Halálának 10. évfordulója, 1997 óta volt munkatársainak köszönhetően tábla őrzi az egri Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet épületén a valamikori igazgató, Molnár János emlékét, aki tizenhét esztendőn keresztül, 1965 és 1982 között irányította a város déli részén, Kőlyuktetőn lévő, a millennium évében, 1896-ban alapított patinás kutatóállomást, amely 2016-tól az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemhez tartozik, szolgálva többek között az oktatást is. Minthogy a közelmúltban, egész pontosan január 2-án volt Molnár János születésének 100. évfordulója, ezt az alkalmat használtuk arra, hogy lánya, Sipos Andrásné segítségével felelevenítsük életútja és munkássága legfontosabb eseményeit.
Érdemes lenne az édesapja családi hátterével és gyerekkorával kezdeni, hiszen ezek a körülmények mindenki életében meghatározók…
Édesapán Debrecenben született – mondja Sipos Andrásné –, egy ötgyermekes családban. A szülei, tehát az én nagyszüleim, kertészek voltak, sőt, még azok szülei is, szóval ez a szakma hagyománynak számított a famíliánkban. Amelynek egyébként nagyon nem volt könnyű sorsa, ugyanis az édesapám tízéves korában elvesztette az apját, ezért aztán az édesanyja egyedül nevelte a gyerekeket, akiknek legfeljebb az a jó tanács jutott örökségül, hogy igyekezzenek mindenkor jól tanulni, becsületesen élni, tisztességesen dolgozni és segíteni az arra szorulókat. Bár édesapám nem csak szorgalmas, de jó eszű fiú is volt, az iskoláit mégsem tudta fiatalon elvégezni, nem utolsó sorban a már említett nehézségek miatt. Egy ottani uradalomban kertész gyakornokként foglalkoztatták, ám később kertészképesítést szerzett, majd a munka mellett az érettségi vizsgákat is sikerült letennie. A második világháborúban, közelebbről 1945 októberében őt is bevonultatták, s csak 1945 végén szerelt le. Még ugyanebben az évben Debrecenben az UFOSZ, azaz az Újonnan Földhözjuttatottak Országos Szövetségének megyei titkára lett, amely posztot 1949-ig töltötte be.
Ezt követően Budapestre került…
Igen. 1953-ig a DÉFOSZ-ban, vagyis a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségében dolgozott, majd Nyíregyházára került, mégpedig a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Állami Gazdaságok központjába, ahol vezérigazgatóként nem kizárólag a hozzájuk tartozó gazdaságok, almáskertek, de a Tokaj-hegyaljai szőlőültetvények rendbetétele is a feladatai közé tartozott. Bár a tevékenységét egy sor kitüntetéssel ismerték el – a Munka Érdemrend arany fokozata, Szocialista Munkáért Érdemérem, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, stb. –, számára legalább ilyen fontos volt, hogy a kollégái szeretik és megbecsülik, ami javarészt annak volt betudható, hogy az emberek tanulását, szakmai fejlődését mindig igyekezett támogatni, amiként arra is nagy gondot fordított, hogy az irányítása alatt dolgozók életminősége javuljon. Időközben meg is nősült – a felesége is kertész családból származott –, és két lányuk született: én 1948-ban, majd 1953-ban a húgom, Éva, aki – sajnos – már nincs közöttünk.
Említette, hogy az édesapja ösztönözte a munkatársai tanulását. Amivel amúgy ő sem hagyott fel, hiszen agrármérnöki diplomát szerzett.
Így van, 1963-ban végzett a Debreceni Mezőgazdasági Akadémián, méghozzá kitüntetéssel. Egy év múltán az egri Mezőgazdasági Szakiskola tangazdaságának főagronómusi teendőit látta el, 1965-ben pedig kinevezték a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet igazgatójává. Mint később elárulta, örömmel vállalta a megbízást, mivel mindig szerette a kihívásokat. Márpedig abból volt bőven, mivel a feladata volt – többek között – a régi intézet áthelyezése, az új kutatóállomás megtervezése és kivitelezésének felügyelete, amire már csak azért is nagyon figyelt, hogy később a munka összes feltétele meglegyen. Ennek is köszönhető, hogy az 1976 májusában átadott modern épületegyüttes új szőlőfeldolgozóval, nagy üvegházakkal és jól felszerelt analitikai és borászati laboratóriummal rendelkezett.
S milyen tevékenység folyt az intézetben?
Kiemelt tennivaló volt a fajtagyűjtemény áttelepítése, az európai hírű szőlőfajták gyűjteményének (génbank) biológiai tisztasággal való létrehozása és a minősített központi törzsültetvény kialakítása. Ezek a munkák az ő irányításával zajlottak. De az intézet feladata volt a direkt teremő fajták leváltása, továbbá új, rezisztens, illetve toleráns hibridfajták előállítása is. Ez utóbbi munkák nyomán szőlőfajták egész sora született, köszönhetően azoknak a kiváló szakembereknek – kutatóknak, nemesítőknek –, akiknek a kiválasztását rendkívül lényegesnek tartotta, és akik véleményét valamennyi fontos döntés előtt kikérte. Talán ezért is emlegették később oly sokan azt a remek légkört, amelyben dolgoztak. Az intézet egyébiránt szaktanácsadói tevékenységet is folytatott: az Egri borvidék szőlős gazdaságainak nyújtottak támogatást a korszerű szőlőtermesztést illetően, amelynek legfőbb eleme az úgynevezett „Bikavér-program” elősegítése volt. Részben ennek révén sikerült megőrizni az Egri Bikavér európai hírét. Az elmondottakon túl nagyszerű szakmai és személyes kapcsolatokat ápolt a hazai és a külföldi – hasonló tevékenységet végző – kutatóintézetekkel, de igyekezett az oktatást-képzést is támogatni: így például a mezőgazdasági középiskola diákjai rendszeresen látogatták az állomást, amely az akkori tanárképző főiskola mezőgazdasági tagozatán tanuló hallgatók talaj- és borvizsgálati laborgyakorlatai elvégzésében is szerepet játszott. E szerteágazó és eredményes tevékenységet ismerték el városunk valamikori irányítói, amikor 1978-ban „Pro Agria” emlékplakettet adományoztak számára, továbbá a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely 1982-ben, nyugdíjba vonulása alkalmából a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntette ki.
És milyen ember volt otthon, hiszen a felesége és a gyermekei számára elsősorban ez számított?
Nos, tudni kell, hogy ahhoz a pályához, amelyet befutott, nélkülözhetetlen volt az a biztos családi háttér, amelyet édesanyánk teremtett meg. Ami az édesapánkat illeti, bár rettentő sokat dolgozott, mindig számíthattunk rá, az életünkben egy szilárd pont volt. Akár nekünk, a gyermekeinek, akár az unokáinak oly sok szeretet adott, hogy azt szavakban egyszerűen lehetetlen kifejezni. Talán ezért is örülök annyira, hogy most egy kicsit beszélhettem róla.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
