Bencsura Zoltán fél kézzel, fél lábbal él teljes életet
Sosem tudhatjuk, milyen fordulatot hoz a következő pillanat. Így volt ezzel Bencsura Zoltán is, aki egy májusi reggelen, húszévesen, motorral indult munkába. Az a nap teljesen megváltoztatta az életét, mert egy közúti beleset következtében elveszítette a bal karját és lábát. Zoli nem szívesen beszél a múltról, sokkal inkább a jelen pillanatait éli. A tragédia sok felismerést ébresztett benne, de egyvalami nem változott a közel két évtized során: kitartása, akaratereje, életigenlése. Őszintén állítom, hogy fél lábbal, illetve művégtaggal is stabil lábakon áll. Bár a bal karját váll alatt amputálták, nem jellemző rá, hogy félvállról venné az életet.
„A baleset utáni egy év során céltalanul éltem, senki sem mutatott irányt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy kezdjek el egy egyetemet, akkor hamarabb belefogok a pszichológiába, és nem 35 évesen jutok el odáig, hogy ezzel van dolgom. Interneten nézegettem, hogy mit csinálhatnék, így jött a sport ötlete. Az első edzésre úgy mentem le, hogy olimpiára akarok kijutni. Abszolút eltökélt voltam, de nem tehettem meg, hogy csak a sportból tartsam fenn magam. Amikor válogatott lettem, az ösztöndíjam havi harmincötezer volt. Sokat adott a sport: utaztam, világot láttam, kihoztam magamból, amit lehetett. De annak ellenére, hogy élsportolónak tartottak, nem éreztem magam annak, mert mellette kőkeményen dolgoztam. Más élsportoló reggel elmegy edzésre, otthon pihen, tévét néz, délután pedig újra visszamegy edzeni. Én a két edzés mellett dolgoztam, mert a sportból nem éltem volna meg. A munka rengeteg erőt és energiát elvitt; ha nem kell annyit dolgoznom, lehet, hogy sikeresebb lettem volna a sportban” – emlékezik Bencsura Zoltán a kezdeti évekre.
Sikertelennek mindenesetre nem nevezhetjük parasportolóként, hiszen országos versenyeken és a 2007-es manchesteri világkupán is aranyérmet szerzett. Az úszókarriernek az atlétika utáni vágya vetett véget. Zolit egyvalami tartotta távol az atlétikától: egy speciális futóláb. Nem csak anyagilag tűnt elérhetetlennek a sportoláshoz tervezett, speciális műláb, hanem hiányoztak a magyarországi tapasztalatok. Az egri paralimpikon előtt ugyanis senki sem versenyzett még atlétikai versenyszámban művégtaggal. Büszkeségünk a 2013-as csehországi versenyen, első atlétikai megmérettetésén 100 méteres síkfutásban harmadik lett. De két évvel később ez az álom is szertefoszlott, és ismét újratervezés következett.
„Kicsit úttörőnek érzem magam, mert én voltam az első magyar, aki kipróbálta a futólábat. Ugyanakkor szerencsétlen is a történet, mert senki nem mutatott irányt ebben sem, nem voltak megfelelőek a szponzorálási lehetőségek. Egyedül csináltam, és ennyire futotta. Az élet minden területén szükséges, hogy legyen mellettünk valaki, aki támogat, és akkor garantált a siker. Én mindig egyedül tapostam ki az utat” – véli az exsportoló, akinek végül egészségi állapota miatt kellett új irányt vennie.
„Olyan sérülések jöttek ki a gerincemnél – mai napig nem tudják, hogy miért –, amelyek miatt abba kellett hagynom a sportolást, nehogy nagyobb baj legyen. Megműtöttek, de nem lett jobb az állapotom. A gerincműtét után olyan iszonyatos fejfájásom lett két hónapon át, hogy nem bírtam talpon maradni. Ez a fejfájás azóta is időszakosan visszatér. Van, hogy két hétig elviselhetetlen, utána megszűnik hónapokra. Ha ülök és fekszem, nincs vele probléma, de ha felállok, úgy lüktet, mintha szét akarna szakadni. Tavaly nyáron épp Budapestre utaztam a lábammal egy műszerészhez, amikor a beszélgetés után felálltam, léptem kettőt, és a következő pillanatban a földön feküdtem. Elájultam a fájdalomtól. Akkor fogalmaztam meg magamban, hogy minden egyes pillanatot értékelni fogok, amikor nem lesz fájdalmam, és ezt tartom is.”
A balesetet szenvedett fiatalember nem szeret panaszkodni, igyekszik az élet természetes velejárójaként fogadni a nehézségeket, küzdelmeket. De azt nem tudja letagadni, hogy mindennapjainak része a szenvedés.
„Ha csak a művégtagra gondolunk, ahogy csatlakozik a protézis a csonkhoz, már az folyamatos fájdalommal jár: egész nap viseled, cipeled, félrecsúszik, feltör, kidörzsöli a bőrt. Terheli a gerincet is, hiszen teljesen féloldalas vagyok, másrészt az ülőcsontom veszi fel a művégtag súlyát. De engem a szenvedés tanít a türelemre. Arra, hogy befelé forduljak. A saját bensőmet figyelem, hogy mik azok a személyiségvonások, amelyeken változtatnom kell, ha majd nem fog fájni a fejem, és újra a megszokott életemet élem.”
Zoli néhány éve érzi azt, hogy rátalált az igazi útjára. Pszichológiát tanul a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, és napról napra közelebb kerül önmagához.
„Mai napig azt gondolom, hogy a sport fontos volt számomra, de nem az változtatott meg, hanem amikor elkezdtem a pszichológiával foglalkozni. Biztos vagyok abban, hogy ez formál, alakít engem igazán, és sokat segít saját magam megismerésében.
Szerintem nem szabad feszegetni, hogy ’mi lett volna, ha’… Nem az történt, hanem ez, és így kell kihozni az életemből a legtöbbet, amit lehet. Ha a miérteken kattog az ember, az nem vezet jóra. Fontos itt lenni a jelenben, a mában; azzal törődni, ami van, abból kihozni a maximumot. Megtanultam elfogadni azt, amin tényleg nem tudok változtatni. Viszont hiszek abban, hogy saját magam alakítom az életem, ahogy szeretném. Megváltoztatom, ami lehetséges, és elfogadom, ami nem lehetséges.”
SZERZŐ: CSÁK-NAGY KRISZTA
FOTÓ: PATHALA.HU
