Dr. Lisztóczky Lászlóval Dsida Jenő pályaképéről beszélgettünk
Ég és föld közt lebegő örök gyermek címmel jelent meg dr. Lisztóczky László irodalom- és művelődéstörténész, pedagógus legújabb kötete. A Dsida Jenő pályájáról készült monográfia jó fél évszázad kutatásainak eredménye. A 23 éve létrehozott Dsida Jenő Baráti Kör alapító elnökével, több mint 50 könyv szerzőjével beszélgettünk tanári pályájáról, valamint arról, hogy mit is jelent számára Dsida Jenő költészete. Dr. Lisztóczky László 2013-ban vehette át a Szervátiusz Jenő-díjat, 2018-ban “Pro Agria” Életműdíjjal jutalmazták, 2019 márciusában pedig József Attila-díjban részesült.
Dr. Lisztóczky László a Heves megyei Markazon született 1941. február 26-án. Középiskolai tanulmányait az egri Dobó Gimnáziumban végezte, ahol 1959-ben érettségizett. Két évig az egri Tanárképző Főiskola magyar–történelem–testnevelés, majd különbözeti vizsgával négy esztendőn át a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–történelem szakos hallgatója volt. Középiskolai tanári diplomáját 1965-ben szerezte. A kalocsai I. (korábban és később: Szent) István Gimnáziumban, majd az egri Dobó István Gimnáziumban tanított. Az egri Tanárképző Főiskola Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusi állására 1978 nyarán kapott meghívást, ahonnan huszonhét év után docensként ment nyugdíjba 2005-ben. Termékeny kapcsolatokat épített ki határon túli – elsősorban erdélyi – magyar szellemi műhelyekkel. 1997. július 24-én Egerben megalapította a Dsida Jenő Baráti Kör nevű közhasznú irodalmi egyesületet, amely ma is aktívan működik.
Noha édesanyja parasztcsalád sarja, édesapja kovácsmester volt, megteremtették a lehetőségét annak, hogy tanulhasson.
Összesen hatan születtünk testvérek, hárman maradtunk életben. A szüleim valóban mindent megtettek azért, hogy tanult emberek legyünk. A Heves megyei Markazon, falusi környezetben nőttem fel, a paraszti világ egyszerűsége, bölcsessége maradandóan hatott rám. A gyermekkoromban megismert falusi ember az elemi, természetközeli lét egyértelműségében és biztonságában élt, alig-alig kísértette még az értelmiségi észjárás spekulatív jellege és meddősége. Gondolkodása középpontjában a konkrét, közvetlen értékteremtés állt. Én is ezzel a szemlélettel és ezzel az igénnyel szerettem volna kötődni a munkához, a hivatáshoz, embertársaimhoz.
Részese lehetett édesanyja, családja annak a sikernek, amely pályáját övezte?
Hadd idézzem pályakezdésem egyik megható emlékét! Amikor 1965-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen átvettem magyar–történelem szakos tanári oklevelemet, én mondtam búcsúbeszédet a végzős hallgatók nevében. Édesanyám és nővérem is eljött az ünnepségre, s amikor befejeztem a beszédet, percekig tartó tapsvihar tört ki. Az utána keletkező, várakozó csönd pillanataiban édesanyám az egész termet betöltő hangon megszólalt: “Ez az én fiam!” 1965-től 1969-ig Kalocsán voltam kezdő tanár, majd szüleim hívására visszajöttem Egerbe. 1969-ben egykori alma materem, a Dobó István Gimnázium tanára lettem, kilenc év után pedig a nemrég egyetemi rangra emelt Tanárképző Főiskola Irodalomtudományi Tanszékére kerültem, ahol 27 évet töltöttem.
Hogyan találkozott Dsida Jenő költészetével?
Kisiskolás voltam, amikor kezembe került Az Erdélyi Helikon íróinak anthológiája című kötet, mely 1934-ben jelent meg Kolozsvárt. Ebben találkoztam először Dsida Jenő arcképével, rövid életrajzával és egyik legszebb alkotásával, a Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riporttal. Életre szólóan magával ragadott a sorokból áradó, mámoros életszeretet és a mű formai tökéletessége. Rabul ejtett, hogy Dsida a dekadens 20. században is le tudta és merte írni ezt a banálisnak tűnő, mégis kézenfekvő s hibátlan hexameterbe foglalt igazságot: “Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!”
Mi Dsida Jenő versművészetének titka?
Kevés olyan örömtudó költő létezik a világirodalomban, amilyen ő. Talán azért vált olyan szenvedélyes életszeretővé és életigenlővé, a hétköznapi, miniatűr szépségek mágikus megörökítőjévé, mert súlyos, akkor még gyógyíthatatlan szívbetegségben szenvedett, tudta, hogy fiatalon fog meghalni. A halál fénytörésében lelte meg az élethez vezető zseniális utat. Az apró dolgokban is észrevette és fölragyogtatta a létezés egyszeri, megismételhetetlen csodáját. Épp ez a mohó és fékezhetetlen vágy az élet totális megismerésére és birtokba vételére, ez az egész univerzum felé kinyújtott és szélesre tárt kar, amelyben egyesült az első és az utolsó ölelés gesztusa, érzés- és gondolatvilágának ez a felfokozottsága, a kivételes izzású átélőképesség az egyik legjellemzőbb tulajdonsága Dsidának, ebből fakadnak költészetének a legvonzóbb értékei is. A formaművészetben is kevesen tudtak versenyre kelni vele.
Már egyetemi szakdolgozatát is Dsida Jenő költészetéből írta, több mint félszázad óta kutatja a „poeta angelicus” életművét. Ezeket a kutatásokat összegzi az említett monográfia. A kötet előszavában a tanári hivatással járó hatalmas felelősségről is ír.
Amikor a tanári pályára léptem, átgondoltam, hogy milyen elvek és célok vezérlik majd a munkámat. Rádöbbentem – a magam emlékeit is fölidézve –, hogy sok fölösleges dologra megtanítjuk tanítványainkat, de nem tanítjuk meg őket örömben és szeretetben élni. Dsida Jenőben fedeztem fel azt a költőt, aki segíthet nekem, hogy örömtudó és szeretetközpontú életre neveljem a tanítványaimat. Többször állítottunk össze s adtunk elő diákjaimmal irodalmi műsort Dsida Jenő verseiből Kalocsán és Egerben. Ezért alapítottam meg 1997-ben a Dsida Jenő Baráti Kör nevű közhasznú irodalmi egyesületet is.
Tanári pályájáról őriz-e olyan emléket, amelyet szívesen megosztana velünk?
Hirtelenjében egy látszólag jelentéktelen, de számomra igen kedves esemény jut eszembe. Amikor az egri Dobó Gimnázium tanára voltam, egyszer irodalom órán azt vettem észre, hogy az egyik kiváló tanítványom nem figyel. Kiderült, hogy a pad alatt Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényét olvassa. Bennem föl se merült, hogy a fegyelmi vétség miatt felelősségre vonjam őt: az óra hátralévő részében erről a Móra-műről folytattunk eszmecserét. Elmondtam, hogy ez a legszebb magyar parasztregény, kamaszkorom egyik nagy olvasmányélménye. Az óra után még meghittebbé vált a viszonyom az osztályhoz, mint amilyen előtte volt.
Dsida Jenő 1924. január 3-án így kezdte első pártfogójának és példaképének, a szülőfalujában, Kisbaconban élő Benedek Eleknek címzett, Szatmáron keltezett levelét: “Kedves jó Nagyapó! Most, mikor e sorokat írom, sűrű pelyhekben szállingózik kinn a hó, és én arra gondolok, hogy több akadályt fogok találni utamon, amíg célhoz érek, mint ahány hópehely leesik egy hosszú nap alatt. Az én célom nem a dicsőség. Én nagyobbat, többet akarok, én a népek szeretetét akarom. Ha ehhez az én szeretetem elég lenne, már célnál is lennék, mert senki nem szereti talán faját, anyanyelvét olyan lángolóan, mint én. De ehhez akarat, kitartás, munka és egészség is kell…”
SZERZŐ: ZSIGMOND LILIAN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
