Batári Antal
Az egri Dobó István Gimnázium legendás magyartanára – gyakran illetik ezzel a jelzős szerkezettel Batári Antal pedagógust, aki több szakmai díj, elismerés után tavaly novemberben megkapta a Heves Megyei Prima Díjat. A ma már nyugdíjas oktató aktív pályájának utolsó pillanatáig élvezte a tanítást, mint mondta: soha nem fáradt bele, és ha ma kezdené, újra tanárnak jelentkezne. Több ezer Batári-tanítványnak adta át az irodalom iránti szeretetet, az igényes nyelvhasználat iránti igényt, kiváló eredményeket ért el tanítványaival a különböző tanulmányi versenyeken. Mindezt legendás odaadással és szeretettel.
Ne telefonon beszéljünk, mondta, az nem olyan, menjek el hozzájuk. Szintén pedagógus felesége finom házi süteménnyel, teával kínál, de elfogadok egy pohár bort is, hátha csökken a kezdeti zavarom. Felidézem magamban ugyanis első közös emlékünket: egyetemistaként, úgy 25 évvel ezelőtt nála hospitáltam. Már akkor tisztelettel és csodálattal néztem, hogyan tanítja a magyart, hogyan fordul a tanítványaihoz, és most, ennyi idő múltán megtiszteltetés és jóleső érzés, hogy vele készíthetek interjút.
Mi motivált arra, hogy ezt a hivatást válaszd?
Egy nyírségi faluban születtem, Gégényben, és már kisgyerekkorom óta tanár szerettem volna lenni. Kisvárdára jártam gimnáziumba matek-fizika tagozatra, amiért hálás vagyok, mert az itt megszerzett logikának nagyon sok hasznát vettem a magyartanításban vagy a nyelvoktatásban. A családban nem volt pedagógus, első generációs értelmiségi vagyok. Debrecenben tanultam tovább, a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-orosz szakán, ott ismertem meg a feleségemet is, ennek épp tavaly volt 45 éve. Egerbe egy kirándulás alkalmával szerettem bele: Síkfőkútra jöttünk az egyetemi évfolyamtársaimmal, és nagyon megtetszett a város, de nem igazán biztattak álláslehetőséggel. Szerencsére mégis el tudtam helyezkedni. Először nevelőtanárként dolgoztam a Katonai Kollégiumban, majd két év után, 1981-ben mentem át a Dobóba, ahol 2015-ig folyamatosan osztályfőnök is voltam.
Milyen pedagógiai célokkal indultál el a pályán több mint negyven évvel ezelőtt?
Egyetlen célom volt: hogy taníthassak. Hogy a gyerekek között lehessek. Osztályfőnökként fontosnak tartottam, hogy minden reggel ránézzek a „gyerekeimre”. Amikor végeztem az egyetemen, azt hittem, már mindent tudok… De valójában saját káromon tanultam meg az évek alatt azt, hogyan tanítsak, hogyan bánjak a gyerekekkel. Egy volt kollégámtól, Bérczes Laci bácsitól, az osztályfőnöki munkaközösség vezetőjétől kaptam egy mondatot: „Öcsém, ahogy bemész az első órára, ott eldől minden”. És ez így is volt.
Szigorú voltál?
Igen. Konzervatívabb típusú ember vagyok, és igen, szigorú voltam, főképp egy új osztállyal megkezdett munka elején, de a szigorúságomból később tudtam is engedni. Ötöst is nehezebben adtam, azért meg kellett dolgozni.
Az első és az utolsó osztályod között hogyan változtak a gyerekek? Mennyire kellett másképp fegyelmezni?
Olyan nagy különbséget nem érzékeltem… A gyerek az mindig gyerek, feszegeti a határokat, de tudnia kell, meddig mehet el. Sajnos sok pedagógiai eszközt kivettek a kezünkből, de állítólag elég volt a nézésem, nem nagyon volt szükség más eszközre… Azt mondták a gyerekek, ahogy rájuk néztem, már tudták, hogy baj van (nevet). Engem sosem hallottak kiabálni. És figyeltem arra, hogy ne az osztály előtt rójam meg azt, aki hibázott, hanem csak négyszemközt.
Valld be őszintén: szerettél dolgozatot javítani?
Nem. Ez az egy dolog az, amit nem bántam, hogy véget ért a nyugdíjazásommal. De annak is örülök, hogy az online oktatásban már nem kellett részt vennem.
Fontos volt neked, hogy tanórákon kívül is együtt lehess a diákokkal?
Nagyon… Minden osztályomat elvittem kirándulni, volt két olyan nyolc évfolyamos osztályom, akikkel egész Magyarországot bejártuk. Nagyon kedves élményeim közé tartozik például az, amikor Szatmárcsekén, Kölcsey sírjánál elénekelték a Himnuszt, vagy Kápolnásnyéken, Vörösmarty szülőházánál a Szózatot önmaguktól, mindenféle ráhatás nélkül. De nagyon sokat jártam a gyerekekkel például budapesti színházakba, fontosnak éreztem, hogy egy művet másképp is megismerjenek. Két nyolc, egy hat, valamint négy – pontosabban három és fél – négy évfolyamos osztálynak voltam az osztályfőnöke. Nagyon sokat foglalkoztam a gyerekekkel, soha nem fárasztott a programok szervezése, az, hogy valamilyen módon együtt legyünk. Nem sikerült belefásulnom a tanításba, de az is igaz, hogy nagyon jó képességű gyerekeket oktathattam. Élveztem a munkahelyi közösséget is, a tantestületet is elvittem kirándulni, de minden évben szerveztünk például valamilyen főzős programot, ahol én főztem, vagy összehoztunk különböző batyus bulikat kollégákkal, diákokkal, szülőkkel.
Neked tényleg a Dobó volt a második otthonod.
Igen, az, és most is örömmel járok be, nagyon jó maradt a viszonyom a kollégákkal, és szívesen adok tanácsot a fiatalabbaknak, ha kérnek. Hívnak is, de magamtól is benézek.
Hogyan tudtad a gyerekekkel megszerettetni a nyelvtant?
Az a fontos, hogy rájöjjenek: a nyelvtannak van értelme. Én mindig úgy kezdtem a nyelvtanórákat az elsősökkel, hogy egy hónapig keményen gyakoroltuk a helyesírást. Ezután arra törekedtem, hogy megismertessem velük a nyelvtan logikáját, azt értsék meg, hisz onnantól kezdve könnyebben tudják majd tanulni is. Ráadásul a nyelvtannak nagy hasznát veszik nemcsak az irodalom tanulásakor, de az élet különböző területein is.
Elolvastattad a kötelezőket?
Mindig. Tudták, hogy ha lebuknak, ha kiderül, hogy nem olvasták el, akkor egyest kapnak. Hírhedett volt az olvasónapló, amit vezettettem a gyerekekkel. (mosolyog) Sosem a tartalmát kértem a kötelezőnek, hanem arra voltam kíváncsi, milyen a könyvhöz, a szereplőkhöz való viszonyuk… Az élményüket szerettem volna olvasni. Van olyan tanítványom, aki még most, felnőttként is kér tőlem olvasnivaló listát. De akadt olyan osztályom – az 1985-89 között végzett évfolyam -, akikkel szinte vért izzadtam… Mindent elolvastak. Ha azt mondtam, Dosztojevszkijt vesszük, akkor az író összes könyvét elolvasták, amiről beszéltünk.
Kell a klasszikus irodalom a mai gyerekeknek?
Persze… A koruknak megfelelő ifjúsági regények megszerettetik velük az olvasást, mint például a Harry Potter, de a klasszikus irodalom ismeretére szükség van. És nagyon rossz irány, ha a rövidített, különösképpen, ha az átírt változatokat olvassák. Ezek nem adják vissza a könyvek hangulatát, nem adják vissza Jókait vagy Mikszáthot.
Számtalan tanulmányi versenyre vitted a diákokat, pedig ez neked is nagyon sok pluszmunkát adott.
Igen, ez rengeteg munka volt részemről is, a gyerekek részéről is, de nagyon fontosnak tartottam, hogy megmérettessék magukat. Az első fontos lépés az volt, hogy kiválasszam a tehetséget, és ő akarjon részt venni a versenyen. Sok múlik ugyanis az akaraton. Utána én csak utat mutattam a számára, de neki kellett felkészülnie. Nemrég volt egy érdekes élményem: Kisújszálláson szervezik meg már 20 éve az általános iskolások számára az országos Kazinczy-versenyt, és az a megtiszteltetés ért, hogy megkaptam a jubileum alkalmából alapított Kazinczy-emlékérmet. Megjelentettek egy kiadványt, melyben azoknak a diákoknak a neve olvasható, akik az országos döntőben részt vettek, nyertek. Kiderült, hogy a Dunától keletre nekem van a legtöbb eredményes tanítványom.
Nagyon sok díjjal ismerték el ezt a lelkiismeretes szakmai munkát, többek között a Magyar Ezüst Érdemkereszttel, Németh László-, Implom József-, Kazinczy-díjjal, Eger Kiváló Pedagógusa kitüntetéssel, vagy a Magyar Nyelvtudományi Társaság által adományozott Gyémánt Oklevéllel. Hogyan érintett a Heves Megyei Prima Díj?
Nagyon nagy meglepetés volt, nem számítottam rá, hiszen már három éve nyugdíjas vagyok… Azt sem tudom, ki terjesztett fel, de köszönet érte, igazán jólesett. Számomra viszont mindennél többet jelent az, ha a volt tanítványaim meghívnak az érettségi találkozójukra, vagy az, hogy megszerettettem velük az irodalmat, az olvasást, a nyelvtant, és az is, ha sikeresek lettek, és szeretettel gondolnak vissza rám.
Hogyan telik ma egy napod?
Körülbelül húsz éve már annak, hogy minden hétköznap hat órától az uszodában vagyok. Egy összeszokott csapattal találkozom reggelente, úszunk, szaunázunk. Mikor hazaérek, megreggelizek, utána bevásárolok, még online órákat is tartok, főleg az unokáimnak. És nagyon sokat olvasok, dolgozgatok az udvaron, amikor csak lehet. Gyakran járok kulturális programokra, könyvárba, zsűrizek különböző szakmai versenyeken. Emellett fertálymester is vagyok, ez is jár elfoglaltsággal, programokkal. Igyekszem minél többet együtt lenni a családommal, két lányunk és három gyönyörű unokánk van. Büszke apuka, és még büszkébb nagypapa vagyok. Boldog, elégedett embernek érzem magam, és boldoggá tesz az is, hogy tanárként dolgozhattam.
SZERZŐ: VASS JUDIT
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
