés, amely során személyes szimbólumokat pakolok a figuráim köré.
Ha nem alapanyagot keresel, hanem kreatív inspirációra vágysz, akkor mihez/kihez tudsz fordulni?
Rengeteg kollázsművész munkásságát követem, vannak kedvenceim is, mint Julie Liger-Belair, Aleksandra Morawiak vagy Sarah Jarrett. Tőlük lopok is ezt-azt. Egyébként sokan foglalkoznak hasonló dolgokkal, de nem szolgáltatásként, mint én, hiszen személyre szabottan, személyes jelleggel készítem a képeimet.
Hazai fronton pedig Kiss Miklós grafikus, tipográfus, dizájner munkáit szeretem, gyakorlatilag ő adta az első „rúgást” a munkáimhoz. Egy kreatív magazinban olvastam róla, miszerint a saját esküvőjére egy olyan múzeumi közeget alakított ki, ahol klasszikus, híres páros portrékat állítottak ki, de minden arcot lecserélt a magára és a feleségére, – gyakorlatilag ráphotoshopolta magukat a képekre a nagy történelmi hős szerelmes karakterek helyére. Ezt kiállításként, tárlatvezetéssel mutatták be, sőt katalógust is nyomtattak, szóval a teljes illúziót megteremtették, és múzeumi hangulatban zajlott az esküvő.
Emlékszem, amikor ezt olvastam, annyira jól szórakoztam, hogy ez mennyire baromság, hogy arra inspirált, készítsek egy karácsonyi képeslapot Zolival, a férjemmel. Ott még csak a realisztikusságra törekedtem, hogy minél régebbinek tűnjön minden, de mégis mi szerepeljünk rajta. A következő lépést pedig már a grafikai tervezés jelentette, és elkezdtem azzal foglalkozni, hogy olyan képi elemek mutatkozzanak meg, amelyek személyesek.
A terveid szerint merre futtatnád tovább ezt a vállalkozást?
Mindig megtartanám szerelemprojektnek, de soha nem lesz megélhetési forrás, mert borzasztóan sok munka társul hozzá. Viszont nagyon jól lehet benne kreatívan „lubickolni”, kísérletezni, másrészt nagyon jó kapcsolódni ezekhez a vadidegen emberekhez, akik megkeresnek, és akikkel általában még telefonon sem beszélünk, csak emailezünk, mégis annyira őszintén és nyíltan kommunikálnak, hogy mikor elkészül a kép, általában azt mondja a megrendelő, hogy „ez annyira én vagyok”, miközben soha nem találkozunk.
SZERZŐ: VERES PETRA
FOTÓ: KECSKÉS NÓRA
