Interjú Kovács Klaudia egri születésű magyar-amerikai rendezővel
Az Amerikai Egyesült Államokban élő és alkotó Kovács Klaudia júniusban városunkba látogatott, amelynek egyik apropójául egy emléktábla avatása szolgált. A filmrendező édesanyja, az egri születésű Erdélyi Éva olimpikon úszó előtt tisztelegtek a helyiek – az élsportoló egykori lakhelyén, a Lájer Dezső utcában. Kovács Klaudiával többek között eddigi filmes sikereiről, a rendezőnők hollywoodi érvényesüléséről, illetve cannes-i látogatásáról beszélgettünk. Utóbbihoz két díj is kapcsolódik, hiszen a Barna papírzacskó című kisjátékfilmjéért a Cannes-i Nemzetközi Telefonfilmes Szemlén a legjobb rendezőnek járó elismerést vehette át, az Artisan Festival World Peace Initiative, a humanitárius filmek fesztiválján pedig a zsűri különdíját nyerte el. Emellett éppen készülő munkájáról is szívesen beszélt.
A számos filmes díj, illetve szakmai elismerés is bizonyítja érdemeit, illetve rátermettségét. Az olimpikon édesanyjának, az egri úszósport egyik ikonikus alakjának teljesítményei, sikerei, karrierje mennyire ösztönözték a pályáján?
Ha úgy vesszük, olimpikonnevelést kaptam egy nagyon rendszerezett, kigondolt, rendkívül inspiratív személytől, sőt úgy érzem, hogy megnyertem az ún. „édesanya-lottót”. Az ő hatása szerencsére tetten érhető az életemen.
Egerben élt tizenéves koráig, mely iskolákba járt, hogyan tekint egykori városára?
A kettes iskolában kezdtem, ezt követően átmentem az ötösbe, majd a Gárdonyi Gimnáziumból kerültem Budapestre. Nagyon szerettem itt élni, ma is lokálpatriótának vallom magam, éppen ezért gyakran visszajárok.
Mikor fordult a filmezés felé, gyermekkorában milyen élmények befolyásolták abban, hogy ezt a pályát választotta?
Az első szerepemre az egri Gárdonyi Géza Színházban került sor egy anyák napi műsorban. Hároméves koromtól bohóc szerettem volna lenni, majd később, amikor Amerikába kerültem, kipróbálhattam magam ezen a területen gyerekek születésnapjain. Azt viszont már Egerben, 13 évesen is úgy éreztem, hogy hív a szakma: mind a film, mind pedig a színház.
Magyarként akadtak nehézségei az Egyesült Államokban?
Kifejezetten magyarként nem, inkább külföldiként, bevándorlóként. Nem beszéltem elég jól angolul, minimális szókinccsel érkeztem Amerikába – összeköttetések nélkül, így nem rendelkeztem olyan szociális rendszerrel, amelyből táplálkozhattam volna. Mindent magamnak kellett megteremteni, és ezt hiányként tapasztaltam meg mind a karrieremben, mind általánosságban. Azt viszont, hogy magyar vagyok, semmiféle szempontból nem éltem meg hátrányként, sőt, a magyarokat szeretik és elismerik Hollywoodban.
Rendezett egy többszörös díjnyertes történelmi dokumentumfilmet, amely később tansegédeszközként kapott szerepet az USA-beli oktatásban. A lyukas zászló című munkáját Magyarországnak is felajánlotta, mit gondol, itt miért nem éltek ezzel a lehetőséggel?
Amerikában megkerestük az egyetemeket, és nagyon szívesen megvásárolták a filmet, így oktatási tansegédeszközként használják. Magyarországon is az adott szakemberek figyelmébe ajánlottunk, de eddig nem kívánták biztosítani a magyar iskolák számára.
Miért fordult a hidegháború és az ’56-os forradalom eseményeihez?
Alapvetően a véletlen útján. Rendelkeztem egy kisebb stúdióval Amerikában, és az egyik magyar tévé megkeresett, hogy készítsünk nekik anyagot ’56-al kapcsolatban – így kerültem közel a témához. Majd mire leforgattuk, a tévé az utolsó pillanatban lemondta, de a rengeteg felvételre alapozva a koncepciót, készítettem belőle egy filmet – gyakorlatilag a sors keze játszott közre.
’56 témáját és az erről készült dokumentumfilmet hogyan fogadták az USA-ban?
Nagyon pozitív fogadtatásra leltünk: nyolc díjat kapott, illetve az Oscar-verseny legjobb dokumentumfilm kategóriájában is szerepelt, emellett meghívták az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusába, ahol bemutatták.
Nemrég Cannes-ban járt, méghozzá a Barna papírzacskó című háromperces rövidfilmmel, amelyet amellett, hogy bemutattak, díjaztak is. A művét telefonnal forgatta, miért fordult a mobiltechnológiához?
Visszamennék oda, hogy korábban lehetőségem adódott Zsigmond Vilmos Oscar-díjas és Kovács László többszörös díjnyertes operatőrökkel dolgozni, így elmondható, hogy a karrierem elejétől kifejezetten komplex kamerákkal foglalkoztam. Tudni kell, hogy New Yorkban tanít egy magyar professzor ismerősöm, Bárdos Károly, aki azt javasolta, hogy a pandémia alatt, amíg úgyis otthon ülünk, hiszen Hollywood gyakorlatilag bezárt, addig miért nem forgatok mobiltelefonnal. Bárdos Károly egyébként ezt a New York-i Egyetemen tanítja a hallgatóknak. Azt mondtam, hogy mivel annyira hozzá vagyok szokva a komplex kamerákhoz, és eszembe jutott a Zsigmond Vilmossal és Kovács Lászlóval folytatott munka, először rangon alulinak érezem a mobiltelefonnal való forgatást. Aztán arra gondoltam, miért is ne próbálhatnám ki egy kisfilm készítése közben, amely utóbb eljutott Cannes-ba, és megkaptam a legjobb rendezői díjat, illetve a film kiérdemelte a zsűri különdíját.
Mennyiben más mobillal forgatni, mik az előnyei, és melyek a nehézségei? Gondolok itt akár az eszközök súlya közötti különbségekre…
Sokkal könnyebb vele forgatni, illetve az embernek gyorsan rááll a keze. Nem volt stábom, tehát én töltöttem be az operatőr, a rendező és a sminkes szerepét is. Minden én voltam. Egyetlen színésszel forgattam az egészet. Nagyon tanulságos volt, különösen könnyen mozog az ember ezzel a technikával, amely óriási előny filmes szempontból.
Tervez később mobiltelefonos technikával forgatni – akár dokumentum-, akár kis-, vagy nagyjátékfilmet?
Ha az ember egy nagyobb volumenű filmet szeretne készíteni, ahhoz azért más technológia szükséges, vagy a telefont úgymond fel kell turbózni: lencsékkel, applikációkkal, amelyek segítik a munkát. Ahogy én forgattam, azt úgy kell elképzelni, hogy elővettem a telefont, és bekapcsoltam a kamerát. Persze egy nagyon rendszerezett, előre összeállított listával a fejemben fogtam neki, például előre kigondoltam, hogy mit milyen szögből fogok felvenni, de ez játékfilmnél egészen más.
Hogyan látja, demokratizálhatja a filmkészítést a mobilos technika?
Mindenképpen, de ez nem jelenti, nem feltételezi a minőséget. Az a lényeg, hogy attól, hogy valaki rendelkezik telefonnal és bekapcsolja a kameráját, az még nem filmkészítés, hiszen annak a történetmesélés az alapja. Kérdéses, hogy erre képes-e valaki, illetve az is fontos, hogy jó szögből rögzítse a történetet, és persze nem árt tisztában lenni, hogy ebben miként segít a technológia. Nem attól jó egy szakács, mert kitűnő a serpenyője, hanem attól, hogy ismeri az ízek kombinációját. Ez a telefonnál és a filmkészítésnél is ugyanígy működik.
Jelenleg egy önéletrajzi ihletésű nagyjátékfilmet tervez készíteni, méghozzá egy nagyon komoly témáról, az abúzusról. Milyen céllal viszi vászonra a történetét, lehet esetleg feldolgozásként tekinteni a bántalmazás elbeszélésének megfilmesítésére?
Szexuális erőszaknak voltam az áldozata. Megírtam a forgatókönyvet, és két éven belül kész lehet a film. Attól függ milyen anyagi hátteret tudunk teremteni. Most nagy érdeklődésre tart számot a téma, mivel kezd kiderülni, hogy a világon, így Magyaroszágon is, milyen sok áldozatról beszélhetünk. Rengetegen küzdenek azzal – mint anno én –, hogy egyáltalán képes legyen kimondani, kimondhassa a történteket. Magyarországon ez tabutémának számít, az USA-ban kevésbé. Arra törekszem, hogy ez megváltozzon, mert a kimondás a feldolgozás egyik állomása.
Annak idején Ön kapott segítséget Magyarországon, tudott kihez fordulni?
Nem kaptam senkitől, mert úgy éreztem, nincs kivel megosztanom, mert elutasítják az igazságot, és nem állnának ki mellettem. Ez utólag beigazolódott. A magyar társadalom nem érkezett el arra a szintre, hogy a bántalmazott nők nyíltan tudnának erről beszélni – anélkül, hogy elítélnék őket.
Említette, hogy a forgatókönyv már elkészült, jelenleg hol tart a filmkészítés folyamata?
A pandémia-projektem, amely Cannes-ban nyert, kicsit elvitte a figyelmet – mondjuk, nem panaszkodom, de egy kis időre parkolópályára kényszerült a nagyjátékfilm az abúzusról, ellenben abban a pillanatban, hogy befejezem a fesztiváloztatást, teljes gőzzel nekilendülök az anyagiak megteremtésének, illetve a forgatásnak.
Milyen kihívásoknak szeretne még megfelelni a szakmában – legyen szó akár nagy- akár kisjátékfilmről, vagy dokumentumfilmről. Mit tervez legközelebb?
Hogy pontosítsak, nem szeretnék senkinek megfelelni, csak magamnak, a saját elvárásaimnak, és visszatérve a legelső kérdésére az olimpiai úszó édesanyámmal kapcsolatban: mindig elég magasra teszem magamnak a lécet, úgyhogy olyan nagyjátékfilmeket szeretnék készíteni, amelyek pozitív irányban befolyásolják a társadalmat, segítenek másokon, és amelyek művészként is kielégítenek. Nincsenek konkrétumok, hogy hová szeretnék eljutni, inkább folyamatosan szeretnék dolgozni, és minél több munkát szeretnék elkészíteni.
Napjainkban már rengeteg nő dolgozik rendezőként mind Amerikában, mind Európában, így Magyarországon is, ennek ellenére tapasztalhatók még nehézségek nőként a filmes szakmában?
Valóban rengeteg nő dolgozik rendezőként, de arányaiban, statisztikailag mégis kevés. Az Európai Unió kezdeményezte az 50-50 százalékos arányt, de ez egyelőre még nem valósult meg. A stúdiók által finanszírozott nagyjátékfilmek rendezésében egyébként nők egészen kismértékben kapnak lehetőséget Hollywoodban. Sajnos még mindig létezik egy visszatartó, visszahúzó erő, ami a nőknek nem adja meg ugyanazokat a lehetőségeket, mint a férfiaknak, és azt gondolom, hogy ez még Amerikában is egy óriási probléma, Magyarországon pedig még inkább jellemző. Összességében van mit javítani az arányokon.
SZERZŐ: VERES PETRA
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT, KOVÁCS KLAUDIA
