Csépányi Györgyi főnővért, a kórház oltópontjának koordinátorát kérdeztük
Ahogy a koronavírus-járvány harmadik hulláma világszerte egyre súlyosabbá vált, úgy látták be egyre többen, hogy igazuk van azoknak a külföldi és magyar szaktekintélyeknek, akik szerint a kór legyőzésének egyedüli útja, ha a fertőzés fenyegette milliók a gyógyszergyárak által kifejlesztett vakcinák segítségével szereznek védettséget. E felismeréssel párhuzamosan aztán nemcsak az oltások iránti igény és a háziorvosok munkája növekedett meg, de azoké az egészségügyi dolgozóké is, akik az úgynevezett oltópontokon teljesítettek és teljesítenek szolgálatot. Utóbbiak egyike Csépányi Györgyi, a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet mozgásszervi rehabilitációs osztályának főnővére, aki most az intézményben létrehozott oltópont koordinátori teendőit is ellátja. Beszélgetésünk során természetesen nem csupán utóbbi feladatairól kérdeztük, de azokról is, amelyeket a hétköznapokban kell megoldania.
E beszélgetésünket megelőzően említette, hogy a lánya is az egészségügyben dolgozik. Érdekelne, hogy vajon Ön is valamely családtagja példáját követte-e a pályaválasztásnál, avagy egyéb okok miatt lett ez a hivatása?
Ami azt illeti – mondja Csépányi Györgyi –, előttem is volt családi példa, mégpedig a nagynénémé, aki ugyancsak az egri kórházban dolgozott, ráadásul szintén főnővérként. Általános iskolás koromban be-bejárogattam hozzá, és valahogy megtetszett, amit láttam, kezdve onnan, hogy mennyire szépen beszélnek a betegekkel, egészen odáig, ahogy ápolják, segítik őket. Úgyhogy szerintem ez befolyásolt, amikor arról kellett határoznom, merre megyek tovább. Nem volt rossz döntés, ugyanis ennyi év után sem szeretnék mást csinálni.
Azt is elárulja, hogy miért?
Hozzánk, a mozgásszervi rehabilitációra mindig valamely társosztályról kerülnek a betegek: egyesek különböző törések, mások stroke miatti féloldali bénulás után, megint mások lábamputáció miatt. De mi végezzük a térd- és csípőprotézis-beültetésen átesettek rehabilitációját is. Eleinte valamennyien borzalmasan kiszolgáltatottak, ám hosszabb-rövidebb időt követően, hála a nővérek munkájának, a rendszeres gyógytornának és a kezeléseknek, úgy mehetnek haza, hogy olyasmiket képesek megcsinálni, amelyekről magukban már lemondtak. Ez már kezdő nővérként is sikerélményt jelentett számomra, főnővérként pedig ehhez jön még, hogy ha tudok segíteni a munkatársaimnak a gondjaik megoldásában, ha közösen találunk ki ezt-azt, egyszóval, ha afféle „tyúkanyó” szerepet is betöltök.
Jó is, hogy említette a sikerélményt, mert nekem is pont az jutott az eszembe, hogy ha valahol, hát a mozgásszervi rehabilitáció során valóban látványos fejlődést lehet elérni…
Igen, arról nem beszélve, hogy egy-egy beteg esetében az olyan – az egészségesek számára magától értetődő – tevékenységek is roppant komoly sikernek számítanak, ha valaki például segítség nélkül is képes tisztálkodni. Vagy, ha a kórházból hazatérve, nem azt érzi, hogy terhére van a családnak, hogy fölösleges, hiszen nem pusztán gondoskodni tud önmagáról, de még kisebb-nagyobb feladatokat is rá lehet bízni. Persze, hogy idáig eljussunk, ahhoz csapatmunka kell, amelynek részese az orvos, a nővér, a gyógytornász, a fizikoterapeuta, a logopédus, a pszichológus és így tovább. Ha mindenki hozzáteszi a sajátját, nem maradhat el az eredmény.
Az elmúlt esztendő legutolsó napjától folyamatosan dolgoznak a kórházi oltóponton, amelynek Ön a koordinátora. Milyen tennivalói vannak?
Amikor elindultunk, mindenekelőtt ki kellett alakítanunk az oltóhelyeket, s itt nemcsak a helyiségek berendezéséről van szó, de a szükséges informatikai háttér megteremtéséről is. Emellett ott van még a nővérek és az adminisztrációs munkát végzők biztosítása, a kormányhivatallal, a háziorvosokkal és a különböző oltóanyagokat tároló kórházi gyógyszertárral való kapcsolattartás, hogy a napi statisztikák elkészítéséről már ne is beszéljek.
Most, a beszélgetésünk idején, az oltóponton belül tíz oltóhely működik. Ha elegendő vakcina áll rendelkezésre, egy nap alatt hány személyt képesek beoltani?
Nos, az elmúlt két napban például hosszú órákon keresztül oltottunk. Az egyik alkalommal kis híján ezer ember fordult meg itt, míg a másikon a számuk inkább az 1100-hoz volt közel.
És azt miként érték el, hogy ne alakuljon ki zsúfoltság, ami a fertőzések egyik melegágya?
Külön kértük a háziorvosokat, hogy hívják fel a betegeik figyelmét a számukra kijelölt időpont betartására. Tehát, hogy ne jöjjenek korábban – amire kiváltképp az idősek hajlamosak –, hiszen nem fogy el az oltóanyag, akit behívtunk, megkapja. Szerencsére az emberek egymástól is hallják, hogy szükségtelen előbb érkezni, ezért ebből nincs semmiféle gondunk. De a tervszerűséget szolgálja az is, hogy egy hétre előre megkapjuk az oltandó személyek listáját. Végezetül meg kell említenem az itt szolgálatot teljesítő katonákat is, akik rengeteget segítenek nekünk, főleg a betegek irányításában.
A számok azt mutatják, hogy a járvány súlyosbodásával párhuzamosan nőtt az oltásra jelentkezők száma, tehát az emberek egyre nagyobb hányada kezdte belátni, hogy a védőoltás nem nélkülözhető. Bár Önöknek nyilván nincs sok idejük beszélgetni az oltásra várókkal, azért érdekelne, tapasztalták-e ezt a gondolkodásbeli változást?
Igen. Amikor nőtt a megbetegedettek, a kórházba kerülők száma, amikor egyre többek családjában, ismerősi, baráti körében kapta el valaki a fertőzést, nagyon sokan döbbentek rá, hogy az életük a tét.
SZERZŐ: STANGA ISTVÁN
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
