Beszélgetés Simorjay Emese színművésszel
Majdnem húsz éve már annak, hogy Simorjay Emese itt él Eger mellett, Noszvajon. A szerelem hozta ide a fővárosból, de nemcsak a párjába, hanem a vidéki életbe, a környékbe is beleszeretett. Hogy mivel tölti manapság az idejét, milyen élményeket adtak számára a budapesti színházi évek, és hiányzik-e neki a színház – erről vallott interjúnkban.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán végzett színművész különböző műfajú darabokban játszhatott, és közkedvelt tévéjátékok, sorozatok karaktereit formálhatta meg. Kellemes hangját nagyon sok sorozatból ismerhetjük, de leginkább a Dallas Pamelájának hangjaként maradt meg a nézőkben.
Mi vonzotta Önt annak idején a színészpálya felé?
Nagycsaládból származom, negyedik gyerek voltam, mégpedig a legkisebb. Igyekeztem felhívni magamra a figyelmet, aktív, virgonc, nyughatatlan kislányként. Többféle sportágat kipróbáltam, művészi tornáztam, balettoztam, szertornáztam, atletizáltam, de érdekelt a zene is, zongorázni tanultam, kórusban énekeltem. A színészi pályára nem gondoltam. Kerestem az utam, nem igazán tudtam még a gimnázium elején sem, merre tanuljak tovább. Másodikos gimnazistakoromban egy barátnőmmel beneveztünk a Ki mit tud?-ra. Ekkor az iskolában ki kellett töltenem egy kérdőívet, benne többek között egy kérdéssel: hol szeretnék továbbtanulni. Hirtelen jött ötlettől vezérelve beírtam a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, és onnantól ez lebegett a szemem előtt. Különleges évben felvételiztem, mert akkor két prózai osztály is indult nappalin, egy filmes és operett-musical osztály pedig estin. Jelentkeztem a prózai szakra és a filmes osztályba is. A prózai szakon a harmadik rostáig jutottam, de sajnos nem sikerült a felvételi, viszont a harmadik fordulóban Várkonyi Zoltán visszahívott, énekeljek valamit. Ezután vettek fel az esti operett-musical osztályba. A főiskolai évek alatt a Vígszínházban játszhattam statisztaként, olyan színészekkel, mint Darvas Iván, Ruttkai Éva, Kern András, Hernádi Judit, Bánfalvy Ágnes, Peremartoni Krisztina, Balázs Péter, Szombathy Gyula, Szilágyi Tibor és Tahi-Tóth László. Emlékezetes élmény volt velük dolgozni, igazából ott tanultam ki a szakmát. A főiskola elvégzése után hívott Gali László Debrecenbe, de hívtak Budapesten az Arany János Színházba is, és én a fővárost választottam. Kilenc éven keresztül számtalan kedves szerepet eljátszhattam. Közben különböző darabokban vendégszerepeltem a Rock Színházban, a Radnóti Színpadon és a Vidám Színpadon. Ezzel párhuzamosan elkezdődtek a szinkronok, a sorozatok, például a Nyolc évszak, vagy a Szomszédok, és különböző tévéjátékokban, filmekben is szerepet kaptam. Nagyon mozgalmas lett az életem, sok lehetőség megtalált, kipróbálhattam magam különböző műfajokban. Operett-musical szakon végeztem, de nagyon érdekeltek és izgattak a drámai szerepek is. Természetesen én is küzdöttem saját magammal, sikerül-e úgy életre keltenem egy-egy figurát, ahogyan szeretném, de igyekeztem mindig elérni a belső mércémet, és minden színházi és filmes szerepemért hálás vagyok. Izgalmas játék volt számomra mindkét világ.
Nagyon sokan megismerték a hangját a különböző szinkronszerepeken keresztül is. Milyen élményt adott ez a világ?
Annak idején a végzett főiskolásokat megkereste a Pannónia Szinkronstúdió, és sorra jöttek a hangomnak megfelelő szerepek. Izgalmas munka volt, pillanatok alatt kellett produkálni bizonyos érzéseket, hangulatokat. A szinkron kiegészítette a színházi munkát, nagyon sok drámai karakter szerepébe élhettem bele magam. Hazai Gyuri bácsival (Hazai György szinkronrendező – a szerk.) dolgoztam épp, amikor megmutatta a Dallas című sorozatot, és megkaptam Pamelát. Több mint négy éven keresztül szinkronizáltam őt, szinte mi is egy családdá váltunk a kollégáimmal. Az akkori szinkronmunka nagyon igényes, és nagyon emberközeli, művészi munka volt. Még nem digitálisan dolgoztunk, hanem sokkal lassabban, aprólékosabban, minden részletet kidolgozva.
A kilencvenes évek végétől elcsendesedett ön körül a színházi élet. Ezt hogyan élte meg?
Eleinte nehezen. Egy idő után kevesebb szerepet kaptam, én pedig nem akartam kopogtatni senkihez, sehová. Így a színházi munka szép lassan megszűnt… Ugyanakkor éreztem már azt is, hogy – közel a negyvenhez – családot, gyereket szeretnék, valahogy más lett a prioritás.
És ez a vágy meg is valósult…
Igen, egy edzőtáboros kiruccanással kezdődött, amit Egerbe szerveztek. Elvittek minket borkóstolóra, és ott ismerkedtem meg Gyurival, a jelenlegi férjemmel. Mondhatnám, szerelem volt második látásra. Két év múlva összeházasodtunk, rá egy évre megszületett a fiunk, Gergő. Érett felnőttek voltunk már, mindketten tudtuk, mit várunk egy kapcsolatban a másiktól. Eleinte Egerben kerestünk lakást, de végül rátaláltunk noszvaji otthonunkra. Nagyon boldogok vagyunk itt, szeretem ezt a csodálatos, barátságos, kedves falut, és persze Egert, és a környékét. Kutyák, macskák vesznek körül, sok időt töltök a kertben, és gondoskodom a családomról, például a közel százéves édesanyámról is. Nincs időm unatkozni.
Nem hiányzik a színpad?
De, olykor igen. Viszont tisztában vagyok azzal, hogy a drámairodalom nem ontja a velem egykorú nőkre írt szerepeket. Ugyanakkor 10 éve dolgozom már az Egri Érseki Fiúkórussal – ahol a fiam is hat évig énekelt -, és különböző felkéréseim is vannak Noszvajon ünnepi alkalmakkor. A kórussal való fellépések, a műsorvezetés, az előadóművészet kárpótol, karbantartja a lelkemet, és a közönséggel is tudok találkozni.
SZERZŐ: VASS JUDIT
FOTÓ: VOZÁRY RÓBERT
