Vállaltan szubjektív beszámoló az Ördögkatlan Fesztiválról
Az nem különösebben rendkívüli, hogy mindenki, aki valaha az internetre tévedt, rendelkezik digitális lábnyommal, így azon sem kell csodálkozni, hogy a legtöbb weboldalon személyre szóló reklám tolakodik az arcunkba egy-egy cikk olvasása közben. Azon viszont igazán meglepődtem, hogy bár még csupán a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne részt venni egy nyári összművészeti fesztiválon, felugrott egy hirdetés, arra buzdítva, hogy jelentkezzek önkéntesnek az Ördögkatlanra. Először gyanakvóan körülnéztem, vajon milyen módon figyel a Nagy Testvér, majd olyannyira megszólítva éreztem magam, hogy kitöltöttem az űrlapot, és a sorsra bíztam, hogy megyek-e vagy sem. Végül egy hetet tölthettem Pécstől délre, a Villányi borvidéken.
Közösen a közösségért
Bár az elmúlt tíz évben számos fesztivált tudhatok magam mögött, ezekre mindig kizárólag résztvevőként érkeztem; önkéntesként korábban nem segítettem nagyobb rendezvényt. Az Ördögkatlan Fesztiválnak idén három település: Nagyharsány, Beremend és Villánykövesd adott otthont, emellett a Palkonyán található Mokos Pincészet, illetve a Kisharsányhoz tartozó Vylyan Terasz is programokat kínált. A színházi előadásokat, táncjátékokat, zenés felolvasóesteket, kiállításokat és koncerteket kínáló rendezvényt pedig végig egy igen népes és kitűnően szervezett csapat: mintegy 160 önkéntes segítette.
Olyan szorgos fiatalokkal ismerkedtem meg, akik szívvel-lélekkel támogatták a fesztivált, akár karszalagosztással, ültetéssel, teremőrködéssel, akár az önkéntes csapatra történő főzéssel, pakolással, sofőrködéssel. Mindenkiben az őszinte segítő szándékot, önzetlenséget véltem felfedezni. Akadt, aki a közösségi szolgálatát töltötte, de a középiskolásokon kívül húszasok, illetve már javában harmincasok is kivették a részüket a munkából. Ausztriában, sőt Angliában dolgozóval is találkoztam, akik az önkéntestáborban töltötték a szabadságukat. És kivétel nélkül mindenki, akit megkérdeztem, azt mondta, jövőre is szívesen visszatérne.
Kulturális csemegék gyönyörű helyszínekbe csomagolva
A munka mellett bőven jutott idő szétnézni a környéken. Így tévedtem be például Nagyharsányban a helytörténeti múzeumba. Nem csalódtam, hiszen Kanász Imre, az intézmény vezetője csillogó szemmel avatott be a település minden titkába, és amellett, hogy megismerkedtem a helyi szőlőművelés, illetve az Ördögszántotta hegy, azaz a Szársomlyó történetével, felhívta a figyelmem a hegyoldalban található bosnyák katonatemetőre – így utóbb ide is ellátogattam.
A község kis utcáin hétköznapinak számított, ha az ember mellett elsétált Lovasi András a családjával, vagy hogy Scherer Péter kerékpáron kísérte a Katlanfutáson részt vevőket, többek között engem is. A megmérettetésen a reggeli melegben ádáz harcot vívott bennem az elszántságom és a kényelmem. A célban egy ott megismert kedves barátom várt, aki a boltból jövet meglátta az első befutókat, és gondolta megnéz, biztosít a támogatásáról, így szurkol kicsit, hiszen tudta, hogy én is indultam. Mikor végre befutottam, a felkészülés nélküli, – szerintem elfogadható – teljesítményem után összegezte a versenyt, és közölte velem, hogy az elsők között az atletikus indulók végeztek, majd jöttek a gyerekek, ezután a nénik-bácsik, végül pedig én is csak megérkeztem végre-valahára.
Megfeledkezve a külvilágról
Hogy mennyire mezítlábas a fesztivál, azt jól mutatja például az Offlájn Rezervátumban kialakított chill-zóna, ahol szalmán taposva foglalhatták el helyüket a függőágyakban a megfáradt „vándorok”, akiknek közben a telefonjaik is „kikapcsolódhattak”. Páran ezt – az egyébként gyönyörű – helyszínt választották éjszakai szállásukként is – a sátor adta lehetőségek helyett.
Az idősebb korosztály összecsukható kempingszékkel járta a fesztiválhelyszíneket, valamint könyvekkel és újságokkal pakolták fel magukat, hogy egy-egy előadás előtt hasznosabban teljen az idő. Nem is lehetett látni tolongó embereket, kizárólag nyugodt sorban állást/ülést. Egy kicsit talán minden katlanozó lelassult, hogy még hosszabban és hatékonyabban szívhassa magába az élményeket.
„Nem vagyunk normálisak!”
Az alábbi felkiáltás bár a fesztivál jelmondata, ennek ellenére egy olyan hihetetlen közegbe csöppentem, amely végig kedvességről, nyitottságról, kíváncsiságról és szeretetről tett tanúbizonyságot, amely mentalitás jól illeszkedik a programsorozat védnökeinek (Törőcsik Mari és Cseh Tamás) életművéhez.
A koncertek alatt meglepetések is értek, mert bár már számtalan Péterfy Bori-koncerten vettem részt, eddig inkább unottan karba tett kézzel álló biztonsági őröket láttam, olyat még nem tapasztaltam, hogy a kidobó élvezettel fotózza, illetve videózza az együttest, miközben magában énekelgeti a dalszöveget.
Ismeretlen ismerősök négykeréken
Az egyes falvak között bár nem nagy a távolság, gyalog mégsem érdemes nekivágni a fesztivál helyszíneit összekötő útnak, ráadásul a helyiek jó szívvel ajánlották a stoppolást, mondván, nagyon kedvesek a környéken közlekedő emberek. Ezt saját tapasztalataim alapján is megerősíthetem. Sokszor például nem abból adódott gond, hogy nem akartak elvinni, hanem hogy egészen más irányba tartottak, mint én. Egy fiatal lány viszont még a teljesen eltérő úti cél ellenére is elszállított a kívánt helyszínre, ezzel mintegy félórás kitérőt generálva magának. Egy középkorú házaspár pedig – mint később kiderült -, gyakorlatilag a szomszédságomban feszengett az Apád előtt ne vetkőzz című színdarabon, amit jól esett feldolgozni velük az előadás utáni hazaúton. Emellett egy fiatal pár olyannyira segítőkésznek bizonyult a stoppolókkal szemben, hogy szinte még ki sem szálltam a kocsijukból, mikor már mászott is befelé a következő útitársuk.
Lépten-nyomon kedvességbe botlottam
Egy idős házaspár gyakorlatilag unokáikká fogadtak bennünket, amiért foglaltunk nekik helyet az egyik koncertre, majd ragaszkodtak hozzá, hogy egy kis édességgel jutalmazzanak minket, és csak akkor nyugodtak meg, amikor már vidáman majszoltuk a tőlük kapott tejszeletet.
Egy egészen más világba csöppentem, ahol vadidegenek is egymásra köszöntek, okok és érdekek nélkül mosolyogtak és önzetlenül felajánlották egymásnak a segítő jobbjukat. Igyekeztem minél többet magamba szívni ebből a mentalitásból, és elraktározni, hogy később jó hírét tudjam vinni az ott tapasztaltaknak, hiszen a fesztiválon eltöltött egy hét olyan hangulatot alapozott meg, amelytől aztán feltöltődve, jó kedvvel tértem haza.
SZERZŐ & FOTÓ: VERES PETRA
